“Aznap reggel iskolába mentem. Azidőtájt, iskolaköpenybe és piros nyakkendőbe kellett öltözni. A Jókai utcán mentem végig. Nagyon sok ember álldogált az utcán és nekem mindössze az tűnt fel, hogy többen pletykálnak már kora reggel, mint egyébként szoktak. Nem volt tömeg.” Alább közölt történetét Facebook-oldalán is megosztotta Gundy Sarolta.
“Aznap reggel iskolába mentem. Azidőtájt, iskolaköpenybe és piros nyakkendőbe kellett öltözni. A Jókai utcán mentem végig. Nagyon sok ember álldogált az utcán és nekem mindössze az tűnt fel, hogy többen pletykálnak már kora reggel, mint egyébként szoktak. Nem volt tömeg.” Alább közölt történetét Facebook-oldalán is megosztotta Gundy Sarolta.
Aznap reggel iskolába mentem. Azidő tájt, iskolaköpenybe és piros nyakkendőbe kellett öltözni. A Jókai utcán mentem végig. Nagyon sok ember álldogált az utcán és nekem mindössze az tűnt fel, hogy többen pletykálnak már kora reggel, mint egyébként szoktak. Nem volt tömeg.
K. Erzsi nyolcadikos lány megállított az utcán, megrángatta az úttörő nyakkendőmet és nevetve mondta: „Leveheted a piros pelenkát, mától nem kötelező”. Miért? Kérdeztem, mire a válasz annyi volt, hogy „forradalom van Budapesten a kommunisták ellen és itt is lesz majd nalunk. A rádió bemondta, hogy gyülekeznek a diákok Budapesten”. NEM MERTEM levenni a nyakkendőt, hiszen otthon mindig azt hallottam, hogy amiről otthon hallasz, azt senkinek nem mondhatod el, az iskolai szabályokat pedig mindig be kell tartani, ne lógj ki soha a sorból, mert elvisznek bennünket! Szóval a félelem a családban mindennapos volt (Édesapám még ref-es, nem hagyhatta el a városkát sem, egészen 1963-ig). Amikor beértem a Zrínyibe, semmi feltűnő, csak egyre kevesebb gyerek volt nyakkendőben. Nos, erre én is levettem…
Kora délután, hazafelé jövet, a Bezerédj utcai néprádiós megafonból érdes hangon üvöltötte a “pléhpofa” és közvetítette Budapestről, hogy óriási tömegek vannak a fővárosban. A Kossuth tér felett helikopter köröz, újságolta a hang. Én azt hittem, hogy ez biztosan háborút jelent. Másnap, a Zrínyi iskola melletti 1955-ben emelt szovjet emlékművet lánccal és traktorral ledöntötték, egy felébe tört torzó maradt csak a helyén. Nem kellett iskolába járnunk a következő napokban. Boldogság a gyereknek, aggodalom otthon, de valahogy titkosan mosolygó szülők. Ami a családunkban történt, arról egyszer már írtam. Édesapánk 1956.okt. 23-án erős lázzal megbetegedett és 1956. nov. 4-én kelt fel az ágyból. Istennek hála…
A többi, amit itt közre adok, olyan dokumentáció, amiről kevesen tudnak. De az már a megtorlás ideje! 1956-ban a deportálásokat érintő ungvári adatok (lásd: ábra) szerint sok magyar polgárt vittek el akár az utcáról a Szovjetunióba. (Az Ukrajna Állambiztonsági Hivatalának Archívumában őrzött dokumentumok alapján.)
A dokumentumokból kiderül, hogy 13 városból gyűjtötték be az embereket.A listán 59,2%-ban 18-25 év közöttiek; 29,4%-ban 25-50 év közöttiek; 8,7% -ban 18-éven aluliak; 2,6%-ban 50-65 közöttiek szerepelnek.Ami a 18 éven aluliakat illeti: kilenc 15 éves, huszonhat 16 éves, harmincnégy 17 éves, és harmincöt 18 éves fiatalról van szó.A névsorban 23 nő található, valamint egy 13 éves és négy 14-éves gyerek. Emlékezzünk minden Áldozatra és Reájuk, a Deportáltakra is!
Gundy Sarolta – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
