Alighanem a Föld legcsalódottabb emberét most Volodimir Olekszandrovics Zelenszkijnek hívják, ugyanis a pár napja tartó zsidó-palesztin konfliktus oly mértékben költöztette át a figyelmet az orosz-ukrán frontról a Közel-Keletre, hogy az még edzettebb olvasóinkat is könnyedén meglephette. Sokan és sokféle véleményt alkottak meg ezzel a háborúval kapcsolatban is, mert hát véleménye ugyebár mindenkinek van… de a híres bölcsesség második felét inkább nem idézem most meg.
Helyette inkább pontokba szedtem, hogy meglátásom szerint milyen konzekvenciákat érdemes levonni a történtekből és hová tudjuk magunkat elhelyezni ebben a több mint kaotikus világban.
1. Az első és talán legáltalánosabb megállapítás az, amit már a Heti progresszió múltkori részében is megemlítettem már, vagyis, hogy a papíron egymástól „fényévekre” található nyugati progresszív politikai áramlat és a mindenkori kóserjobb (ennek az egyik kvázi európai központja a Fidesznek „köszönhetően” Magyarországon található) a „nácizás” és a Covid után ismét talált egy témát, ahol megveregethetik egymás vállát, és egyetérthetnek. Az „I stand with Israel” végtelenül fantáziátlan és ismétlődő egyszemélyes versenye ez, ahol egymásra rálicitálva kék-fehérezik össze a Brandenburgi kaput, a Lánchidat, de a szolgalelkű újságírók képzeletbeli kék-fehér pennával firkálják össze a virtuális lapokat is. Semmi, de semmi különbség nincs a 444 vagy a Mandiner írásai között, azaz csak annyi, hogy a NER-média egyik zászlóshajójának számító utóbbin mindenkinél hangosabban üvölt az izraeli propaganda, köröket verve a 444-Telex duóra. Ez annyiban persze nem meglepő, hogy Izrael-barátságban a Fidesz mindenkit messze maga mögé utasít, egészen biztos vagyok benne, hogy Magyarországnak ennél filoszemitább kormánya még soha az életben nem volt, ami azért nagy szó, mert pár kivételtől eltekintve ez az összes eddigiről elmondható kisebb-nagyobb mértékben.
Európát nézve egyet nem értés a „két oldal” között maximum abban nincs, hogy ki a nagyobb Izrael-barát. A baloldalt a kóserkonzervatívok úgy szokták csőbe húzni a kérdésben, hogy a balosok által támogatott migráció nyomán ideözönlött bevándorlók egy része… hogy úgy mondjam, nem rajong a zsidóságért. Ennek megvannak a maga előzményei, melyeket most egészen biztosan nem fogunk boncolgatni, helyette így kiváló felvezetést kapott a második szekvencia.
2. A mutogatás tehát Európa destabilizációját célozza meg, nevezetesen, hogy a „baloldal által idehurcolt muszlim tömegek – túlnyomórészt most éppen palesztinok – antiszemita megnyilvánulásokat skandálva örömködnek az Izrael elleni támadás miatt” (itt persze páran rögtön előhozakodnának azzal, hogy szintén szemita népek hogyan lehetnek antiszemiták, de ezt a fából vaskarika kérdést jobb lenne, ha mindenki örökre elfelejtené: az antiszemitizmus, mióta világ a világ, a zsidókkal kapcsolatos ellenérzésekre utalt, soha nem a szemita népek összessége volt a célpont).
Az ujjal mutogatásra pedig van muníció bőven. „Allahu akbar”-t skandáló, ünneplő tömegek Teherántól Kanadáig, az ünneplés persze itt merőben más stílusú, mint azt európai értelemben gondoljuk. Hogy Teheránban és Törökországban mit ünnepelnek, az az ő dolguk, Kanada pedig, bár messze jobb sorsa érdemes, most kevésbé fontos számunkra. Az viszont, hogy az Európában tartózkodó bevándorlók tömegei nem kapnak-e némi lelkesedést a harc hevében, és támadják meg a nekik otthont adó kontinenst is, releváns kérdés lehet. Ez aktuális abban az esetben, ha valami oknál fogva sikerül a palesztinoknak és az arab világnak komolyan megszorongatni Izraelt, meg akkor is – ami a valószínűbb –, hogy a zsidók a földdel teszik egyenlővé a palesztin területek maradékát is. Hogy utóbbit megteszik majd, ha lesz rá alkalmuk, kétségeink egy pillanatig se legyenek, nem hiába hívjuk őket a „bosszú népének”. Már az őket ért traumát feldolgozó kommunikáció is süt a szokásos felsőbbrendűség tudattól. Azt már megszoktuk, hogy a kötelező narratíva szerint válogatás nélkül mindenki „terrorista”, aki a zsidókra tör (ezt a megnevezést használja a kóserkonzervatív média is), de természetesen már megjelent az összekapcsolás a holokauszttal is, régi recept nem vén recept ugyebár, de érdemes szemlézni ezt a Duna-parti cipőkhöz tervezett (ismét egy példa a történelmi korszakokon átívelő erőltetett kontinuitásra, a zsidók szenvedéstörténetének újabb fejezetére) „Magyarok Izrael mellett” nevű szolidaritás-tüntetést is, hiszen a szervezők szerint „egyetlen jóérzésű ember sem maradhat csendben az ilyen aljas és bestiális tömeggyilkosságok láttán” (más tömeggyilkosságok sosem érdeklik őket).
3. A kóserkonzervatív Fidesz már választott oldalt, mi leszünk Izrael egyik leghűségesebb szövetségese, ez egyértelmű. Azonban Önnek nem muszáj választania! Úgy kell szemlélni az eseményeket, ahogy azok valójában történnek – távolról. Hogy mi vesz rá valakit, hogy izraeli zászlóval borítsa el a profilképét, fogalmam sincsen, de európaiként az arab világ megmozdulásait is érdemes egy lépéssel hátrébb állva szemlélnünk. Természetesen egy percig nem gondoljuk úgy, hogy a zsidók ellen harcoló emberek egytől egyig terroristák lennének, de azért azt meg kell hagyni, hogy csecsemők és nők agyonlövése nem biztos, hogy a legjobb ajánlólevél a Hamász részéről, főleg, hogy ezzel feleslegesen szolgáltatnak áldozatszerepi muníciót Izraelnek. Ugyanakkor azt is csak egy felületesen szemlélődő ember állíthatja, hogy ez a fajta zabolázatlan düh a semmiből érkezne. A most kontextus nélkül „terroristázók” elfelejtik ugyanis, hogy a „békés” Izrael mennyi háborús sérelmet és bűnt követett el a palesztinok ellen, a felgyülemlett düh és frusztráció pedig most csapódik le, sokszor persze olyan embereken, akik vajmi keveset tehetnek politikai játszmákról. Mindez pedig egy végeláthatatlan körforgást eredményez, ahol csak átfogó rendezéssel lehet megoldani a helyzetet. Erre amúgy anno volt egy egész jó béketerve egy bajszos úrnak – számos zsidó is támogatta az átfogó tervet – csak a világ úgy döntött, hogy inkább sárba tiporják az országával együtt.
Összességében elmondhatjuk, hogy a forrongó világ újabb állomása a Közel-Kelet egy olyan régóta húzódó konfliktussal, melyet kollektív megoldás hiányában majd az idő fog eldönteni, vagy inkább még hosszú ideig görgetni saját maga előtt. A palesztinok bebizonyították, hogy még a totális erőfölényben lévő Izraelt is meg lehet lepni, utóbbiak pedig egészen biztosan agresszívabbak lesznek még a szokásosnál is, ha másért nem, hát azért, mert egy ilyen helyzetbe Netanjahu széke is beleremeghet („amit az elkövetkező napokban az ellenséggel teszünk, azt generációk emlegetik majd” – mondotta a hasonló akciókban már jártas zsidó nép jelenlegi vezetője). Ők megtorolhatnak bármit, másnak még a „rasszizmus” legkisebb gyanúja is tilos.
Nyugat-Európában pedig ismét felhangzanak az antiszemita rigmusok, a „mocskos zsidók” kiáltások, csak javarészt már nem azok szájából, akik a kontinenst eredetileg lakják. Ez azért különösen tragikomikus, mert az 1945 utáni világ által darabjaira vert Európa sorsát éppen az a nép alkotta meg, amelyet most az általuk – és európai szövetségeseik által – idecitált idegenek utálnak és gyűlölnek. Így a zsidóság az általuk üldözött antiszemitizmust nem szüntette meg, csak a gyűlölt, öntudatos európait és annak következetes, ám az arabokhoz képest kulturált és cizellált antiszemitizmusát lecserélte valami sokkal vadabbra és ösztönösebbre. Ezt a folyamatot az európai leépülés miatt a mindenkori szélsőjobboldal jobbára már csak a pálya széléről nézi, átadva a helyét valami egészen másnak. Egy valami azonban láthatólag örök: a zsidók elleni ellenszenv.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
