A Taléta Interkulturális Központ és Inkubátorház integráltan foglalkozik menekült roma gyerekekkel, 8. kerületi szegény sorsú és budapesti középosztálybeli gyerekekkel. Az integrált nevelésről, a felelősségvállalásról kérdeztük Moldován Szilviát, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Vitéz János Pedagógiai Központ és a Kommunikáció és Médiatudományi Intézet egyetemi mesteroktatóját.
– Mikor, mi célból alakult a tanoda, akkor még ZuBéTa néven?
– 2022 márciusában, rögtön az ukrajnai háború kitörése után azért jött létre, hogy egy csoport mélyszegénységből érkező kárpátaljai írástudatlan roma gyereknek segítsünk eljutni a magyar közoktatásba. Nem voltak oltási papírjaik, így nem tudtak iskolába menni. Szinte egyikük sem tudott írni, olvasni, ahogy a szüleik sem. Gyorsan újraterveztünk, és első feladatunknak azt tekintettük, hogy megszerettessük velük „az iskolát”, hogy megértésre találjon a kiáltásuk: vágynak a tanulásra, az elfogadásra. Ezzel együtt izgalmas cél volt az is, hogy azon a helyen, a Rózsadomb és a 12. kerület határán ne okozzon gondot a helyi közösséggel való találkozás.
Ez nem volt természetes, ehhez kellett a mi munkánk, a helyi plébános, Bodor Gyuri atya egyértelmű mellénk állása, a plébániai közösség. Már ekkor egyértelmű volt, hogy a jelenlét lesz a legfontosabb, amivel a befogadás útjait segíthetjük.
– Tavaly szeptembertől integrált oktatást folytattok. Miért döntöttetek így?
– Ahogy leköltöztünk a 8. kerületbe, azonnal megjelentek azok a gyerekek, akik a menekült diákjaink osztályába jártak, és barátként eljöttek; majd a környéken lakó gyerekek. Folyamatosan jelen voltak a mentorok gyerekei is, velük is jöttek barátok. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha Don Bosco, Néri Szent Fülöp vagy Kalazancius nyitogatná helyettünk a kaput, és nem nagyon alkartam velük vitatkozni. Leültünk a kollégákkal megbeszélni, hogy mi is ez, és mit szeretnénk. Szektorközi együttműködésben dolgozunk: Dombi Ancsa pszichológus vezeti a mentálos csoportot, Pletser Ági gyerekszegénység tapasztalati szakértő a szociális szempontot adja hozzá a munkához, és én vagyok a pedagógiai vezető, aki próbálom az interkulturális pedagógia eszközeivel reflexióval ellátni a munkát. A marginalizálódott csoportok és a középosztály együtt foglalkoztatása a társadalom jövője. Ha megtanuljuk egymás nyelvét, ha felismerjük annak a csodáját, hogy ezek a gyerekek mennyire szeretnek együtt lenni, akkor már csak igényes programokkal kell benntartani őket ebben a találkozásban.
– Pázmányos és piarista diákok segítik a befogadást, mentorálják a diákokat. Szívesen jönnek?
– Nagyon szívesen jönnek. Olyan pedagógiai helyzetekkel találkoznak, amihez képest a gyakorlótanításuk inkább laboratóriumi körülményeket jelent. Tapasztalatlanságból nem élnek meg kudarcokat, ha mégis, akkor ott vagyunk mi, tapasztalt vezetők, és olyan élménnyé változtatjuk együtt a nehézségeket, ami segíti a továbblépést. A vegyes csoport nagyon más, mint mondjuk egy 5. kerületi elit gimnázium, de nagyon más ahhoz képest is, mint mondjuk egy borsodi tanoda szegregált csoportja.
Nincs annál szebb, mint amikor megélhetjük pedagósgusként, hogy a találkozások öröméből nemcsak barátságok, meg nemcsak jó focimeccsek, de bizony matek ötösök, sőt akár osztályugrások is születnek. A középosztályból érkező hallgatók a tudásukat adják, azt, amibe ők szocializálódtak, a jövőkép-mintájukat. A tanulás rászoruló gyerekekkel nem úgy működik, hogy „Jaj, szegény kis gyerekek, nem jutott nekik annyi mint nekem, majd jól odamegyek, tanulunk együtt, és ettől majd jól leérettségizik.” Nagyon lenézzük az ilyen segítségfelfogással ezeket a gyerekeket, és idealizáljuk a saját szerepünkből fakadó kompetenciákat. Nagyon fontos, hogy ismernünk kell azt a célcsoportot, akihez megyünk. Nálunk olyanok végzik a felkészítést, akik már maguk is tanítottak marginalizálódott csoportokat, vagy voltak szociális segítő szerepben, ismerik a szegregált területek sajátosságait. A hallgatók mellett a középiskolások, akik nagyon szívesen jönnek.
– Mit ad hozzá a munkátokhoz a diákok jelenléte, közreműködése?
– A piarista diákok jelenléte kihívás volt számunkra, de szépen kialakult az ő szerepkörük is. Ezek a diákok minőségi jelenléttel voltak ott a táborokban. Van egy 12 éves roma fiú nálunk, a szüleivel és négy testvérével menekült el a háború elől az otthoni cigánytelepről, amit ők cigánytábornak hívnak. Ez a fiú a saját közösségében már lassan férfinak számít, iskolába már nem járt otthon, a szülei belegyezésével dohányzik, a lányok után is járhat. Nagyon ügyesen ugrott át eddig két osztályt is, 11 évesen első osztályosként kezdett, hiszen nem ismerte a betűket. Kezdődő férfiúi tekintélyével felövezve előszeretettel utasítgatta vissza az „asszonymunkákat”. Hiába kértem én, hogy ossza ki a szalvétát, terítsen meg. Az egyik nyári táborunk alkalmával egy nap benyitottam a konyhába. És mit látok? Három tizenegyedikes piarista diákot és Eriket mosogatni. Ami nem ment a pedagógus diplomámmal, egyetemi oktatói tekintélyemmel, ami nem ment Ági néni matróna szerepével, azt három piarista fiú lazán megvalósította az egyszerű jelenlétükkel. A fiúk 16–17 évesen a cigánytáborban már abszolút felnőtt férfiak, családfenntartók. Ehhez képest ezek a srácok iskolában tanulnak, se szeretőjük, se pulyájuk, de nagyon jól fociznak, zenélnek, önállóan járnak-kelnek a városban, partnerként beszélgetnek a felnőttekkel. Szóval nagyon menők, és férfiak a javából. Ha ők mosogatnak, akkor az asszonymunka átalakul valami olyan feladattá, amit bizonyos helyzetekben férfiak is csinálhatnak. Úgyhogy Erik felállt a kissámlira, szivacsot vett a kezébe, és meghosszabbította a srácokkal való beszélgetés perceit egy kis asszonymunkával. Ez egy olyan kulturális hasadék, amit csak jelenléttel lehet oldani.
– Miről árulkodnak a szegény és jólétben élő, roma és nem roma, menekült és budapesti gyerekek találkozásai, a köztük kialakuló kapcsolatok?
– Olyan kölcsönösségről, ami mindenkihez hozzátesz. Amikor a drámatáborunk gálájának egyik jelenetében egy ukrán menekült kislány, egy pesti kislány meg egy piarista gimnazista fiú szerepeltek, a dramaturgiai fordulópontnál betoppant egy menekült cigány kisfiú, Zolika. A piarista nagyfiú megkérdezte: Ki vagy te? Dramaturgiai csend, majd Zolika hangosan, lassan, méltóságteljesen a maga éjfekete hajával azt mondta: Én vagyok a kis herceg. Nem mi tesszük fel ezt a kérdést, hanem egy pesti gimnazista. Mi csak találkozási helyet adtunk. Mert az a piarista fiú és a kis herceg soha nem találkoztak volna. De így meg ki tudja… lehet, hogy 5 év múlva már a kis herceg is a pesti piárba fog járni. Mi ezen vagyunk. Hangot adunk a kis hercegnek. Ha engem kérdezel, számomra ez a pedagógiai életpályamodell csúcsa. Keresztényként pedig nem is kell részletezni, hogy a kis herceg személyében kit hoztunk be a perifériáról. Mustó Péter atya mondta, hogy szegény az, akinek nincs szava. Nekünk kell szavakat adni, és lehetőséget, hogy ez a szó „megszólalhasson” a centrumban. A többségi társadalom felelőssége, hogy legyenek szavaik a periférián lévőknek, és hogy a centrumban feltegyük azt a kérdést, ami után elhangozhat ez az artikulált válasz: Én vagyok a kis herceg. Milyen nagyon szegény az a közösség, ahol nem tudnak ilyen kérdéseket feltenni!
– Milyen kihívást jelent az integráció a tanároknak és a diákoknak?
– Nagy kihívást, és nagy lehetőséget. Minden társadalmi csoportnak kialakultak a szemellenzői a generációk során. A cigány gyerekről le kell venni a szemellenzőt, hogy kiléphessen abból a paradigmából, hogy őt mindenki bántja, még akkor is, ha ez eddig tényleg így volt, a nem roma gyerekről le kell venni azt a szemellenzőt, hogy az, aki állandóan hangos, az úgy hülye, ahogy van, és biztos meg fog verni a szünetben. Ezeket a szemellenzőket le kell cserélni. És a pedagógusoknak, nekünk sokszor se erőnk, se kedvünk nincs már ehhez. Pedig sokszor már a jelenlétünkkel a párbeszéd „nyelvtanáraivá” válhatunk. Ki kell mondanunk, hogy a budapesti elitgimnáziumokban már egyáltalán nincsenek szegény gyerekek. Számomra felfoghatatlan, hogy ez miért nem ijeszt meg minket nagyon. Ha a szegényebb gyerek ugyanazt kapja, mint a középosztályból érkező gyerek, akkor ugyanolyan felvételit fog írni. És jönnek a pszeudomegoldások: csináljunk szipiszupi felzárkóztató iskolát, sok pályázati pénzből, sok komputerrel, sok szocializációs programmal a cigány gyerekeknek. Minden szegregáció, még a szeretetteljes szegregáció is rossz. Megőrzi a szakadékokat.
– Sok iskolában küzdenek a szegregáció-integráció kérdésével, problémájával. Miért olyan jó a különböző szociális, kulturális helyzetből érkező gyerekeknek, ha egy közösséget alkotnak?
– A kölcsönösség miatt, ami a többségi társadalomhoz éppúgy hozzátesz, mint a peremvidéken élőkhöz. És ami nagyon fontos, nem egyszerűen egymást és magukat is gazdagítják így, de a társadalmat is. Tévedés azt gondolni, hogy ez a kölcsönös adok-kapok megáll ott, hogy a többségi társadalomhoz tartozók érzékenyebbek lesznek szociálisan, vagy empatikusabbak lesznek. Komoly mérések bizonyítják, hogy a közösségi diverzitás nem csak szociális, de konkrét kognitív kompetenciák fejlődésének is nagyon intenzív és termékeny keretet ad. Elképesztő volt tapasztalni, amikor az egyik pszichológusunk beszélgetett a gyerekekkel az iskolai bántalmazásról, a korábban bántalmazott gyerekek milyen szépen segítették át azokat, akiket bánt az, hogy nem védtek meg valakit, nem álltak ki mellettük. Nem ismerjük egymás nyelvét. Olyan transzgenerációs szakadékok vannak, amelyeket minden társadalmi csoport generációnként csak tovább mélyít. Ismerjük a rasszizmus béklyóit, de ismerjük meg azt is, hogy a marginalizálódott csoportok megbántottsága is ennek a párbeszédképtelenségnek az egyik hozománya. Ha a gyerekek együtt megtanulják a párbeszédet, akkor az a társadalom, amely a beszélgetés kultúrájában nő fel, már tudja ítélkezés és sértődöttség nélkül kezelni a különbségeket. Azzá válunk, amilyen kultúrába szocializálódunk.
– Kinek a dolga lehetne a felelősség felvállalása, a jó integrációs modellek széles körben való terjesztése?
– Az államnak megvan minden erőforrása ehhez. Anyagi és humán erőforrása is. Nagyon sok jó kezdeményezés van, sajnos egymástól teljes elszigeteltségben. Most állami kezdeményezésekre, vagy legalább minisztériumi szintűekre is gondolok, és alulról jövő kezdeményezésekre is. Ezek a jó szándékból és nagyon jó szakmai támogatottsággal bíró kezdeményezések kis szigetekben valósulnak meg. Önmagában ez nem baj. De az, hogy nincsenek hálózatosítva a jó gyakorlatok, számomra egy dologra utal: nincs párbeszéd. Csak akkor tudunk beszélgetni, ha van kivel, és megvannak hozzá az eszközeink. Nem egy nyelv kell, hanem pünkösdi párbeszéd. Ahol mindenkinek megvan a maga csodálatos nyelve. És figyel a másik szintén csodálatos és egyedi nyelvére. Ferenc pápa szeptemberi imaszándéka a peremvidéken élőkért szólt. „A szegények nem lehetnek csupán azok, akik kapnak; olyan helyzetbe kell hoznunk őket, hogy tudjanak adni, mert jól tudják, hogyan viszonozzanak.” Ha szavakat adunk a kenyér mellé azoknak, akiknek nincs hangjuk, akkor olyasmit adunk, amitől a perifériáról a központ párbeszédébe kapcsolódhatnak bele. Ha nem adunk szavakat, akkor ez a szó nélküliség erősebb fal lesz minden más kőből épült falnál.
Szerző: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Taléta; Valentin András
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
