A kitörési pontok és a potenciális szövetségesek ma is nagyon fontosak Magyarországnak
Két héttel ezelőtti írásom végén ígértem, hogy részletezzük majd ezt a kérdést: legenda vagy valóság, hogy 1991-ben Ukrajna felajánlotta Magyarországnak Kárpátalját? És ha igaz, mi lett volna, ha elfogadjuk?
A kérdés természetesen összefügg az ukrán–magyar alapszerződés aláírásának vitájával is. Huth Gergely egy hónappal ezelőtti írásában nehezményezte, hogy Magyarország aláírta a szerződést. Merthogy a formálódó új Európában, a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása, a vasfüggöny lehullása utáni képlékeny helyzetben nem érvényesítettünk területi igényeket… bezzeg a horvátok harciasak voltak, és nemhogy önálló államuk születhetett, de olyan területeket is megkaptak (elsősorban Dalmáciát), amelyek történelmileg soha nem voltak az övék. Csóti György (a parlament külügyi bizottságának akkori alelnöke) válaszában védelmébe vette a szerződést.
Én pedig két héttel ezelőtt azt igyekeztem megmutatni, hogy egy kicsit mindkét félnek igaza van; a szerződés aláírásának nem volt reális alternatívája, ugyanis ha nem történik meg, az a kárpátaljai magyarság helyzetét már rövid távon is rosszabbá tette volna.
Utólag, mai tudásunkkal viszont azt látjuk, hogy az ukránok semmilyen szinten nem szolgáltak rá arra a bizalomra és jóindulatra, amivel az akkori magyar kormány nemcsak az alapszerződést írta alá, hanem Ukrajna nyugati orientációját, európai irányú diplomáciai törekvéseit is segítette.
A szerződés aláírója, édesapám, Jeszenszky Géza akkori külügyminiszter bent is volt a Hír TV-n futó Politikai hobbista című műsoromban, ahol igyekezett elmagyarázni a szerződés szükségességét, illetve tisztázni annak vitatott elemét, négy „bűvös” szót. A szövegben ugyanis szerepel, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései, „és nem is lesznek”. A szerződés bírálóinak egyik fő vesszőparipája, hogy ilyet nem lett volna szabad aláírni, hiszen ez egy „biankó csekk”, és bármit is hoz a jövő, bármilyen is lesz a történelmi-geopolitikai helyzet, mi örökre lemondtunk közel egy évezreden át Magyarországhoz tartozó, igazságtalanul elcsatolt területekről.
És ez, lássuk be, jogos fenntartás. Olyannyira, hogy maga Antall József is ellenezte. Hiteles beszámolók szerint dühös volt, amikor kiderült, hogy ez a fél mondat bekerült a szerződésbe; pontosan azt mondta ő is, hogy egy politikus semmilyen, nem erőszakos út követéséről nem mondhat le a jövőre nézve, ha úgy hozza számára a történelem.
Az örök barátsági szerződések addig érvényesek, amíg az őket létrehozó körülmények fennállnak
– tette hozzá Antall. Vagyis, ha változik a világ, akkor az álláspontunk is változhat.
Jó kérdés: akkor miért került be ez a mondat az alapszerződésbe? Volt egy pletyka, hogy a külügyminisztérium egyik posztkommunista dolgozója (rengeteg ilyen volt, hiszen a posztkommunista apparátus teljes lecserélésére egész egyszerűen nem állt rendelkezésre a megfelelő emberanyag) csempészte bele a szövegbe, átverve feletteseit, köztük magát a külügyminisztert.
A valóság az, hogy a szöveg megfogalmazásában valóban részt vett Horn Gyula (korábbi külügyminiszter) egyik bizalmas embere, de ez a bizonyos négy szó apám jóváhagyásával került bele. Ugyanis egy bevett formula volt német, illetve lengyel mintára; ezek az országok alkalmazták is az újonnan kötött alapszerződéseikben.
És Magyarország, mint az újjáalakuló európai világrendben a Nyugat kötelékeibe és politikai intézményeibe igyekvő, a nagy európai összeborulásban mintaszerűen viselkedő, posztszovjet örökségét mindenben maga mögött hagyni akaró állam, példamutató módon magáévá tette ezt a nyugatról kapott formulát. Ráadásul Leonyid Kravcsuk, Ukrajna akkori elnöke korrekt partnernek tűnt, és a kisebbségi jogok védelmére és bővítésére, Beregszász megye autonómiájára, vámmentes szabadkereskedelmi zónává alakítására tett vállalásai komolyan vehetőnek tűntek.
A szerződést foggal-körömmel védelmezők itt követik el azonban az óriási hibát.
Azóta ugyanis kiderült, hogy az ukránok a legkevésbé sem tartották a szavukat, és a Szovjetuniótól való függetlenedés korai éveiben a kárpátaljai magyarság számára valóban megcsillanó remények sajnos elszálltak. Nem, ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy az oroszokat szeretnünk kellene. De azóta a rövid történelmi pillanat óta, amikor az ukránoknak szükségük volt ránk, amióta ez elmúlt, egyre aljasabb intézkedéseket hoznak a magyar kisebbséggel szemben.
(Furcsa módon épp az oroszbarát elnökök alatt volt jobb dolguk. Ami persze nem is olyan furcsa, hiszen Kucsma és Janukovics is az Ukrajnában élő sokmilliós orosz kisebbség miatt hozott kisebbségbarát intézkedéseket, aminek a „farvizén” a kárpátaljai magyarok is profitáltak valamennyit.)
Tehát az orosz agresszió jogos elítélése mellett Ukrajnát is a helyén kellene kezelni. Persze van, aki szeretné – érthető módon – azt hinni, hogy az ukránok szabadságharcukat vívják, és ragaszkodik is ehhez a naiv ideához. És az is érthető, ha valaki elkötelezett atlantistaként ahhoz is ragaszkodik, hogy Amerika jót akar az egész világnak, így nekünk, magyaroknak is. De az az idealizmus ma már egyszerre veszélyes és komikus is. Ha ezt sikerülne meghaladni és kimondani, hogy igen, akkor ez tűnt jó megoldásnak, de az ukránok gazember módon semmit sem tartottak be belőle, a Nyugat (élén az USA-val) pedig egyáltalán nem kényszerítette erre, akkor ezt a közvélemény is elfogadná.
És akkor talán könnyebb lenne azokat is visszarántani a racionalitás talajára, akik elhiszik a legendát, hogy Ukrajna felajánlotta nekünk Kárpátalját, de mi önként lemondtunk róla. Ilyen felajánlás soha nem történt, még félhivatalosan sem.
Olyan pletykák szintén keringenek (állítólag egy egyházi vezetőtől, akinek bejárása volt az akkori ukrán kormányzati körökbe), hogy Kravcsuk elnök egyszer indulatosan kifakadt, hogy „ha kell a magyaroknak Kárpátalja, hát akkor vigyék”. Nem zárhatjuk ki teljesen, hogy ez a mondat elhangzott, nemcsak az indulatok, de akár némi alkohol befolyásoltsága alatt is. Arrafelé van ennek hagyománya… sőt inkább akkor csodálkozunk, ha egy keleti szláv vezető soha nem mond/csinál részegen semmi hülyeséget. Hruscsov is így adta oda Ukrajnának a Krím-félszigetet. (Jó, ez a sztori egy picit bonyolultabb ennél, hiszen a Szovjetunión belül maradt, tehát nem volt igazi jelentősége, de Hruscsov ettől még valószínűleg tényleg be volt rúgva.) Szóval lehet, hogy Kravcsuk szűk körben mondott ilyet, amikor épp frusztrálta az éppen csak függetlenné vált ország temérdek problémája, amik között Kárpátalja is inkább nyűgnek tűnt, mint értéknek. (Némi aranybányákat leszámítva ugyanis csekély hasznot, ám annál több nehézséget jelentett a hegyes, fejletlen infrastruktúrájú vidék; szemben Ukrajna többi részével, az ásványkincsekben gazdag keleti területekkel vagy épp a déli, Fekete-tengerhez közel eső, kiváló termőtalajú csernozjomövezettel.) De az, hogy egy frissen függetlenné vált állam magától lemondjon meglévő területeiről, a nonszensz kategóriába tartozik.
De még ha el is játszunk egy ilyen gondolatkísérletet, hogy mi lett volna, ha… Ha Ukrajna tényleg felajánlotta volna Kárpátalját, és mi elfogadjuk, az tökéletes „bizonyíték” lett volna a minket a nemzetközi porondon amúgy is folyton revizionista törekvésekkel vádoló Románia számára, hogy „lám, lám, tessék, mi megmondtuk, hogy a magyarok területeket akarnak visszaszerezni, most Kárpátalját, holnap Erdélyt”. És a világpolitikában mindig ügyesen helyezkedő románoknak ezt el is hitte volna a Nyugat, és még akár azt is el tudták volna érni, hogy emiatt mindenféle anyagi segítséget, befektetést vonjanak meg Magyarországtól, tiltsanak ki minket az európai intézményekből és így tovább. És Csehszlovákia és Szerbia kórusban mondták volna ugyanezt, így összezárt volna ellenünk a kisantant. És ez az ott élő magyarok számára tragikus következményekkel járt volna.
Szóval összegezve és lezárva ezt az egész kérdést:
nem voltunk jó helyzetben, nulla mozgásterünk volt (üres államkasszával, tönkrement iparral, óriási munkanélküliséggel itthon, ellenséges államokkal a szomszédban), és az ukránokkal kötött szerződés egy minimális kitörési pontnak, maga Ukrajna pedig potenciális szövetségesnek tűnt.
És ezek a kitörési pontok és potenciális szövetségesek nagyon fontosak. Ez a tízmilliós, az egykori kisantant tagjai által körbevett, beszorított ország szövetségesek nélkül képtelen az érdekeit érvényesíteni.
A nagybetűs „Nyugat” a 90-es évek elejének hurráoptimista pillanatában ígéretes szövetségesnek tűnt, de eleve egységes „Nyugat” sincs. Nyugat-Európának pedig egyáltalán nem érdeke egy erős Közép-Európa. Sőt, kifejezetten az az érdeke, hogy az itteni népek egymással viaskodjanak. Ezért nagyon fontos nekünk a V4, amit persze folyamatosan szét próbál verni a Nyugat,
és ezért ígéretes az a korábban soha nem látott jó viszony, ami a szerbekkel kezd kialakulni, Orbán Viktor és Alekszandar Vucsics kiváló reálpolitikai meglátásainak köszönhetően.
S még egy utolsó gondolat, ha már a szerbek szóba jöttek: a horvátoknak azért sikerülhetett, azért kaphattak újabb területeket is, mert a szerbekkel szemben nagyon határozottan támogatta őket a Nyugat. Ma már tudjuk, az USA 1992-től kezdve eldöntötte, hogy Oroszországot többé nem engedi vissza a világpolitika színpadára. Az oroszokkal szoros szövetséget ápoló szerbek tehát automatikusan ellenségnek minősültek. A velük szemben harcoló horvátok pedig kedvező elbírálást kaptak. Ezért ítélték el Hágában Milosevicset, és mentették fel Gotovinát. De ez már egy másik sztori…
Jeszenszky Zsolt – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
