II. Ulászló király 34 éves volt mikor trónra került, és még 16 évet kellett várnia, hogy fia szülessék. Az 1506. július 1-én világra jött Lajosnak, már a földi pályafutása is nehezen indult, élete pedig tragédiába torkollott…
Történelmünknek számtalan fura, mesébe illő, fantasztikus pillanata volt, ezek egyike a koraszülöttként világra jött Lajos története is. Az ifjú herceget csak egy középkori inkubátornak sikerült életben tartani. Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy a leendő királyt disznók felhasított gyomrába tették, hogy átvészelje az első heteket.
Báthori István erdélyi fejedelem („másodállásban” lengyel király) Bécsben megismerkedett egy itáliai úriemberrel, aki bár szerzetesnek indult, de kilépett és háromszor is megházasodott. A női nemnél is jobban vonzódott a tudományok iránt, beutazta Európa nagyvárosait, s végül Erdélyben kötött ki Báthori oldalán. Brutus János Mihálynak hívták e derék taljánt, aki Magyar História címen 1490-től írt az ország történelméről, mintegy folytatva Bonfini művét. Nála olvashatjuk:
Az utókor figyelmére méltó, a felséges királyi udvarban történt dolgot mesélnek azok, akik jártasak a magyar történelemben: amire ritkán van példa az emberek között, Lajos meztelenül, bőr nélkül született, ami bámulatos, szomorú és gyászos előjele volt az összes jelen lévő, csodálkozó ember számára. Az odahívott orvosok nagy nehezen, puhító és nedvesen tartó szerek ráhelyezésével, egy hosszú napon át befedve tartották a fiú bőrét, aki meztelen testtel a nyílt levegőt nem viselte el […] Néhány embertől bizony azt hallottam, hogy hosszas vita után egy gerince mentén felhasított és kibelezett disznóba helyezték a csecsemőt az orvosok, ameddig az állat melege tartott; majd sorba betették egy másikba, amit e célból sietve levágták, majd megint egy másikba, mígnem a vérzés elállta után a gyenge hártya lassan kezdett behegedni, a bőr pedig kifejlődni.”
Amint kissé hosszúra nyúlt bevezetőnkből kitűnik, Lajos élete nem indult könnyen. Anyja nem sokkal fia születése után elhunyt, az édesapja egészsége pedig komolyan megrendült. Ulászló ezért minél hamarább igyekezett megkoronáztatni utódát, erre 1508. június 4-én sor is került. Nyolc évvel később, 1516 márciusától, apja halála után II. Lajos lett az új király. A Magyar Királyság ekkora már egy olyan Oszmán Birodalommal volt határos, mely három kontinensen terpeszkedett 1,5 millió négyzetkilométeren, s lakóinak száma elérte a 13 milliót.
I. Szelim szultán a halálakor, 1520-ban egy olyan „szuperhatalmat” hagyott fiára, I. Szulejmánra, aminek a bevétele évi 4 millió arany volt. Hiába számított a hazánk Európa egyik legerősebbjének a korszakban, a szomszéd muzulmán állam sokszorosan múlta felül erejét.
Szulejmán trónra lépésekor már egy éve érvényben volt a fegyverszünet a két állam között. A kor szokásai szerint azonban a szultán halálával ez felbomlott, ezért az új szultán is elküldte követét Budára. Szulejmánról az a hír járta a keresztény udvarokban, hogy szelíd természetű, harci tapasztalatokkal nem igazán rendelkezik.
Ő erre minél hamarább rá akart cáfolni, és apjával ellentétben nem kelet, hanem nyugat felé fordította seregét.
Nyugati célpontból pedig volt bőven, többek között Nándorfehérvár, Magyarország déli kapuja, ahol már háromszor felsültek Mohamed próféta harcosai. A magyar udvarban húzták az időt, nem válaszoltak a szultáni ajánlatra, követét visszatartották, fogalmazhatunk úgyis, hogy fogságba vetették. A szultánnal szemben II. Lajos a keresztény világ egészének nevében szólt, követek rajzottak hát szerte a vén kontinens udvaraiba, felmérve az uralkodók, fejedelmek harci kedvét. 1521 tavaszára Szulejmán elunta a várakozást és elindult Európa ellen a csapatai élén. Mielőtt még elvernénk a port Lajoson és a magyar urakon, ez az eljárás, amit a török követtel lefolytattak, nem volt szokatlan a korszakban. 1516-ban a pápa Ulászló kérdésére, hogy mit tegyen a török követ békeajánlatával a következőt válaszolta:
Én nem mondom, hogy Te most a török követek ajánlatát egyenesen elutasítsd, hanem tartsd őket jó szóval és igyekezzél halogatás által időt nyerni.”
Az ország déli részét a végvárrendszer védte, ennek volt a feladata, hogy feltartóztassa a törököt a magyar mozgósításig. A déli határ menti végvárak a folyók átkelési pontjait védelmezték. A Duna és a Száva déli oldalán a két legfontosabb vár Szabács és Nándorfehérvár volt. Nem véletlenül e két célpont körül folyt a vita a szultáni haditanácsban. Szulejmán salamoni döntést hozott, csapatai egy részét Nándorfehérvár alá küldte, hogy blokád alá vonják a várost, a sereg másik fele pedig Szabács ostromára vonult.
Az alig több, mint 100 védő hősiesen küzdött ugyan, de sorsát nem kerülhette el – a vár elesett. Nándorfehérvárral szemközt, a Száva északi partján fekvő Zimony szintén a töröké lett. Július közepén a Száván lezúduló árhullám elsöpörte a török hídját Szabácsnál, ezzel egy időre további terveiket is megakasztotta, hiszen hajóikon csak a Szerémség fosztogatására elegendő embert tudtak átjuttatni a Magyar Királyság területére.
Szulejmán így, kissé duzzogva, de kénytelen volt beérni a mai Belgrád ostromával.
Hogy miért is volt ennyire fontos Nándorfehérvár?
A Száva és a Duna összefolyásánál épült, stratégiai szempontból kulcsfontosságú város és erősség az ősi római hadi útvonalon feküdt, és egyben pezsgő kereskedelmi főútvonal egyik csomópontjaként szolgált. Innen indultak a nagyszabású törökellenes hadmozdulatok, s amíg ez a bástya állt, nem lehetett nyugodt az országba betörni igyekvő ellenség. Addig lehetetlen volt biztosítani az utánpótlást, s egy sikeres portya után is elvághatták a visszavonulás útját.”
– olvashatjuk Sashalmi-Fekete Tamás írásában a Magyarságkutató Intézet honlapján.
A vár több mint két hónapig ellenállt Móré Mihály és Oláh Balázs vezetésével. A 700 fős védősereg kiegészült a nándorfehérvári magyar és szerb lakossággal. Az erősség ágyúi sajnos hiányoztak, ugyanis pár évvel korábban Szapolyai János Zsarnó várából szerette volna kifüstölni a törököt, s erre a kalandra magával vitte a nándorfehérvári ágyúk többségét. Mondanunk sem kell, ezek mennyire hiányoztak hat évvel később. A védők 66 napig álltak ellen, ekkora már csak alig egytizedük volt életben, míg végül 1521. augusztus 29-én megadták magukat. Szulejmán nagyon boldog volt, neki sikerült az, ami elődeinek nem – övé lett Nándorfehérvár. Mostantól augusztus 29-ét a szerencsenapjának tartotta, s innét nézve már kissé más megvilágításba kerül 1526. augusztus 29-e is…
A győzelem után Szulejmán üzent a Rodosz szigetét birtokló Johannita lovagrendnek, mintegy kijelölve következő célpontját:
atyáim nyomdokába lépve, kik Perzsiát, Jeruzsálemet, Arábiát és Egyiptomot meghódoltatták, elfoglaltam Nándorfehérvárt, eme roppant nagy erődítményt. Habár csatára hívtam a hitetleneket, nem volt elegendő bátorságuk, hogy a kihívásnak megfeleljenek, így azután sok más szépséges és erődített várost is elfoglaltam, kard vagy tűz által elpusztítottam lakóiknak nagy részét, a többit pedig rabszolgává tettem. Miután tekintélyes és győztes seregemet téli szállásra küldtem, most magam is diadallal térek meg konstantinápolyi udvaromba.”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
