A szúnyogszezon „nagy szerencséje”, hogy gyakorlatilag egybeesik …az uborkaszezonnal. De míg az ubit általában kedvelik az emberek, ez nem mondható el az éjszakai zümimuzsikusokról, kivéve néhány nagyon elszánt inszektológust, őket valamennyien konkrétan a pokolba kívánjuk. Szerencsésebb történelmi szituációkban, mikor éppen nincsen világháború, vagy koronavírus-hisztéria, a politikusok is elmentek nyaralni, eltekintve a róluk szerzett paparazzifotóktól, nyaranta egy rendes magyarországi médiumban körülbelül arról olvasni, hogy mennyire drága a Balaton, milyen sokan (totál beszívva) vannak az XY fesztigyálon, melyik iskolát zárják be egy héttel a tanévnyitó előtt, és miért van annyi szúnyog, hogy kaszálni lehetne, annak ellenére, hogy irtják?
Időről időre el szoktam mondani környezetemnek: szúnyogból pont azért van sok, mert irtják. Kis túlzással, ha nem irtanák, rohadtul nem is lenne belőle sok, legalábbis azokon a helyeken, ahol az átlagpolgár alkony után a szabadban sörözni, szalonnát sütni, vagy hölgyismerőse(i) bugyijában matatni szeretne.
Erről szólnék pár szót. Már csak azért is, mert a történet annyira, de annyira tipikus és önmagán túlmutató „modern” korunkban.
Beszéljünk kicsit a szúnyogokról. Kik is a szúnyogok?
Mark Twain kiváló regényében Jim, a néger rabszolga jelentősen leegyszerűsíti Linné rendszertanát, mikor arról társalognak Tom Sawyerrel, hogy a bolha az micsoda. „Tom úrfi, szerintem a bolha mégse lesz madár, mert nem lehet madár, mert a bolha egy állat. Nem. Mert állatnak meg kicsi. Akkó’ tán bogár lesz az. Úgy van, Tom úrfi: a bolha, az egy bogár.” Ha bogának nem is bogár, a szúnyog, röhejes, de félig-meddig majdnem bolha, ugyanis a bolhák (Siphonaptera) nagyon közeli rokonaik a kétszárnyúaknak (Diptera), azaz a szárnyaikat teljesen elvesztettek rokonaik a szárnyaikat csak részben elvesztett rovaroknak (de persze, egyik se bogár). A kétszárnyúakat a legyek és a szúnyogok alkotják, jellemzőjük, hogy egyik szárnypárjuk apró göbbé csökevényesedett, amely egyébként egyensúlyszervként funkcionál, ezért, bár csak fele annyi szárnyuk van, mint a „normális” rovaroknak, nem igazán érzik hátrányát, úgy repülnek, mint a fizetés (különösen a legyek…), ebből szemtelenségi sportot csinálnak, és mint ilyenek, bízvást a rovarok legkevésbé népszerű rendjét alkotják. A fonalascsápúak vagy szúnyogalkatúak alrendjét összesen 11 népes és szóváltásra hajlamos család alkotja, ezek közül azonban csak három család tagjai bökdösnek melegvérűeket, közülük messze legfontosabbak az igazi szúnyogok (Culicidae). Közép-Európa lakossága ilyen szempontól kedvezőbb helyzetben van, mert errefelé „csak” kellemetlenkednek a szúnyogok, míg máshol nagyon-nagyon komoly betegségeket terjesztenek. Mindezt a szájával csinálja, és a szúnyog – nem csíp. A paprika, az csíp. Az a kib.szott szúnyog, az szúr. Többségük (pl. az árvaszúnyogok vagy a lepkeszúnyogok) csak növényeket, csak egy kisebbség az, amely vért akar. De nagyon.
Alpári dolog, de tessék elképzelni, hogy léteznek olyan szúnyogok, akik vérszívó szúnyogokból szívnak vért. Nem, ezt nem Rejtő Jenő találta ki, tényleg. A törpeszúnyogok (Ceratopogonidae) néhány, főleg dél-amerikai faja ennek megfelelően aprócska jószágok, több fajuk testhossza az 1 mm-t sem éri el. Megjegyzendő, hogy a törpeszúnyogok többsége, sajnos, nem szúnyogtársait böki meg, hanem hagyományosan meleg-, és hidegvérűek vérét szívja, különösen a Culicoidesek emberbarátok. Csípésük igen fájdalmas, mániájuk, hogy a ruhaszegélyen végigsétálnak, és ahol bőrt találnak, menten oda szúrnak, így csuklóra, nyakra, továbbá, mivel nagyon picik, képesek átmászni a szúnyoghálón a kis disznók.
A szúró szájszerv legjellemzőbb alakja a szúnyogoknál alakult ki. (A szúnyog tehát vérszívó, nem vérszopó, mint egyes denevérek és anyósok.) Míg a pókoknak nincs állkapcsuk, csak csáprágójuk, ezért kint emésztenek, áldozatukat emésztőenzimeket tartalmazó mérgükkel pépesítik, addig a rovaroknak van, de ez nem jelenti azt, hogy minden rovar rágna. Van, aki megmaradt a szívózásnál. A tulajdonképpeni szúrósertéket a szúnyogocska pofájában keresztmetszetben patkó alakú alsó ajak (labium) veszi körül, ez szúrás közben szögben hátrahajlik, és ráfekszik a gazdaállat bőrére. A szuronyszerű szúróserték vér felszívására alkalmas csővé alakult felső ajakkal (Labrum), a nyálcsatornával áttört hypopharnix-al (feszítőtüske) a rágók és az állkapocs együtt alkotják a szívókát. Amikor a szúnyoghölgyemény – összetett módon, részben hő, részben szén-dioxid-receptorokkal, részben szaglás útján kaját keresve – rárepül az emberre (vagy bármely melegvérűre, a legtöbb szúnyog leginkább madarat eszik), hogy szájszervével gondosan végigsimizze a bőrt, majd kifinomult érzékelősejtjeivel a hajszáleret keresi, és oda böki a szívókáját. Alsó ajkát ilyenkor behajlítja és a seben kívül tartja. Rendszerint többször próbálkozik, de ha sokat tököl, vagy idegszálat talál, akkor általában ellaposodik szegény, azért tankolnia gyorsan kell.
A szúnyog nyálát nyomja először a sebbe, amely mintegy 0,05-0,1% acetilkolint és ugyanennyi hisztamint, valamint értágító (hisztaminliberátor) és vérzéscsillapító hatású oligopeptideket tartalmaznak. Ha utóbbiak nem is annyira profik, mint a gyógyászatban évezredek óta használt pióca-hirudin, de a célnak megfelel: jön a vér. A viszketést a hisztamin és a hisztaminfelszabadító okozzák, másik barátságos élőlény, a csalán is ezzel a mediátoranyaggal operál. A szúnyog ezzel a nyálával oltja az emberbe azokat a változatos kórokozókat is, amelyek keserítik vagy adott esetben elveszik az életet. A legismertebb talán a malária, amely szó ugyan rossz levegőt jelent, és évezredeken át nem jött rá senki, hogy nem a mocsári levegő, hanem a mocsári szúnyog okozza. A dohányzás is nagyrészt azért terjedt el a XVII. század folyamán, mert úgy találták, az megvéd a maláriától. Aki szívott már meggyfaszáras pipából büdös mahorkát, az nem csodálkozik, hogy a szúnyog is kerüli azt. (Másrészt pedig a gyufa és az öngyújtó előtt a muskétás katonának kb. állandóan kellett egy égő pipa, harckészültségi okokból.) A maláriát többféle szúnyog terjeszti, de Afrikában és Dél-Európában a legfontosabb ezek közül az Anopheles maculapenis, azaz magyarul foltosfaszú szúnyog. Ez a faj Magyarországon is meglehetősen gyakori, de mivel a maláriát okozó plazmódiumok a szúnyogban csak 24 fok felett tudnak szaporodni, jelenleg a malária elterjedésének elméleti északi határán vagyunk, nem csodálható, hogy az ötvenes évek második felére sikerült a maláriát felszámolni. De szúnyogok (Aedes-, és Haemogoggus-fajok) terjesztik többek között a sárgalázat, a Dengue-lázat, a Zikavírust, a Nyugat-Nílusi Lázat (ez a globális felmelegedés miatt egyre gyakoribb Magyarországon) és egy rakás szív-, és egyéb filáriaféreg-fertőzést is. Ahogy melegszik a klíma, úgy „jönnek” egyre északabbra a filária, Csongrádban, Bácskában a kutyaszívférgességet már nagymértékben terjesztik (hivatkozás itt), az embert betegítő ilyen jószágok egyelőre még nincsenek itt. Szólhatnánk a szúnyogok által terjesztett féregbetegségek „legédesebbjéről”, a loázisról is, a Közép-Afrikában meglehetősen elterjedt loaféreg speciális gusztusa miatt a szemgolyóba fészkeli be magát, a globális felmelegedésért rajongóknak csak ajánlani tudom, próbálják ki, hogy milyen gyönyörűségei vannak a trópusi klímának. Lehet, jelenleg „csak” kényelmi kérdés a szúnyoginvázió, de hamarosan közegészségügyi is lehet/lesz. A tapasztalatok pedig nem jók, az 1950-es, 1960-as években a trópusokon sikerült bebizonyítani, hogy a kémiai szúnyogirtás finoman szólva kétélű fegyver….
A szúnyogok (a nálunk honos Culex, Anopheles és Aedes fajok), ez talán közismert, csak a peterakáshoz szükséges nagy mennyiségű, könnyen emészthető fehérje beszerzése céljából szívnak vért, egyébként növényi nedvekkel táplálkoznak, a fák sokkal több „szúnyogcsípést” szenvednek el, mint a melegvérűek. Mivel a szúnyogok nem értik a modern idők szavát, és nem különböztetnek meg hetvenhétféle nem-bináris nemi identitást, egyszerűen csak a lányok támadnak vérre. Egy szívás után a nőstény szúnyog 3-4 napig nem szív (ebben is hasonlít fejlettebb fajok nőstényeire), és ez idő alatt petézik. Egy kifejlett nőstény szúnyog csak pár hétig él, ezt meglehetősen kalandosan és intenzíven teszi, ezért egész életében nem fog tucatnyinál többször vért szívni. A szúnyogok nem gyakran szívnak vért, egyszerűen azért tűnnek kellemetlennek, mert rohadt sokan vannak.
Az ember környezetében leggyakrabban élő szúnyogoknak (pl. a Culex pipiens, Culiseta annulata) kb. annyi víz elég, mint egy kaktusznak. A víz szennyezettségi foka iránt is majdnem közömbösek, pöcegödörben és olajoshordóban is remekül érzik magukat. A nőstények egy kis hányada áttelel, megfelelő telelőhelyeken persze, egyszerre sok százezer egyed. Ezek április végén, május elején aktiválódnak, már eleve megtermékenyülve telelnek át – hímek nem telelnek át – és petéznek. Sok szúnyogfaj nem is vízbe petézik, egyszerűen nedves földre, ahol a petékben megindul a lárva fejlődése, de a peteburkot csak akkor töri át, ha vízbe kerül, mert pl. a Tisza hullámterében megjön az áradás, vagy tele szalad az esővizes hordó Mari néni fészere mögött. A szúnyoglárvák nem élnek-halnak az úszkálásért, többnyire vízinövényeken tartózkodnak közvetlenül a víz színe alatt, a legtöbb faj tracheáit hozzáigazítja a növények gázszállító kapacitásához, és onnan fedezi az oxigénszükségletét, ezért igen eutróf, oldott oxigént alig tartalmazó vízben is megélnek, ahol más rovarlárva alig-alig, és nem élnek meg azok se, akik megragadoznák őket. Planktonszervezeteket, egysejtűeket, szerves törmeléket fogyasztanak, őket pedig szinte bárki elfogyasztja, aki nagyobb náluk és gusztusa van rájuk, az ivadékhaltól a lópiócán át a szitakötőlárváig, de aki leginkább eszi őket, a békaporonty, ezért szúnyog – és ez lényeges! – ott tud szaporodni, ahol a lárvákat nem eszik meg. Mondjuk úgy, hogy egy az erdőben felejtett rozsdás lavórból a szúnyoglárvák 90%-a kiszáll szúnyogként, egy ép ökoszisztémájú Tisza-holtág vizéből (ha lenne még ilyen…) meg 0,1%-uk. Fajoktól függően egy szúnyoglárva 7-21 napig fejlődik, amit persze a hőmérséklet is befolyásol, majd pár napos bábállapot után kel ki az imágó, és hamarosan párzik és csinálja a következő szúnyoggenerációt. Mivel a szúnyogok több száz petét raknak, a szúnyogok saját számukat elméletben két hónap alatt egymilliárdszorosára tudják növelni. Elég egy sétát tenni pl. június végén a Mátrában a Baj-patak völgyében, hogy tapasztaljuk: ezt meg is csinálják a rohadékok.
A trópusokon él a szúnyogfajok 85%-a és a kilóra (vagy inkább megatonnára) is nagyon nagy százalékuk, de azért hazánkban is kb. 50-féle szúnyogfaj szurkál minket, amihez 3 – 4 invazív (közöttük a szerencsére áttelelni alig-alig képes, a nyugat-nílusi lázat terjesztő tigrisszúnyog, az Aedes albopictus) faj adódik. Minden környezetnek megvan a maga kellemetlenkedője. A Hortobágyon pl. a sziki szúnyog (A. dorsalis) is eszeget, amely tengerparti, sósvízi faj egyébként, az A. caspius a nedves réteket kedveli, vele szénagyűjtés során vakarózhatunk együtt, az erdei szúnyog (A. cantans) nappal is szúr, és nedves bükkösök obligát tartozéka, hogy akkor is szórakoztasson minket valaki, ha a kullancslegyek nem érnének rá, a Balaton partján a Culex-fajok mellett pedig az A. communis szurkálódik, aki, fene a gusztusát, nagyon-nagyon szereti az izzadságszagot, ezért meleg estéken kellemetlenkedik. Szokták volt mondani, hogy a szúnyogok nem repülnek messzire, és a legtöbb szúnyog ott szúr, ahol lakik, különösen szélben nem szeretnek szárnyalgatni, és ritkán megy száz méternél messzebbre. Ez csak részben igaz: ha így lenne, vízmentes helyen szúnyog nem is lenne, de azt azért tapasztaljuk, hogy vannak jó szúnyogos, és még jobb, szúnyogmentes helyek. Ezen alapul az a fajta szúnyogirtási technika, hogy menjünk helybe, és ott fújjuk le őket – majd meglepődve tapasztaljuk, hogy pár nap múlva csak többen vannak. Mert a szúnyog nem hülye, és bár nem szeret, de képes költözni. Különösen, mert bármelyik levél alatt ellakik, nem köti az ingatlanvagyon, neki csak ez vagyon.
Régen, mikor még szex előtt a férfiak borotválkoztak, az ember ugyanúgy utálta a szúnyogot, mint manapság, csak nem volt deltametrin és DDT, ezért a szúnyogot a rovarporvirág, a pirétrum virágporával irtották, „már a régi görögök is”, és különböző erősen illóolajos (a szúnyog azt nagyon utálja) növényekkel védekeztek ellenük, mikor még nem voltak olyan rovarrepellensek, mint a dimetil-ftalát és a dietil-toluamid, amelyet ritka egységben rohadt gusztustalannak talál minden rovar (kivéve a legéhesebbjét…) főleg citromolajjal, illetve ahol nem terem meg a citrom, meg a magyar narancs, ott citromfűvel, na meg jófajta büdös füsttel, legjobban a friss hársfazöld válik be (jótanács) meg később szúnyoghálóval, meg egyszerűen tenyérrel. Továbbá leginkább nem mentek mocsárba, ha nem volt muszáj. Bár ismerve a középkori magyar történelmet, meglehetősen gyakran muszáj volt – a török korra így állandó vendéggé vált a kiütéses tífusz és a malária. „Korszerű” világunkban, főleg 1945 után azonban elvárássá vált a kémiai szúnyogirtás, amelyet később már, egyfajta beismerésként, inkább csak szúnyoggyérítésnek nevezünk, és amely eredményességét tekintve kb. olyan folyamat, mint Afganisztánt pacifikálni. Szoktam volt mondani, hogy vannak buddhista szerzetesek, akik macskákat idomítanak, homokszemeket válogatnak és levitálni tanulnak – de kémiai szúnyogirtással nem kísérleteznek. Nem véletlenül….
A kémiai rovarirtásnak, ez közhelyes, nagy karriert Müller professzor 1942-es felfedezése adott, mikor az akkor már vagy hetven éve ismert diklór-difenil-triklóretánról, azaz a DDT-ről felfedezte, hogy tőle döglik a légy, és már a következő évben Nápolyban sikerült ezzel egy flekktífuszjárványt megfékeznie, mert a tetvek nem tudtak elszaladni a fűrészporszagú por elől. Óriási hurráoptimizmussal kezdték el világszerte irtani a rovarokat DDT-vel ás más hasonló vegyületekkel (aldrin, dieldrin, hexaklór-ciklohexán stb.). Müller 1948-ban a Nobel-díjat is megkapta, élesen bizonyítva, hogy nemcsak ma adják arra érdemtelen személyeknek (nyilván ő nem érdemtelenül kapta meg, más kérdés, hogy a történelem és az ökológia másképpen ítéltek). A kezdeti lelkesedés ugyanis hamar lukra futott: kiderült, hogy a rovarok roppant gyorsan rezisztenssé válnak a DDT-vel szemben, és ez az erősen toxikus, rákkeltő és hormonmoduláns vegyület a természetben nem bomlik el, felhalmozódik, és brutális környezeti károkat okoz, azaz hosszabb távon bármit kiirt, egyes-egyedül a kártevő rovarokat kivéve, mert ők alkalmazkodnak. 1961-ben a WHO (amely ezek szerint láthatólag már akkor is ugyanolyan kétbalkezes operettszervezet volt, mint ma) már azt hirdette, hogy a maláriát tíz éven belül kiirtják a Földről, e helyett a madarakat valóban majdnem sikerült. (Ajánlott irodalom: R.L. Carson: Néma tavasz) A DDT eliminálása óta egyre újabb és újabb rovarirtószer-csoportokat fejlesztenek ki, vezetnek be, majd futtatnak ki ilyen-olyan okok miatt, de a koncepció keveset változik: akinek nem tetszik a képe, jól lepermetezzük, mint Fritz Haber a franciákat Ypernnél 1915-ben, dögöljenek meg. Ez viszonylag elfogadható mértéken belüli kártétellel jár nemcsak egy kiskertben, hanem egy több ezer hektáros monokultúrán is. Az eljárás lényege durván leegyszerűsítve annyi, hogy egy önszabályzó természetes ökoszisztéma helyett létrehozunk egy monokultúrát sok ennivalóval, amit mi szeretnénk megenni, de helyettünk természetesen naná, mások is jelentkeznek ennek elfogyasztására, az ő kiirtásukat viszont nem bízzuk természetes ragadozóikra és betegségeikre, hanem benyomunk egy kémiai ágenst, ami mindenkit megöl, majd betakarítjuk a termést, és ezt egészen addig folytatjuk, …amíg csak tudjuk, és nem veszünk tudomást arról, hogy egyre többet és többet kell használni ezekből a szerekből, egyre kisebb eredményességgel, és a végén már több peszticidet eszünk, mint barackot. Nem egészséges, de csak lokálisan hoz létre egy nem fenntartható rendszert, az pedig, hogy lassan az egész bolygót hazavágjuk, nem érdekel minket, mert mindig van valami, aki és ami látszólag ennél fontosabb. (Az éppen aktuális háború, gazdasági válság, Palvin Barbara melle, Kim Kardashian feneke, gumicsont stb.) A szúnyogirtás ettől annyiban tér el, hogy nem mezőgazdasági monokultúrát permetezünk, amit már eleve tönkretettünk, hanem általában egy természetközeli élőhelyet: erdőt, erdősávot, lakókörnyezeti zöldterületet, vízpartot, rétet, nádast. Azaz egy nem-monokultúrás közegben hajtunk végre egy durva beavatkozást, aztán csodálkozunk, hogy nem működik. Ráadásul nagyon nagy területen, Magyarországon 1960 óta 200 000-ről 2019-re mintegy 800 000 hektárra, azaz az ország területének majdnem tíz százalékára nőtt a szúnyoggyérítésbe bevont terület nagysága. Ennek fő oka – azon túl, hogy több az üdülőövezet, és nőnek a kényelmi igények is, hogy egyre több helyen egyre több a szúnyog. Régen is volt szúnyog, hazánkban még város is viseli szúnyog nevét (Komárom), de ha egyensúly van, szaporodásuk nem korlátlan.
A DDT és a poliklórozott inszekcidek használatból történő kivonása után (nem kívánok e cikk kereti között a trópusi területek szúnyog-, és dzsungelirtásaival foglalkozni, keretileg nem fér bele…) először szerves foszfátészterekkel és karbamátokkal igyekeztek a rovarokat irtani: a szerves foszfátészter kolinészteráz-gátlókat az I.G. Farben kutatói, főleg Schraeder fedezték fel az 1930-as évektől, és nagyon kutatták, mert hiszen ezek rovar mellett emberirtásra is nagyon hasznos vegyületek: tulajdonképpen a rovarirtók egyben harcanyagok is. Bár melegvérűre ezek a vegyületek sokkal toxikusabbak, de viszont természetes körülmények között eléggé gyorsan elbomlanak, nem halmozódnak fel, pl. a szarin természetes vízben 20 C fokon három nap alatt 97%-ban hidrolizál, így tulajdonképpen „környezetbarátok”, ami hülyén hangzik ilyen rettenetes mérgek esetén, de tényleg, valamint nagyon hatékonyak, a mezőgazdaság hamar megszerette őket, de tabunnal, paraoxonnal, diklórfosszal, monokrotofosszal vagy TEPP-el nem lehet végigpermetezni a Duna-partot, mert nemcsak a szúnyogok, hanem a halak és a horgászok is feldobják a gumicsizmát. Ezért Magyarországon (nem volt azért ez világszerte így…) a DDT kiváltása után nem a foszfátészterek kerültek a szúnyogirtó töltetekbe, hanem természetes pirétrum analógja: deltametrin, meg tetrametrin. Ugyanaz, ami a Chemotoxban is van.
Az, hogy egyes növényi anyagok hatékony rovarirtók, egy egyszerű labortechnikus fedezte fel az ötvenes években, mikor a szűrővattára kitett szúnyoglárvák egy része egyszerűen megmurgyelt, más szúnyoglárvák meg nem. A kutatás megtalálta az okot, és pedig a szűrőpapír anyagában, egy kanadai fenyőféle gyantájában, amiből a szűrőpapír készült. Azóta már több ezer természetes rovarirtó anyagot azonosítottak, és ezek legfontosabb csoportjának, a pirétrum-vegyületeket mesterségesen lemásolták, és ezeket olcsóbban gyártják: ezek melegvérűekre jórészt ártalmatlanok, bomlásuk a talajban és az élővizekben gyors, ezért hatásuk hamar megszűnik. A hetvenes években ezek még eléggé drágák voltak, de ma már jóval olcsóbbak: talán túl olcsóak is…
Az idén nyáron azzal „bosszantotta” a sajtó a népet, hogy már megint természetesen, az a gonosz, aljas Európai Unió betiltotta a légi szúnyogirtást. No, és miért? Hát, mert csak, direkt azért, hogy velünk ki legyen ba..ltázva. Biztos a „hülye környezetvédők” miatt, na meg azért, mert az uniós mást se csinál, mint ökörséget.
Nem vitatva, hogy a brüsszeli döntéshozók nem éppen a hatékonyság és a valóságlátás bajnokai, valójában nem tiltották be a légi szúnyogirtást, mindössze az unió azt igyekszik megszüntetni – nem környezetvédelmi, hanem kifejezetten légibiztonsági okokból! – hogy egymotoros gépekkel (polgári) repülés ne történjen lakott terület felett. Talán nem kell magyarázni, miért is fontos és logikus ez, függetlenül attól, hogy speciel nem emlékszem, mikor zuhant volna repülőgép műszaki meghibásodás miatt lakóházakra utoljára Európában. A dolog annyira nem új, hogy 2011 óta ez van, csak mindig tologatják a határidőket. (Egyébként ugyanennek a következménye volt, hogy a mentőszolgálat SA-350 mókus helikoptereit ki kellett venni a légimentésből, mert egymotorosok, és más helikoptereket kellett venni az OMSZ-nek. Aztán jó magyar szokás szerint ezeket a helikoptereket lefestették zöldre, átadták a Honvédségnek, azaz tehát ugyanúgy repülnek tovább lakott terület fölött, csak most már nem polgári lajstromjellel, tehát megtehetik. Nyilvánvalóan szegény ember vizel és főz, ez van, a döntéshozóknak elmagyarázni, hogy egy polgári (mentő)helikopterből nem lesz katonai csak attól, hogy átkenik zőőőődre, valószínűleg nehezebb, mint egy átlagos pingvint megtanítani harangot önteni, de mifelénk már annak is örülünk, az is egy hihetetlen eredmény, hogy valamit véletlenül sikerült nem kidobni és elherdálni, amit pedig minimális belesz.rással el is lehetett volna.) Na már most, Magyarországon a légi szúnyoggyérítés a gyakorlatban ötven-hatvan éve AN-2-esek bevetését jelenti. Ezek meglehetősen lassú, rettenetesen ormótlan, már ránézésre is orosz, ugyanakkor szomjas gépek, viszont (merthogy orosz…) faék egyszerűségűek, megbízhatóak, mostoha körülményeket elviselnek, és nagyon kezesek, mifelénk Ancsának, orosz nyelvezetben Kukuruznyiknak hívják őket. Ezekkel repülni, elmondhatom, nem légi, hanem időutazás, nagyjából olyan érzés, mint egy korszerű autóból visszaülni egy Ford T modellbe, annyi különbséggel, hogy a T modellről tudjuk, hogy nem fog lezuhanni. Nem éppen a legkorszerűbb technika, többségük elmúlt 50 éves, de bátran elmondhatjuk, hogy már tervezése idején – azaz, nem tévedés, 1936-1938-ban – sem volt korszerű, mert a szláv testvérekkel szemben lakó nyemckik már 12 évvel korábban alsószárnyas, fémépítésű, behúzható futóműves gépeket építettek. Ehhez képest 2004-ig gyártásban maradtak, mint a youngtimerek csúcsai. Mi a vicc? A vicc az, hogy méhecskevédelmi okokból permetezni csak éjszaka lehet. Még szerencse, hogy a méhecskéknek előbb van este, ők ugyanis más hullámhosszon látnak (látják a közeli UV-t, de nem látják a mélyvöröset), ők már napnyugta előtt fél órával leginkább hazamennek (az indiai óriásméh és az aranyméh teliholdas éjjel is hord, de az európai (krajnai) méh nem vállal éjszakai műszakot) így, mivel az AN-2 nem tud éjszaka repülni (kivéve, ha migránsokat hord fű, illetve radarernyő alatt, lásd itt) ehhez nincs műszerezettsége, ezért Magyarországon a légi szúnyoggyérítés napi szinten egy rövid, egy-másfél órás alkonyi időszakban zajlik, mikor az AN-2-esek jó büdös tetra-, vagy deltametrint (pontosabban maga a deltametrin csaknem szagtalan, az ipari emulgeálószer, amivel bekeverik a vízbe, ha éppen nem parafinolajjal megy ki, na, az az, ami büdös) szórva 60-80 méter magasan, meglehetősen lassan és komótosan chemtraileznek. Ez se hatékonynak, se olcsónak, se környezetkímélőnek éppen nem nevezhető, de ugye, ez van, a szegényházban erre futja. Csendben jegyzem meg, hogy olyan iparilag és társadalmilag sokkal fejlettebb országok, mint pl. az ősi kultúrállamok, Uganda vagy Tanzánia, már réges-régen GPS által vezényelt, előre programozott automata drónokkal permetezik a szúnyogirtót, igen nagy irtószer-felhasználási hatékonysággal, pontossággal, csendben és olcsón, nem igénybe véve e célra éjszakai műszerezettségű, pilóta vezette merev szárnyú repülőgépet (lásd), …de talán majd egyszer mi is elérjük a kelet-afrikai csontlándzsás törzsek színvonalát.
Elméletileg, jogszabály szerint vízparttól számolt öt méternél közelebb nem volna szabad szúnyogra permetezni. Mindenki fantáziájára bízom, hogy ez egy 40-100 méter magasan repülő AN-2-esből a folyó-, vagy a Balaton-parton ez ténylegesen hogyan is valósul meg. Nagyjából úgy, mint ha a dohányzó és nemdohányzó éttermi szekciók mintájára a strandmedencét felosztanák belehugyozós és nem-belehugyozós oldalra. Ami pedig a méhecskevédelmet illeti, mint méhész, mondhatom, ha az ember nem zárja be azonnal a kaptárat (és utána éjszaka nem megy ki kinyitni, mert reggelig meg megfulladnának) pusztán az, hogy a méh már „kaptárban van”, nem sokat segít rajta a hulló rovarirtóval szemben, már csak azért se, mert a júniusi, júliusi meleg este a méh rendszeresen „kitőgyel”, azaz kihúzódnak a kaptár oldalára, a bent lévők pedig ventilátorkodnak, tehát a dolog kb. annyira gyakorlatias, mint szobabiciklin a csengő. Összességében tehát lehetne légi permetezni, főleg azért, mert a szárazföldi permetezés (pontosabban hidegköd-aeroszol-fúvás, mert professzionálisan a szárazföldön gyakorlatilag sose permeteznek) csak lassúbb, drágább, nehézkesebb, és marhára nem hatékony, mert a meleg-, (növényzettel fedett terepen) és hidegköd-képző aeroszol-generátorokkal ugyan nagyon látványos akciókat lehet végrehajtani a faluvégen, minden úgy néz ki, mintha egy TZ-74-es ontaná az olajködöt, de a kert végében már nyugodtan bridzselhetnek a szúnyogok, annyira érdekli őket az úton tőlük 10-15 méterre elmenő irtóautó. Szárazföldön egyszerűen nem vagy csak nagyon lassan és drágán lehet odamenni mindenhová, ahol szúnyog van, de mint említem volt, nagyjából felesleges is. Az irtóautó lassan közlekedik, míg hat falut végigjár este, mire a második felét járja, a szúnyogok aktív időszaka már lecsengett, és hajnalban csak a többi rovart gyilkolja. Régen a piretroidokat nem is vizes emulzióban permetezték, hanem egyszerűen nyers gázolajban oldva (ami azért tartalmaz pár rákkeltő és a környezetben felhalmozódó összetevőt), ma már azért fehér paraffinolajat használnak, amely kevéssé büdös, de persze, ez is csúnyán úszik a víz tetején, ezért ezek a légi permetezési akciók vízi, lárvairtási célra csak rettenetes károkozás mellett használhatóak.
A kémiai szúnyogirtással, azaz a rovarölővel végzett permetezés, függetlenül attól, hogy nagyobb hatékonysággal levegőből, vagy kevesebb szerfelhasználással, de sokkal több élőmunka-igénnyel és alacsonyabb hatékonysággal, tehát összességében jóval drágábban, földszinten végzik, két baj van:
1. a felnőtt szúnyogokat (imágókat) irtja, ez pedig szúnyogölési szempontból elképesztően nem hatékony, mondhatni, tök felesleges
2. a kémiai rovarirtás a szúnyogokban tesz a legkevesebb kárt.
Az ELTE kutatói nem olyan régen végeztek egy felmérést, hogy egy erdősávban, nádasban stb. mennyi rovar pusztul el „szúnyogirtás” során, és ezen legyilkolt ízeltlábú jószágok közül hányan szúnyogok. (Ezzel kapcsolatban: https://www.okologia.mta.hu/node/11114, https://qubit.hu/2020/08/13/komoly-veszelyekkel-jar-a-kemiai-szunyogirtas-raadasul-alig-tudunk-valamit-a-rovarokrol-amiket-irtunk) Fetrazső, hölgyeim és uraim, tegyék meg tippjeiket, egy permetezés mennyi szúnyogot és mennyi nem-szúnyogot öl meg? Nos kérem, a helyes megfejtés, az elpusztultak 99,9%-a nem vérszívó szúnyog, azaz minden ezredik (!!!!) leölt rovar csípőszúnyog-fajú, és mivel csak a lányok csípnek, 2000 db kinyírt rovar közül 1999 nem volt vérszívó. Ez még a sztálini komisszárok mércéjével se nevezhető hatékonynak. Gratulálok, ezt műveljük a XXI. században. A gond nem a lepermetezett legyekkel, muslicákkal és büdös poloskákkal van, hanem azzal, hogy egy ilyen „szúnyogirtás” során elképesztő mennyiségű fátyolkát, katicát, fürkészdarazsat, rablópoloskát, miegymást, tehát ragadozó rovart, és főleg, és ez a legfontosabb, elképesztő mennyiségű pókot ölünk meg. Más szavakkal, kb. kinyírunk mindenkit, aki szúnyogot enne, majd csodálkozunk, mint féllábú a seggberúgóversenyen, hogy mindent elöntenek a szúnyogok!
A Bükki Nemzeti Park kutatói vagy húsz éve felmérték, hogy egy hektár átlagos közép-európai lomboserdőben nagyságrendileg (átlagosan, jellemzően) nem kevesebb, mint 40 000 kifejlett hálószövő pók lakik, ez 40 000 pókhálót jelent, (feltételezzük, hogy mindenkinek egy hálója van, mint Szent Péternek) és azt, hogy negyvenezer aljas csapda gyéríti a szúnyogokat minden éjjel úgy, hogy ez nekünk egy fillérünkbe se kerül (és ebben nincsenek benne a hálót nem szövő, de szintén éhes farkaspókok és karolópókok). Ezek után az, hogy erdőszéleket, nádasokat, kaszálókat, fasorokat „szúnyoggyérítés” címszóval rovarirtóval permetezzük, nagyjából annyira értelmes dolog, mint belesz.rni a ventilátorba. Bár a pókok NEM rovarok, de azért a legtöbb rovarirtóra ugyanúgy érzékenyek, sőt, vékonyabb kitinjük és fejlettebb idegrendszerük miatt rendszerint még érzékenyebbek is, természetesen ugyanúgy érzékenyek a deltametrinre,a tetrametrinre és a többi szintetikus piretroidra, amelyeket a szúnyogok ellen fújnak, és az rettenetes mészárlást visz végbe, na nem a szúnyogok, hanem a szúnyogok vámszedői között. Talán nem kell biológia szakon egyetemet végezni ahhoz, hogy az ember belássa, hogy a ragadozók rendszerint lassabban szaporodnak, mint a prédaállataik, (a természetes önszabályozó rendszereknek jellemzően „csúszása” van) és ez nem csak a rókák és nyuszik, macskák és egerek, karvalyok és verebek viszonylatára igaz, hanem a kitinből csináltakra is. Tehát, ha válogatás nélkül irtunk ragadozót és prédát egyaránt, akkor mocskosul el fognak szaporodni a prédák, és kihal a ragadozó. Ezt sikerült végbevinni a csalétkes pocokirtással is, mert a döglődő pockok segítségével végül is az egerészölyveket sikerül az 1970-es évek végére (mert a döglődő pockot könnyű elkapni, és ami a pocoknak méreg, az az ölyvnek is az, most ne beszéljünk a DDT-ről és az összetörő ölyvtojásról, az még pluszban jön ehhez hozzá) csaknem kiirtani Közép-Európából, a mezei pockot meg nem, mert ha egy négyzetkilométeren megölünk egymillió mezei pockot, de megmarad kettő, és az a kettő történetesen egy fiú és egy lánypocok, és szerelmesek, akkor ők és már kilenc hetesen szaporodó utódaik egyetlen idény alatt mintegy 10 000 darab pici pockot hozhatnak létre, míg az egerészölyvpár jó esetben (nagyon jó esetben!) hat fiókát nevel fel ugyanennyi idő alatt. Nos, a pókok és a szúnyogok szaporodása nem ennyire aránytalan, de azért bőven-bőven a szúnyogok vezetnek.
A másik, ennél fontosabb dolog, hogy a felnőtt szúnyogot irtani, az kb. annyira hatékony, mint harcmezőn a tankok és a helikopterek helyett a gulyáságyúkra kilőni a darabonként több százezer dollárba kerülő irányított rakétákat. Nyolcjárólábas barátaink ugyan ezt végzik (meg a fecskék és a denevérek is, többek között…), de a stratégiai zöm egyébként nem itt van.
Mivel egyetlen nőstény szúnyog több száz, egyes fajok több ezer petét raknak le, és a mamiszúnyog célja, hogy őutána majd egynél több kislánya petézzen ismét, azaz a szúnyogok barátságosnak nevezhető céhe ne haljon ki, (saját magukon kívül senkinek nem hiányoznának, aki szúnyogot eszik, megél árvaszúnyoghúson is) a szúnyogok esetén (az áttelelő példányok kivételével) alacsony élettartammal és folyamatosan magas elhullási (megevődési) rátával számolunk, a szúnyogpopuláció életkorhoz rendelt száma egy parabolagörbét rajzol fel: a peték száma is már intenzíven csökken, a petéből kikelő lárvák létszámcsökkenése jelentős, mire a báb-, és imágóállapotba érnek, a létszám sokkal csekélyebb, és a görbe laposodik. Mi következik ebből? Kézenfekvő: a létező szúnyogok óriási tömege lárva, a lárvák száma lényegesen meghaladja az imágókét. Mivel idényben a felnőtt szúnyogok élettartama alig pár hét, hiába irtjuk őket, ha a bábokból kikelők nap mint nap pótolják őket. Ha harmincszor annyi szúnyoglárva van (átlagosan) mit kifejlett egyed, és naponta tízszer annyi kel ki, mint azonos korú imágó röpköd, 50 nappal később, és feltételezzük, hogy a kifejlett szúnyog átlagosan 50 napig él, ha nem eszik meg és nem csapják le is (de többségük nem éli meg ezt a kort), egy 100% hatásosságú (és ilyen nincs) kémiai irtás után öt nappal ugyanannyi szúnyog van, mint volt előtte. Csak fiatalok, még jórészt peterakás előtt…és ezért éhesebbek. Valamint, eltekintve attól, hogy a szúnyognak van a vízből utánpótlása, mert ott lakik a személyi tartalék, a pókoknak meg nincs, tehát permetezés után az ifjú szúnyogoknak szabad a röpködés. Valójában a lárvákat kellene irtani. Ezt is lehetne kémiai úton, csak azért az bökkenőkkel járna. A vízben ugyanis még annyira se lehet szelektálni, mint szárazföldön, és ha nincs rovarlárva, hal sem lesz. Nincs felelős vízkezelő, vagy állami hatóság, amely a természetes vizek totális lemérgezését jóváhagyná. Szerencsére. Az ötvenes-hatvanas években a trópusokon megcsinálták, hogy leöntötték a mocsarakat petróleummal, hogy a szúnyoglárvák fulladjanak meg, okosabb lett volna benzinnel tüzet oltani próbálni. Ha a vizekből minden rovarlárvát megölünk (csak a szúnyoglárvákat kémiai úton ott se tudjuk…) akkor aki rovarlárvát eszik, az éhen hal. Nyilván a pecások nem örülnek, ha a tóban nem marad hal, mert csuka se marad, ha nincs küsz és keszegivadék, amit ehetne, de ennél nagyobb gond, hogy ami a szárazföldön bekövetkezik, az a vízben is bekövetkezik hatványozottabban: ha senki nem eszi a szúnyoglárvát, sokkal több lesz a szúnyog.
Hogy mennyire a (ebihalmentes) víz mennyisége határozza meg a szúnyogok számát, és nem más (pl. az irtás) annak egyik legeklatánsabb példája a nagy Ausztrál nyúlinváziós kapcsán született. Ausztráliát ugyanis az 1840-es években ellepték a nyulak, mikor egy nagyeszű brit gyarmatos, egy Thomas Austin nevű fickó (kicsit hasonlít Herosztratoszra, aki a hagyomány szerint azért gyújtotta fel a Pantheont, hogy fennmaradjon a neve…) hiányolta az otthoni nyuszipuffogtatási lehetőséget, ezért betelepítette birtokára az üregi nyulat. Az eredmény nem maradt el, a természetes ellenség hiányában a nyulak megdöbbentő mértékben elszaporodtak, és pár évtized alatt kopárrá rágták Ausztráliát, még a kínai nagy falnál is hosszabb nyúlkerítés sem ért ellenük semmit, egyszerűen átfúrták magukat alatta, ahogy a migránsok is Bácskában (ősi szabály, hogy a tűzzel nem biztosított műszaki zár nettó sz.rt se ér, a műszaki zár nem kizárja, csak bizonyos időre megállítja az ellent). A megoldást az amerikai biológiaifegyver-kísérletek hozták, ugyanis 1945 után, hogy ne legyen túl feltűnő a japánoktól elszedett kutatási eredmények és szakértők tesztelése, nem nyíltan teszteltek (emberre) fertőző ágenseket a pusztában, hanem myxomatózissal permetezték le az ausztráliai tapsifüleseket,hogy kidolgozzák a vegyi-, és biológiai fegyverek légi kiszórásának részletes útmutatóját. A myxomatózis emberre nem terjed, de nyulakra halálos vírusbetegség, hívják nyúlpestisnek, de ez téves: a valódi nyúlpestis a valódi pestissel szorosan rokon tularémia, amely emberre is átterjedhet. A myxomatózis eredetileg dél-amerikai nyúlbetegség, a nem immunis európai nyulakra pusztító. Egy szintén IQ-bajnok francia állatorvos az ötvenes években a kertjében garázdálkodó nyulak ellen bevetette, és csaknem sikerült kiirtania az európai üreg (és házi-) nyúlállományt. Ausztráliában messze nem volt ilyen brutális a hatás. A myxomatózist ugyanis szúnyogok terjesztik: Európában gyorsan és hatékonyan, de Ausztráliában csak akkor, ha a csapadékviszonyok lehetővé teszik a szúnyogok szaporodását, azaz kb. minden 5.-6. évben van jelentős nyúlgyérülés. (Mindenesetre, ha kiirtani nem is sikerült a nyuszkókat, de azért annyira visszavetette a számukat, hogy ma már ne okozzanak problémát. Ha élénkül a populáció, a betegség automatikusan fellángol, de 1995-ben megkapták a nyakukba a nyúl-vérzéses lázat is.)
És itt érkeztünk meg a kulcskérdéshez, konkrétan ahhoz, hogy a szúnyogok számát elsősorban az határozza meg, hogy a lerakott szúnyogpetékből konkrétan hány szúnyogimágó fejlődik, azaz, hogy mennyi gyerekszúnyog nem éri meg a felnőttkort, vízi élete, az a 7-21 nap során. Ha a szúnyoglárvák egy ezreléke lesz felnőtt szúnyog, mert ezerből 999 szúnyog kb. valaki gyomrában végzi még lárvaként, akkor nem fognak a nádasban (és a nyaralóban) konkrét fekete felhőként szállni a szúnyogok, hanem csak egy-egy kóbor példányt kell lecsapdosni. Azaz, az, hogy Közép-Európában egy folyó-, vagy tóparton mennyi szúnyog van, jószerivel attól függ, hogy mennyire nincs tönkretéve a környezet.
Hol van a világon a legtöbb szúnyog? Tán a Kongó-medencében vagy Amazóniában? Nem. A szúnyogok paradicsoma a tundra és a tajga. Ember elképzelni nem tudja azt a szúnyogtömeget, ami nyaranta Lappföld vagy Szibéria tundráit lepi. Ahogy Cholnoki Jenő írta: „a tundrán nyaranta a szúnyognépség mennyisége oly számos, hogy sokszor nemhogy a szabadban tartózkodás, hanem még a látás is lehetetlen tőlük”. Na és, vajon miért? Tény, hogy ameddig a szem ellát, a tundra földje nyaranta egy merőadta láp és mocsár, és mind-mind szúnyogkeltető. De ez még önmagában nem tenné ezt szúnyogföldé: hanem nincs béka. A boreális vidéken, ahol az év kilenc hónapjában a fagy honol, eleve nem kedveznek a viszonyok a hüllőknek és a kétéltűeknek, de míg egy Kárpáti hegycsúcson akkor a hidegvérű még mindig kilenc hónapra beáshatja magát a földbe, addig a tundrán ezt nem teheti meg, hiszen a mocsár alatt a (fogyatkozó) permafroszt terül el, jégbe nem áshatja magát a varangyocska. És hol nincs béka, ott nincs ebihal, és hol ebihal nincsen, a szúnyoglárva máris pökhendibben járkálhat, pontosabban úszkálhat. A Pecsora-mente megmutatja, mi vár ránk, ha kiirtjuk a békákat: a permafroszton nyáron a szúnyogok uralkodnak.
Európa-szerte, így Magyarországon is, a környezet ökológiai állapota egyre romlik, és a hormonmodulánsokra legérzékenyebb gerincesek a kétéltűek. A békák száma intenzíven csökken, ezért a természetes vizekben a kikelő szúnyoglárvák száma egyre magasabb. Tőlünk nyugatabbra kevéssé jellemző, de mifelénk annál gyakrabban ehhez igen alaposan egy másik tényező is hozzájárul – ez pedig a rendetlenség, az igénytelenség, a trehányság. A szúnyogok többsége nem a tavakban és a folyókban tenyészik. A szúnyogok kitenyésztéséhez – mint már szóltunk róla – a lárva légzésének sajátosságai miatt – a legapróbb, legszennyezettebb, legmocskosabb víz is elég, azaz ha nedves a május, meg a nyár, az erdőben eldobált szemét, az illegálisan lerakott hulladék, a mindenfelé heverő autógumik és csorba cserepek, rozsdás lábasok és szerteszéjjel hagyott olajoshordók is tökéletesen alkalmasak, olyan maréknyi és mocskos vizek, ahová ebihal nem kerül. Ugyanezeket a célokat szolgálják a feltúrt telkek, az omladozó romok, a slum, a rozsdaövezetek, a beszakadt háztetők, a csak tulajdonossal rendelkező, de gazdával nem rendelkező egykori ipari csarnokok, lepukkant vasútüzemi területek, félbehagyott építkezések, kátyús utak, rendezetlen parlagok, szeméttel zsúfolt, gidres-gödrös cigánytelepek. Nem bántja a szemét?… Nem. Természetesnek fogja fel. Pest külvárosai nagyjából úgy néznek ki, mint India. Zavar valakit? A rendetlenség, a szervezetlenség kb. senkit se érdekel, Magyarország az az ország, ahol hatóság annyi van, hogyha eldobok egy féltéglát, az biztosan valami hivatalt talál el, csak eredményesség, az nulla, tán mert a szándék is. A trehányság amolyan állandó körülmény, annak minden következményével együtt, és ennek csak icipici szelete a sok szúnyog, őszintén szólva, ennél sokkal több és sokkal súlyosabb következménnyel jár: a környezet rendezetlensége és szennyezettsége (is) visszahat az emberek morális-, és agyállapotára (is), ami pedig ördögi körként visszaerősíti a rumlit. Ahogy annak idején vásárhelyi törzsfőnököm, Pető alezredes helyesen fogalmazta meg, először a fejekben kell rendet tenni, mert amíg a fejben nincs rend, addig a fizikai valóban, a telephelyen, a fegyverraktárban, a sorkatona szekrényében sem lesz. A jópógár’ siránkozik, hogy mennyi a szúnyog, de hogy a saját portáján rendet tartson, megszüntesse a szúnyogtenyésztő zugokat, hulladékot, gödröt, kacatot, odáig már nem jut el. Miért én? Mikor a szomszédban úgyis ott marad. A szomszéd szemetével mind tud foglalkozni, a saját portája előtt nem söpröget. „Minden hiába, mert az önkormányzat meg az állam”… Mintha ezeket a záprozséji kozák atamán jelölné ki, és nem ő választaná. A másra mutogatás, na, az nagyon megy. Tenni meg nem akarózik, mert ahhoz valagot kéne emelni.
(Nemcsak béka nincs elég, hanem felnőtt szúnyogot [és egyéb rovarkártevőket] fogyasztók, elsősorban fecske és denevér sincs elég, de ezek jelentősége ebből a szempontból kisebb. Jelenleg nekik sem üdítő a helyzetük, a denevéreknek leginkább a panelprogram tesz be, ami az ő szempontjukból panelpogrom, mert elviekben ugyan nem volna szabad a panelrésekben tanyázó városi denevéreket leszigetelni, de ez a denevéreken kívül senkit se érdekel, ezért a fészkelő-, és lakóhelyeik száma a városokban meredeken csökken, velük együtt a denevérek száma is. A fecskék száma együtt csökken a kisgazdaságok nagyállattartásának (ló, tehén, disznó) számosságával, az, hogy „kihalnak a fecskék”, erős túlzás: valójában egy emberhez jól alkalmazkodott, és a paraszti életformával együtt az utóbbi háromezer évben nagymértékben megszaporodott fecskeállomány létszáma tendál vissza az eredetihez, a természeteshez, a hagyományos paraszti életforma eltűnésével együtt. Összességében azonban a hatékony rovarevők létszámcsökkenése is a szúnyogszaporulat irányába hat.)
Mit kellene tenni? Először is, talán nem mérgezni hormonmodulánsokkal a természetes vizeket, és hatékonyan szaporítani a békákat. Ennél is fontosabb lenne, ezer s millió más oknál fogva is, rendet tenni az országban, megszüntetni az illegális szemétlerakást, a környezetpusztítást, és a dzsumbujövezeteket, egész egyszerűen kitakarítani, de ennek csak akkor van értelme, ha a szemét és a lom nem termelődik újra, ehhez pedig a takarítást a fejekben kellene kezdeni, éspedig Ráday Gedeon útmutatását követve, melyben az áll, hogy jó nagy pofonnal és szép szóval sokkal többet el lehet érni, mint pusztán csak szép szóval. Harmadsorban pedig fel kellene fogni és el kellene fogadni, hogy az olcsó a drága, és ez nemcsak a tuskó „gazdaságos” „minőségű” „termékekre”, azaz a hasznavehetetlen, de nominálisan olcsón adott gagyira vonatkozik, hanem az élet minden területére: a rozsdára festések, a tessék-lássék félmegoldások, a látványpékségeskedések, a nagy melldöngetésekkel felturbózott látszattevékenységek, a nagy szavak soha nem fognak megoldani semmit, amit a szakértelem, az okos tervezés, a szívós munka, az átgondoltság, a motivált emberek lassan, kis lépésekben, első körben mindig a fejekben tesznek rendbe. Ez például a szúnyoggyérítés területén azt jelenti, hogy a viszonylag olcsó, de hatástalan, káros és csak látszatmegoldást jelentő kémiai szúnyogirtás helyett át kell térni a látszólag drágább, viszont vele szemben eredményes és környezetkímélő biológiai irtásra. Hogy ez nagyon drága, és érdekeket sért? Igen. Megjegyzem, Ausztriában már évek óta csak gyakorlatilag biológiai szúnyogirtás van, de egyébként Szerbiában is több mint felerészben biológiai irtószert használnak. A módszert egyébként az NSZK-ban 1973 körül kezdték alkalmazni, és annyira új és ismeretlen, hogy a Magyar Parazitológusok Társasága már az Antal-kormány idején kérte az alkalmazásba vételét, felhívva a figyelmet arra, hogy a hatékony szúnyogirtás a lárvák, nem az imágók ölése. Végül is, még csak harminc éve, hová siessünk, csak fontosabb focistadiont építeni…
A biológiai szúnyogirtás lényege, hogy erre a célra egy baktériumtoxint használnak fel, amely csakis a szúnyoglárvákra toxikus, de rájuk aztán nagyon. Nem öli a többi rovarokat se, a méheket pláne nem, és a melegvérűekre pedig teljesen ártalmatlan. A vízbe szórva szúnyoglárva elpusztul, minden más meg nem. Az alkalmazott irtószer egy fehérje, amelyet a Bacillus thuringiensis israelensis nevű bacillus (azaz pálcika alakú baktérium) termel saját, jól bejáratott toxinként. Ez a baci, mint sok más talaj-, és vízlakó baktérium, szívesen szaporodik szerves törmeléken, ezért ott él, ahol a szúnyoglárva, és a szúnyoglárva szívesen megeszi a telepeit. Ezért ő védekezik, és hatékony toxint termel a szúnyoglárva ellen, mert ő is élni szeretne. Ez a szer természetesen drága, bár maga a baci könnyen tenyészthető, de a toxin kivonása, koncentrálása azért nem olcsó. Általában ez pasztillált fehér golyócskák formájában kerül a felhasználóhoz, és tulajdonképpen nincs más dolog, mint ezt vízbe dobálni, de hatékonyabb belőle egy stabil oldatot csinálni, és permetezni, de a vízre, illetve olyan helyekre, ahol szúnyogtenyészet van. Hatékonysága nagyon magas, már tavasszal „megfogható” vele a szúnyogszaporulat, és a szúnyogok nem lesznek vele szemben ellenállóak, hiszen ahogy mutálódik a szúnyog, úgy mutálódik a baktérium is, ezért a természetes friss B. thuringiensis, pláne ennek az e célra adaptált, „szelídített” változata úgy változtatja a toxinját is, hogy a szúnyog csak hulljon már el.
Ha ez ilyen jó, akkor miért nem ezt használják? Túl azon, hogy a fajlagos költsége sokkal magasabb, mint az (eredménytelen) kémiai irtásnak, azért sem, mert éppen a költség és a szakemberigény miatt ezt kicsiben kell szervezni, de nagyban célszerű rendelni. Más szavakkal, egyes apró önkormányzatoknak erre nincs és nem is igen lesz pénze, régiósan kellene erre az irtási formára áttérni, de hogy hol, hogyan, mikor lehessen irtani, ehhez szükséges lenne részletes helyi felmérés, ami meg hiányzik. Más szavakkal, nemcsak pénzbe kerül, hanem dolgozni is kell vele. Tehát az alábbiakat igényli: szakértelmet, pénzt, munkát, felelős vezetői döntést. Nos, tudjuk, hogy szépségkirálynőkben, celebk.rvákban, gyógyvizekben, műemlékekben, focistadionokban és természetes szájkaratében bővelkedő ország vagyunk, de a fentiek rendelkezésre állása messze nem korlátlan.
1989 előtt a növényvédelemért és a szúnyogirtásért egyaránt a mezőgazdasági és élelmezésügyi minisztérium egy osztálya felelt, az eszközpark állami kézben volt, a szükséges peszticidbeszerzés szintén, és ezek kommunikáltak a közegészségüggyel, és működtek a dolgok, persze, a Kádár-rendszer színvonalán, azaz elégséges szinten, amolyan prolirendszer módra. Aztán jött a rendszerváltás és a káoszt, majd ezt követte a rendcsinálási szándék és a félmegoldás. Sajnos, és ez a komplett államigazgatásra igaz, kormányokat átívelő módon, a túl gyakori szervezeti reform és átszervezés végeredménye csak az lehet, hogy a végén már senki sem tudja, ki kivel van, ki miért felelős, de a legjobb szakemberek otthagyták a testületet. 2010 után a vízügyet a katasztrófavédelemhez sorolták, egy nem éppen szakmailag megalapozott módon, „vízügy, egyenlő árvíz, akkor a helye az OKF-nél van” meglehetősen gyermeteg szintű világlátás alapján. Ez sok minden más felborogatását maga után vont az OKF-nél, a lényeg, hogy nemcsak a kéményseprés, hanem a szúnyogirtás is tűzoltói szakfeladatnak lett kijelölve, erősen csodálkozok, hogy sürgősségi sörkiszállítás még nem, de nem akarok ötleteket adni. Az OKF azonban egyenruhás, fegyveres testület, ahol nem megkérdezik a véleményt, hanem parancsot adnak, és a végső soron a parancs mindig az állami vezetéstől érkezik. A parancs közismerten nem megb.szható, mert csak szaporodik, azzal egy teendő van: végrehajtani. És talán az sem véletlen, hogy minden gondja ellenére a tűzoltóság respektje ma is a legmagasabb valamennyi állami szervezet közül az állampolgárok körében. Ugyanakkor a szúnyogirtás az önkormányzatok feladata is maradt, pénzt pedig onnan kerítenek hozzá, ahonnan varázsolni tudnak. Eszközrendszere viszont csak néhány, ezzel foglalkozó cégnek van.
Ha egy szervezet felelős valamiért, de azt „kiszervezik”, mert önerőből nincs rá embere, technikája, szervezettsége csinálni, de a piacon is csak kevesen tudják ezt, akik jórészt ismerik egymást, az, mint a történelmi tapasztalatok mutatják, mindig és mindenhol, kevéssé kalandos múltú országokban is a korrupció, a kartellezés, a bennfentes kereskedelem és az ezzel együtt járó magas költség/alacsony hatékonyság melegágya. Többek között ezért nem szerencsés – és ez másra, mindenki magánéletére is vonatkozik – feladatköröket, feladatokat kvázi ötletszerűen dobálni, a nélkül, hogy annak az emberi és technikai keretrendszerei rendelkezésre állnának, mert ebből hatékonyság nem, vagy csak nagyon hosszú idő után lesz.
Unalmas lenne, de kénytelen vagyok megint leírni, hogy a választott képviseleti demokrácia nevű szemfényvesztés csak azt tudja biztosítani, hogy az adott emberi közösséget ne vezessék jobban annál, mint ahogy megérdemli, mint amelyen a gondolkodási képessége, előrelátása, bölcsessége, felelősségtudata, emberi minősége van. Egy négy-öt éves ciklusban nem lehet nagy terveket véghez vinni, egy ilyen vezetőnek, még ha szándéka is lenne jobbítani, lehetősége akkor se nagyon van, egy társadalomnak nem is évtizedes, hanem évszázados távlatokban kellene gondolkodnia, ehhez képest nemcsak a közéletben, a politikában, hanem a már egész társadalmát ehhez a bohóckodáshoz illesztett nyugati világ gazdaságának világban is mindenki „azonnal” eredményt akar, egy gazdasági vezetőtől, akár egy futballcsapat edzőjétől is azt várják, hogy falábúakkal váltsa meg a világot, éspedig természetesen tegnapra. Ez nyilván egyféleképpen lehetséges: a virtuális térben. A tényleges munka helyét átveszi a „kommunikáció”, leginkább a szemfényvesztés. Ez lett a tisztasági meszelések és a rozsdára festések világa, ahol nem az számít, kinek van igaza összhangban a teremtés bölcsességével, kinek a háza fog állni ötszáz év múlva, ki teremtett fenntarthatóságot, szilárd alapokat, ki gondolkozik széles látókörben, összefüggésekben, rendelkezik tartalékokkal, B tervekkel, C tervekkel, Z tervekkel, ki tud reagálni a változó világra, ki az, aki az örök értékeket, az erényeket mutatja fel talmi csillogás helyett, hanem az, hogy ki tud nagyobbat lódítani, színesebben hazudni, azonnal valamiféle látszateredményt vagy Patyomkin-falut felmutatni. Hogyan is írta Márai? – A politikus azt hazudja a népnek, hogy boldoggá teszi, a nép pedig azt hazudja, hogy elhiszi neki, hogy képes erre. Valójában mindkettő megveti a másikat. Ma egy gazdálkodó szervezet menedzsmentjétől nem azt várja el a tulajdonos, hogy az ő munkásai, alkalmazottjai boldog és egészséges emberek legyenek, akik gyermekeket nevelnek, hogy legyen majd jövő nemzedék, akik szívesen és odaadással dolgoznak, mert munkájukban örömöt és célt látnak, és hogy az a cég úgy épüljön fel, hogy száz év múlva is létezzen és működjön, részeként egy olyan társadalomnak és világnak, amely száz év múlva és tízezer év múlva is él, működik, és jól érzi magát, hanem egyetlen értékmérő, hogy mennyi profitot tud belőle kisajtolni, és vágya, hogy növekedjen, növekedjen és növekedjen.
Pedig a népmese világa, mikor még nem egymásba szerelmes királyfiakról szólt a mese, a nép bölcsesség, a kollektív tapasztalat évezredek óta tudja, hogy gurul, gurul a kisgömböc (mikor nem a miniszterelnöki székben ült…), mindent bekap maga körül, aztán egyszer csak pukk, szétpukkad. Ezért minden kisgömböc bekaphatja.
Szóval, szúnyogirtás témakörében sem történik más és egyéb, mint az, ami történhet egy olyan társadalomban, ahol szakmaiság és tisztesség helyett a lobbiérdek, a tíz körömmel íróasztalba kapaszkodás, a változtatástól és takarítástól való páni félelem és az életidegen jogászkaszt „szervezte” bürokrácia tesz úgy, mintha parancsolna. Az, hogy mennyi szúnyog van körülöttünk, nem a legfontosabb témánk és nem életünk meghatározója. Az, hogy mi történik szúnyogirtás téren, nem ok és nem cél. Csupán tünet, csupán indikátor, de nagyon jó indikátora mindannak, ami a társadalommal történik.
Ahogy nem attól olyan ember valaki, hogy milyen a cipője. Az csak mutatja….
Vérnyúl
(A szerző olvasónk.)
Felhasznált nyomtatott irodalom:
K. Günther – H.J. HanneMann – F. Hieke – E. Königsmann – H. Schumann: Uránia állatvilág, rovarok, Gondolat, 1970
Issekutz B. – Issekutz L.: Gyógyszerrendelés, Medicina, 1972
Fodor F. – Vedres I.: A közegészségtan és járványtan alapjai. Medicina, 1975
Fodor F. – Vedres I.: A közegészségtani és járványtani gyakorlatok, Medicina, 1976
Várnai F.: Trópusi betegségek, Medicina, 1987
Kovács M: A környezetvédelem biológiai alapjai, Mezőgazdasági kk. , 1975
Horváth I.: A szennyvíztisztítás és a hulladékkezelés berendezései, BME jegyzet, 1993
Guba F.: Orvosi biokémia, Medicina, 1998
Petróczi István: Szántóföldi növényvédelem, Mezőgazdasági kk., 1982
Cholnoky J: A jégvilág – a sarkkutatások története, Signer és Wolfner kk., 1930
Borsy Z.: Általános természetföldrajz, NTKK, 1992
Ádám V.: Molekuláris biológia, ELTE tankönyv, 2007
Csorba P.: Tájökológia, KLTE jegyzet, 1998
Schmidt E.: Kígyókról, békákról, Natura kk., 1975
Magyar I. – Petrányi Gy.: A belgyógyászat alapvonalai, Medicina, 1970
Horti J.: Katasztrófák a természetben, Natura, 1984
G.R. Taylor: Biológiai pokolgép, Medicina, 1973
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
