Kultúrharcom legszebb nyara

Évről-évre jellemző, hogy a hosszúhétvégéző Káli-medencés leruccanás és a hosszabb közép-olaszországi kikapcsolódás előtt az urbánus-kozmopolita író tesz egy Budapest-balparti kört és ki-ki tehetsége szerint, megvívja a maga kis egynyári kultúrharcát. Az adott évi szezonális tematika sokféle lehet: a hárombetűs intézmények (CEU, MTA, SZFE) körüli elhúzódó csetepaték, a választási évek után rendre hallható keserű-csalódott nyünnyögés, a köztes években pedig a speciális ügyek mentén kibontakozó lehangoló szópárbajok. Amikor üt az óra, felbolydult hangyabolyként viselkednek lakásszínháztól Fesztiválzenekarig, és a legendás slágerrel vallják: „Már elegem van a sok belpolitikából / Szóval itt van ez, hiszen én sem vagyok fából!”

Ezek a menetrendszerű kultúrharcok valójában két célt szolgálnak: 1) annak bizonyítását, hogy továbbra is a korábbi kulturális elit van birtokon belül, és 2) territóriumán könyörtelenül érvényesíteni szerzett-öröklött előjogait. Az erőteljes népi felhatalmazás csak maradjon a politikai alap berkein belül, ha már nagyon muszáj, a kulturális fölépítmény viszont a világért se változzék! Egyszerűbben szólva: ha tizenhárom éve a jobboldal kormányoz is kétharmaddal, a kultúrában még egytizedet sem szerezhet. Hiába, a kultúrharc az értelmiség osztályharca. Küzdelem a forráselosztás körül, az intézményesített előjogok intézményeihez való csökönyös ragaszkodás, avittas-nosztalgikus képzetek az értelmiség útjáról az osztályhatalomhoz, a népi–urbánus vita aczélos időkből maradt kései reflexeinek továbbműködése és örökös morális felhorgadás, amely fensőbbséges önmegnyugtatásként minduntalan a Termelési regényből félreidézett Esterházy-sorral zárul („Egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá”). Évek óta ez megy unásig.

Mindez fél évtizede kezdődött. Orbán Viktor az egymás utáni harmadik kétharmados győzelem után, 2018 júliusában Tusnádfürdőn tartott beszédet, amelyben a következő állt: „Én ezt úgy értelmezem […], hogy felhatalmaztak bennünket arra, hogy kiépítsünk egy új korszakot. […] Azonban fontos arra emlékeztetni magunkat, hogy a korszak mindig több, mint a politikai rend. A korszak egy sajátos és jellemző kulturális közeg. A korszak egy szellemi természetű rend, egyfajta közös hangulat, talán ízlésvilág is, egyfajta viselkedési mód. A rendszert, a politikai rendszert általában szabályok és politikai döntések adják, a korszak azonban több ennél. A korszakot inkább kulturális áramlatok, kollektív meggyőződések és társadalmi szokások adják. Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert. Ezért logikus, legkevésbé sem meglepő, hogy napjaink legizgalmasabb vitája éppen a kulturális politika területén robbant ki.” Elevenbe talált a miniszterelnök, hiszen ennek a közegnek s a rajta keresztül megszólaló, a nemzeti építkezéssel szembenálló külső-belső ellenerőknek éppen az a legrémisztőbb, hogy itt nem csak egy politikai rendszer épül, hanem egy egész korszak, az ugyanis kulturális természetű.