Kannibalizmus, fosztogatás, éhínség, gyilkosság – mind előfordul abban a Tudor-kori beszámolóban, amely Anglia addigi tengerentúli kalandjait foglalta össze – és amelynek szerzője szinte el sem hagyta az országot életében.
Sir Humphrey Gilbertet hősként tisztelték – nem annyira élete, mint inkább halála miatt. 1583 júniusában a felfedező – aki egyébként a szintén nagynevű Walter Raleigh féltestvére volt – öt hajóból álló flottát vezetett az angliai Plymouthból Észak-Amerikába feltérképezés és gyarmati települések létrehozása céljából, az I. Erzsébet királynő által még 1578-ban kiadott kiváltságlevél jogán. Sajnálatos módon ez volt élete utolsó kalandja, mivel szeptember 9-én a tengerbe veszett, amikor hajója, a Squirrel elsüllyedt az Újfundlandról hazafelé vezető úton.
A Golden Hind nevű hajó kapitánya, Edward Hayes szemtanúja volt az esetnek. Beszámolója szerint amikor a flotta viharba keveredett az Azori-szigetek közelében, Gilbert nem volt hajlandó átszállni az apró Squirrelről a jóval nagyobb és biztonságosabb Golden Hindra. Amikor utoljára látta Gilbertet, az éppen egy könyvet – vagy Morus Tamás Utópiáját, vagy Cicero Tusculumi beszélgetéseit – olvasott hajója fedélzetén. Hayes szerint utolsó szavai ezek voltak: „Ugyanolyan közel vagyunk a mennyországhoz a tengeren, mint a szárazföldön.”
Hayes beszámolója meglehetősen emlékezetes, és igen nagy hatással volt a közvéleményre Angliában, utolsó szavai pedig szállóigévé váltak. Évszázadokkal halála után, a 19. és 20. században is számos író dicsérte Gilbertet keresztény erényességéért és birodalomépítő tevékenységéért. Könnyen lehet azonban, hogy a Hayes-féle beszámoló nem sokkal az eset után örökre elveszett volna, ha nem jelent volna meg a történelem egyik legfontosabbnak bizonyult útikönyvében, Az angol nemzet főbb navigációi, utazásai, közlekedései és felfedezései (The Principal Navigations, Voyages, Traffiques and Discoveries of the English Nation), ismertebb nevén csak Utazások (Voyages) című műben, amelyet egy Richard Hakluyt nevű ember adott ki 1598 és 1600 között.
Hakluyt neve keveseknek csenghet ismerősen, különösen napjainkban, de a Brit Birodalom fénykorában az általa leírt, vakmerőségről és helytállásról szóló beszámolókat – köztük Gilbert halálának történetét is – a viktoriánus birodalomépítő szellem történelmi előfutárjainak tekintették, és csodálattal olvasták őket. Akkora rajongás övezte művét, hogy 1846-ban létrehozták tiszteletére a Hakluyt Társaságot, amely a mai napig kereskedők, felfedezők és kalandorok útibeszámolóinak szerkesztésével és kiadásával foglalkozik.
Az Utazások második kiadásának első kötetének címlapja
A legjobban viszont talán J.A. Froude történész foglalta össze Hakluyt 19. századi kultuszát a The Westminster Review című lapban 1852-ben megjelent cikkében: ő „a mai angol nemzet prózai eposzának” nevezte az Utazásokat.
Ki volt tehát ez az ember, aki utazások és földrajzi felfedezések százait gyűjtötte össze valóban epikus terjedelmű művében? A gyakran ifjabb Hakluytnek nevezett író – akit így különböztet meg az utókor idősebb rokonától, a jogász Richard Hakluyttől – 1552-ben vagy 1553-ban született Hertfordshire megyében. Apja, ugyancsak Richard, a londoni szűcsök hagyományos céhének tagja volt, azonban mindössze öt évvel fia születése után elhunyt. Felesége, Margery nem sokkal később követte, így az ifjabb Richard Hakluyt és testvérei árvák maradtak – gondozásukat a fent említett jogász rokon vette át.
Nevelője kapcsolatai révén az ifjabb Hakluyt a neves Westminster Schoolban tanulhatott, uralkodói ösztöndíjjal, 1570-ben pedig az Oxfordi Egyetem talán legnevesebb házába, a Christ Church-be nyert felvételt. Pappá szentelése után 1583 és 1588 között Sir Edward Stafford, az akkori franciaországi nagykövet titkára és személyes lelkésze volt egyben. Ezt követően több egyéb egyházi pozíció után a westminsteri apátság kanonokja lett, e tisztséget 1602-től 1616-os haláláig betöltötte. Jó kapcsolatokat alakított ki élete során, mivel Staffordon kívül szolgált személyes lelkészként Sir Robert Cecil, Salisbury első grófja mellett is, aki I. Erzsébet és utódja, I. (VI.) Jakab külügyminisztere volt.
Sir Humphrey Gilbert
Hakluyt érdeklődése az utazás és a földrajzi felfedezések iránt ifjúkorából eredt. Az Utazások előszójában elmeséli, hogy amikor már rokona gyámsága alatt élt, annak otthonában „asztalán találtam nyitva bizonyos kozmográfiai könyveket, egy egyetemes térképpel”. Az idősebb Hakluyt „elkezdte okítani tudatlanságomat”, és megmutatta neki a térképen a legújabb földrajzi felfedezéseket, illetve a világ minden tájáról származó értékes árukat és a velük való kereskedelem útvonalait és működését.
A két Hakluyt ezután az új földrajz és a keresztény hit közötti kapcsolatot beszélték át, és a 107. zsoltárt olvasták a Bibliából (ennek 23-25. versszakai így szólnak: „A kik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, / Azok látták az Úrnak dolgait, és az ő csodáit a mélységben. / Szólott ugyanis és szélvészt támaszta, a mely felduzzasztá a habokat.”)
„Oly mély hatást gyakorolt rám” – írta az ifjabb Hakluyt, „hogy állandóan megfogadtam (…) hogy Isten segedelmével e tudást és az efféle irodalmat fogom keresni.”
Ebben a találkozásban lettek tehát elhintve Hakluyt életművének magvai: a világ földrajzával és kereskedelmi lehetőségeivel kapcsolatos gyakorlati információk terjesztése, szigorúan az angol protestantizmus keretei között.
A Stafford követ háza népének részeként Párizsba tett látogatáson kívül azonban Hakluyt maga sosem utazott külföldre, bár 1584-ben egy levélben arról írt Sir Francis Walsingham külügyminiszternek, hogy Gilbert kiváltságlevele alatt maga is készen áll Amerikába utazni annak feltérképezése végett. 20 évvel később aztán, 1606-ban jogot kapott arra, hogy a jamestowni kolónia lelkésze legyen, azonban végül mást küldött oda maga helyett.
Sir Humphrey Gilbert Kínába vezető új lehetséges utakról szóló művének világtérképe (16. század)
Így aztán saját tapasztalatok helyett Hakluyt szemtanúk széles tömegétől, valamint kéziratok és nyomtatványok sokaságából gyűjtötte össze a műveit kitöltő információkat. Sokak számára lehetett ekkoriban ismerős látvány az alakja London és Bristol kikötőiben, ahol személyesen beszélgetett el a világ minden tájáról hazatérő utazókkal és kereskedőkkel.
Voltak azonban egyéb forrásai is: az európai kontinensen például levelezőpartnerek valóságos hálózata állt rendelkezésére, köztük a neves földrajztudós Emanuel van Meteren, a ma is legelterjedtebb világtérképek alapjait lefektető Gerard Mercator, André Thevet francia udvari kozmográfus, illetve a kor egyik leghíresebb kereskedője és utazója, Étienne Bellenger.
Hakluyt emellett emellett a tehetős Lord Lumley hatalmas londoni könyvtárához is hozzáférést szerzett, és maga is szinte művészetté emelte az antik kéziratok felkutatását, és szorgosan készítette róluk saját másolatait. Ahogy van Meteren írta róla: „Ő a legügyesebb kutató, akit valaha ismertem.”
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
