77 éve, 1946. július 29-én nyitották meg Párizsban a második világháborút lezáró békekonferenciát. A Luxembourg-palotában megnyílt, magyar szempontból teljes kudarccal záruló béketárgyalásokon 21 győztes állam, valamint az öt vesztes állam vett részt.
Az október 15-ig tartó tárgyalások célja a győztes nagyhatalmak (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Franciaország), valamint a vesztes Németország szövetségesei – Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország és Románia – közötti békeszerződések előkészítése volt.
A háború végén csak fegyverszünetet írtak alá, ami ideiglenes állapotot jelentett, ezen országok a békekötésig csak korlátozott szuverenitással rendelkeztek. A fegyverszünet betartását és a kormányok működését a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ellenőrizte; a bizottságok a szovjet hadsereg által megszállt területeken szovjet befolyás alatt álltak.
A háború európai befejeződése után, 1945. július 17. és augusztus 2. között tartott potsdami konferencián az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia vezetői főként Németország háború utáni sorsával foglalkoztak, de megállapodtak azokban az elvekben is, amelyek a vesztes országokkal megkötött békeszerződések alapjául szolgáltak.
A békekonferencia előkészítése, a békeszerződések szövegezése és a megoldatlan területi kérdések rendezése az itt életre hívott, az amerikai, a szovjet, a brit, a francia és a kínai felet képviselő Külügyminiszterek Tanácsának feladata lett.
Az 1946. július 29-én a párizsi Luxembourg-palotában megnyílt béketárgyalásokon 21 győztes állam – az öt nagyhatalmon kívül Ausztrália, Belgium, Belorusszia, Brazília, Csehszlovákia, a Dél-afrikai Unió, Etiópia, Görögország, Hollandia, India, Jugoszlávia, Kanada, Lengyelország, Norvégia, Új-Zéland és Ukrajna –, valamint az öt vesztes állam vett részt. (Csehszlovákiát a hitleri Németország áldozatának tekintették, formálisan a győztesek oldalához tartozott.)
A tárgyalások plenáris ülések, bizottságok és albizottságok keretében folytak angol, francia és orosz nyelven. A vesztes államokat plenáris ülésen hallgatták meg, majd a tervezetek a katonai, gazdasági és a területi-politikai ügyekkel foglalkozó bizottságok és albizottságok elé kerültek.
Utóbbiak munkájában a vesztesek nem vehettek részt, csupán indítványokat nyújthattak be abban az esetben, ha azokat legalább egy bizottsági tag támogatta. A konferencia nem hozott kötelező döntéseket, csupán ajánlásokat fogadott el az illetékes Külügyminiszterek Tanácsa részére. A vesztes államok képviselőinek meghallgatása augusztus 10-én kezdődött.
A Magyarországot képviselő huszonkét fős delegációt a jó szovjet kapcsolatokkal bíró, kisgazda Gyöngyösi János külügyminiszter vezette. A küldöttség munkáját újságírók is segítették, akik minden bizottsági ülésre bemehettek, így fontos háttérinformációkra tehettek szert.
Gyöngyösi egyes források szerint passzívan viselkedett, sem angolul, sem oroszul nem tudott, francia nyelvtudása is hiányos volt. A delegáció emellett főleg nyugati diplomáciai kapcsolataira próbált támaszkodni, jóllehet a Magyarországgal kapcsolatban született döntésekben a Szovjetuniónak volt meghatározó szava.
Moszkva lényegében az 1945. január 20-i fegyverszüneti egyezményt kívánta elfogadtatni, amely arra kötelezte Magyarországot, hogy a trianoni békeszerződés szerinti, a bécsi döntések előtti határokat állítsa vissza.
Folyamatban a béketárgyalások (kép forrása: MTI Fotó)
A magyar békekötés ügye teljesen alárendelődött az olasz, a román és a bolgár békefeltételek kidolgozásának, a bizottságokban zajló, főként a magyar–csehszlovák, magyar–román határkiigazítási vitákban a magyar álláspont nem érvényesült.
Az elcsatolt területeken élő magyarok ügyében a kollektív kisebbségi jogokra hivatkozó diplomáciai lépések kudarcot vallottak, mert a trianoni határok visszaállítását már korábban eldöntötték.
A békekonferencia ajánlásait a Külügyminiszterek Tanácsa november 4. és december 12. között New Yorkban véglegesítette. A békeszerződéseket Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország és Románia egyszerre, 1947. február 10-én írta alá Párizsban, s azok 1947. szeptember 15-én léptek hatályba.
A dokumentumok pénzbeli jóvátételt írtak elő, a területi döntések visszaállították a második világháború előtti államhatárokat, hatályon kívül helyezték a bécsi döntéseket, s nem tették állami kötelezettséggé a kisebbségi jogok biztosítását.
Magyarország határait az 1938. január 1-jei helyzetnek (vagyis a trianoni békediktátumnak) megfelelően állapították meg, emellett Csehszlovákia stratégiai-honvédelmi okokra hivatkozva további három Pozsony-környéki falut (Oroszvárt, Horvátjárfalut, Dunacsúnt) kapott meg.
A fizetendő jóvátételt 300 millió amerikai dollárban határozták meg, a Szovjetuniónak 200, Csehszlovákiának és Jugoszláviának összesen 100 milliót kellett fizetni az 1945 januárjától számított nyolc év alatt. A magyar szárazföldi haderő létszámát 65 ezer, légierejét 5 ezer főben, illetve 70 repülőgépben állapították meg.
A dokumentum leszögezte: a magyar hadifoglyok hazaszállítandók „mihelyt ez lehetséges”, és előírta, hogy „90 napon belül az ország területéről minden szövetséges fegyveres erőt ki kell vonni.” A Szovjetunió azonban jogot kapott „olyan fegyveres erő magyarországi állomásoztatására, amellyel biztosítja az ausztriai megszállási övezettel való közlekedést”. A békeszerződést az 1947. évi XVIII. törvény hirdette ki 1947. február 10-én.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
