Magyarországon továbbra is statisztaszerepre kényszerül a baloldal – Szentesi – Zöldi László írása.
Török Gábor, aki bár eltűnt az utóbbi években, mégis fontos személy az elemzők táborában, néhány héttel ezelőtt érdekes dolgokról beszélgetett Rónai Egonnal. Mondandójának egésze figyelemre méltó, emeljünk ki mégis egyetlen elemet, amelyről nemcsak ő szokott hangosan gondolkodni a magyar közéletben. Török Gábor az ellenzéki lét reménytelenségét festette fel, amikor arról beszélt, hogy a baloldalon rendre elszámítják magukat, nyilvános tiltakozásaik pedig tovább növelik a kormányoldal támogatottságát. Mindezen – állította lényegében Török – változtatni nem tudnak, így a Fidesz talán Orbán Viktor után, „akár évtizedekig” is meg tudja őrizni rendszerének erejét, befolyását. Amióta elhangzott a beszélgetés, azon gondolkodom, hogy az ellenzéki tábor szárnyaszegettségének a lényegét fogalmazta-e meg az elemző, vagy ennél is nagyobb a baj a baloldalon. Ha végiggondoljuk az ellenzék megroppanásának okait, néhány tény mindenesetre világosan látszik.
Először: térvesztés. Tagadhatatlan, hogy a baloldalon valamikor átadtak érzékeny és fontos területeket a kormányoldalnak. Ezek visszaszerzésére vagy az alkalmi véleményközlésre azóta sem fordítanak időt, mert nem tartják fontosnak, lebecsülik a jelentőségüket. Nem létezik például, hogy a nemzetpolitikáról, a határon túli magyarság sorskérdéseiről a baloldalról semmit nem tudnak, semmit nem gondolnak, semmit nem üzennek. Ha pedig igen – mint például a határon túliak állampolgársága ellen kampányoló DK –, akkor belpolitikai célrendszerbe csomagolják mondandójukat, ami persze tökéletesen haszontalan, hiszen új szavazókat nem hoz, másrészt örökre elidegeníti a szavazópolgárok jelentékeny csoportját. A hazai sportéletről lassan másfél évtizede csak heveny stadionozásra futja a baloldalon. Közös sikereinkből nem részesülnek, eltolják maguktól a győzteseket, ezért eltávolodnak a sportbarátoktól, a labdarúgás szerelmeseitől, az olimpiai érmekre büszke átlagemberektől is. Hosszasan sorolhatnánk további fontos témákat, amelyekről a baloldalnak lényegében semmi mondandója sincs.
Másodszor: gyurcsányi örökség. Tény, hogy megörökölték Gyurcsány Ferencet, aki voltaképpen a fő bűnös választási vereségeikben, de akit máig nem tudtak eltaszítani. Talán fel sem figyeltek rá, de a Demokratikus Koalíció beszélő név: „demokratikus” (vagyis az ő szóhasználatuk szerint baloldali) és „koalíció”, vagyis a kormányellenes erők gyurcsányi összefogó bázisa, központja. Tény, hogy az MSZP, a Jobbik, a Momentum, a Párbeszéd, az LMP irányítói a DK ellen is fordulhatnának, de miután részei a Gyurcsány-hálózatnak, „koalíciónak”, önállóan életképtelenek, be sem jutnának a parlamentbe. A Gyurcsány házaspár ciklusok óta vár, a túlélésre játszik, abban reménykednek, hogy az Orbán Viktor utáni időszakban megnő majd a cselekvési lehetőségük. A gondolat a maguk szempontjából tulajdonképpen helyes, időközben azonban romba döntötték a teljes baloldali tábort. A hazai ellenzék számára hosszú ideje feloldhatatlan dilemma, hogy Gyurcsány 2006 óta a legnépszerűtlenebb politikus Magyarországon, szabadulnának tőle, ugyanakkor rendszerszinten szükségük van rá, hátterére, híveire, maradék közéleti erejére. Ennek az ellentmondásnak a feloldhatatlansága a baloldal talán legnagyobb rákfenéje Magyarországon.
Harmadszor: a holdudvar.
A magyarországi baloldal menetirányát, haladási sebességét több évtizede a saját értelmiségi holdudvara irányítja. A szóban forgó értelmiségiek döntő többségében az 1990-es évek liberálisai, azok tanítványai, hívei, családtagjai, kegyeltjei (Karácsony Gergelytől Fekete-Győr Andrásig hosszan sorolhatnánk a múlt liberálisaihoz kötődő fiatalabb politikusokat). Csakhogy az SZDSZ már régen kimúlt, a rendszerváltozás korának baloldali szólamai pedig 2010 óta üresen kopognak ebben az országban. A vélelmezett szellemi fölény, saját szerepük felértékelése, a magyar vidék lenézése és félreértése, megszólalási nívójuk elégtelensége a választók számára is nyilvánvaló tévedés.
Negyedszer: fáziskésés. Amíg a kormányoldalon Orbán Viktor a vezető, aki rendszert épített négy ciklus alatt, és világosan látszik, milyen célokat követ, a túloldalon még azt sem lehet tudni, hogy voltaképpen mit hirdetnek, miben hisznek. Emiatt lehet az is, hogy az ellenzék állandó fáziskésésben működik Magyarországon. Az általuk fontosnak tartott ügyek csak a magyar társadalom kisebb, speciális csoportjait érintik. Bizonyos témákat – például a homoszexuálisok erőszakos, provokatív védelmét – erőn felül képviselnek, pedig a magyar társadalom elsöprő többsége, beleértve a baloldali szavazók tekintélyes hányadát is, mást gondol, mint az ellenzék liberális véleményvezérei. Az elmúlt években két fontos ügyről, a Covidról és az ukrajnai háborúról is teljesen mást hirdettek, sugalltak, mint ami az emberek gyakorlati tapasztalataiból fakad. Miután azonban az utólagos korrekciót a baloldal nem végzi el, sőt eleve ki sem alakít egységes álláspontot, mert tulajdonképpen fel sem méri az efféle események közéleti súlyát, hátrányba kényszerül a gyorsan cselekvő kormányoldallal szemben.
Ötödször: a nemzetközi háttér. Az említett beszélgetésben Török Gábornak tökéletesen igaza van, amikor arról beszél, hogy az uniós színtéren zajló viták végső soron a magyar kormányt erősítik. Ugyanakkor az ellenzéki pártok régóta és következetesen azt hiszik, hogy a Magyarország elleni kifogások, bírálatok valamiféle nemzetközi vihart szabadítanak el, és ők a megfelelő pillanatban majd kifogják a szelet a vitorlából. Valójában azonban Brüsszel ideológiai alapon támadja a kormányt, tényleges politikai, gazdasági elszigetelésről még azok sem beszélnek, akik a leginkább sürgetik a változást. A rend és a biztonság ugyanúgy érdeke a globalista tulajdonosoknak és beruházóknak, mint a munkavállalóknak, a barátságos környezetet pedig az országunkban sorozatosan kétharmaddal megválasztott erő birtokosai, nem pedig ideologizáló értelmiségiek biztosítják.
Végezetül: munkavégzés. A Fidesz a 2010 utáni sikereit az elveszített 2002-es választás után alapozta meg, amikor fokozatosan felépítette alapszervezeti bázisát, egyben tartotta aktivistáit, szimpatizánsait, és rengeteg munkával igyekezett lebontani a szocialisták hatalmi túlsúlyát. 2006 és 2010 között már látszott, hogy a következő választáson nagyarányú jobboldali győzelem várható, azóta minden esetben beigazolódott a papírforma. A szétesett és sok helyütt de facto nem létező ellenzéknek gyér szóvirágok jutnak tizenhárom éve, a munka elakadt, nincsenek új gondolatok, hiteles arcok, személyek. Időközben a Fidesz még növelte is támogatói bázisát, a teljesen elaprózódott ellenzéki pártok pedig változatlanul egymással rivalizálnak, valójában sem erejük, sem szándékuk nincs leváltani a jobboldali kormányt. Amíg tehát a pszichikai alávetettség, a legyőzöttség állapota fennáll, a szükséges munkát pedig nem végzik el, Magyarországon továbbra is statisztaszerepre kényszerül a baloldal.
Borítókép: illusztráció (Fotó: Kurucz Árpád)
Szentesi – Zöldi László – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
