Számos döbbenetes, abszurd esemény történik velünk mostanában, melyekről teljes joggal mondjuk: ilyen nincs, elképesztő, ezt nem gondoltuk volna. A migráció hihetetlen mértékű felpörgetése (még a legokosabbak is azt gondolták, hosszú távú, évszázadokat felölelő terv lehet a fajkeveredés előidézése a nyugati világban), a genderidiotizmus vad terjesztése, a pedofília legalizálására törekvés, a nemátalakító műtétek propagálása a gyerekek körében, a pusztító világháború lehetőségének előidézése, Európa teljes alárendelése az USA gazdasági és katonai érdekeinek, az oroszellenes hisztéria beteges elhatalmasodása, az ukránok (és nyomukban más kelet-európai nemzetek) feláldozása a globális nyugati elit világuralmi céljainak oltárán, az államok feletti hatalom csicskásává züllesztett, elbutított európai vezető réteg megjelenése, a zöld elmebaj fokozódása…..A sort alighanem tovább folytathatnánk. Van azonban még egy ritkábban emlegetett ijesztő jelenség: az oly sokat ünnepelt szabadság felszámolása a „liberális és demokratikus” értékeire oly büszke nyugati világban, és a mérhetetlen közöny, amellyel a „népek” szolgasorba süllyesztésüket tudomásul veszik.
A szabadság felszámolása évtizedek óta zajlik. És miközben szinte mindenütt Amerikában és Európában a szabadságharcokat, a szabadsághősöket és az állítólag a „szabadság megvédelmezése” céljából indított háborúkat magasztalják és ünneplik, egyre gyorsuló ütemben fosztanak meg szabadságunk maradékától is! A „liberalizmusára” oly büszke nyugati ember pedig tátott szájjal, bambán, sőt semmiről sem tudva nézi végig a zsarnokság rendszerének kiépülését. Lehet persze azzal érvelni, hogy a szabadság már eleve illúzió, és akik a polgári forradalmakat szervezték és pénzelték, maguk sem gondolták komolyan. Mondhatjuk, amit a kommunisták és a fasiszták, nemzeti szocialisták is hangoztattak: a szegényebb néprétegek számára a szabadság „polgári” fogalma legfeljebb a „híd alatt alvás szabadságát” jelenti, így azután semmi sem ér. Mindebben sok igazság van.
Ugyanakkor gondoljunk csak vissza a hidegháború kori Amerikára és Nyugat-Európára. A „fejlett tőkés országokban” szinte minden politikai irányzat párttá szerveződhetett, és szabadon lehetett hangoztatni a sajtóban majdnem mindenféle véleményt, a szélsőbaltól a szélsőjobbig bezárólag. Persze a „nácizmus és a fasizmus” örökösei azért „karanténba voltak zárva”, hatalomra semmiképpen sem kerülhettek. Azonban az 1945 utáni évtizedekben, mégis többé-kevésbé szabadon működhettek Adolf Hitlert és Benito Mussolinit óvatosan dicsőítő politikai alakulatok is. Így például a Német Nemzeti Demokrata Párt (1964-től, elődjét, a Szocialista Birodalmi Pártot 1952-ben tiltották be), az Olasz Szociális Mozgalom (1946 és 1996 között létezett), vagy éppen a Jean-Marie Le Pen vezette francia Nemzeti Front (1972-től 2018-ig, akkor a Nemzeti Tömörülés nevet vette föl, és megtagadta alapelveit).
De más nyugati államokban, no és a szabad véleménynyilvánítást ténylegesen a legfőbb értéknek tekintő Egyesült Államokban is szerveződtek magukat a fasizmus, sőt esetenként a nemzetiszocializmus örököseiként meghatározó mozgalmak. Igaz, titkosszolgálati felügyelet alatt álltak, és soha nem lehetett karriert befutni sem a politikai, sem a tudományos életben, sem pedig a fősodratú média világában „neonáci” eszméket hirdetve és Adolf Hitlert dicsőítve. Ugyanakkor azért a szélsőjobboldali mozgalmak tagjainak bebörtönzéstől, teljes ellehetetlenítéstől sem kellett tartaniuk, és betiltásra is csak kivételes esetekben került sor. Lényegében tehát az 1945 utáni évtizedekben a nyugati világban – egy-két kivételtől eltekintve –, szinte bármilyen témáról, az egzisztenciális fenyegetés rémétől nem fenyegetve, szabadon lehetett dialógust folytatni vagy könyveket, tanulmányokat írni, esetleg bizonyos célok érdekében utcai megmozdulásokat szervezni. (Még a holokausztról is volt lehetőség a hivatalostól eltérő véleményt kifejteni: 1978 decemberében például a Le Monde című francia lap közölte a holokausztrevizionizmus „atyjának”, Robert Faurissonnak egy írását a hivatalos történet állítólagos ellentmondásairól, a következő év májusában pedig a svájci állami televízióban is elmondhatta véleményét egy terjedelmes vita keretében. Hol vagyunk már mindettől?)
Az akkoriban észrevehetetlen, legkevésbé sem látványos fordulat az 1970-es évek végén, az 1980-as évtized elején, a neokonzervatív mozgalom kibontakozásával egyidejűleg történt. A neokonzervatívok nevéhez elsősorban a neoliberális gazdaságpolitika meghirdetése, valamint egy keményvonalas, a teljes világuralom megteremtését célul kitűző USA-külpolitika kidolgozása fűződik. Azonban az ő színre lépésükkel egyidejűleg, attól aligha függetlenül történt a holokauszt többé-kevésbé ma is érvényben lévő „ideológiájának” kidolgozása. A holokauszt ilyen mértékű – a nyugati háttérhatalom és Izrael bírálhatatlanságát is biztosító – középpontba állítására válaszként megerősödött a revizionista történészmozgalom, melynek tagjai ellen egyre durvább eszközöket vetettek be. Különböző jogcímeken pereket indítottak (a legemlékezetesebb az Ernst Zündel ellen indított per volt 1988-ban, de más revizionista történészeket is számtalan alkalommal citálták bíróság elé), sőt Faurisson professzort 1989-ben az utcán megtámadták és súlyosan bántalmazták. 1991-ben megfosztották egyetemi katedrájától. Miután pedig 1988-ban először Fred Leuchter, majd 1993-ben Germar Rudolf helyszíni vizsgálódásai nyomán megjelentek az auschwitzi gázkamrákról szóló „botrányos” jelentések, a (világ)hatalom odacsapott. 1990 után egymás után születtek meg a holokauszt „tagadását” tiltó törvények Európában. (Izraelben 1986 óta van érvényben a holokauszt „tagadását” tiltó jogszabály.)
Magyarország is „felzárkózott a fejlett Nyugathoz”: 2010-ben nálunk is megszavazta a „szuverén” országgyűlés a „nemzeti szocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtások tagadását, kétségbe vonását, jelentéktelen színben feltüntetését” szankcionáló törvényt. (Viszont 2007-ben Spanyolországban az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a holokauszt „tagadására” vonatkozó tiltást.) De ahol nincs is ilyesfajta jogszabályi rendelkezés, ott a „kisebbségek védelmére”, „gyűlöletkeltésre” hivatkozva indítottak pereket revizionista történészek, politikusok, újságírók ellen. Sok esetben pedig internetes „közösségi felületeken” történt, holokauszttagadónak minősített kommentek alapján ítéltek el embereket.
A második világháború idején lezajlott népirtások büntethetővé tétele ellen vajmi kevesen merték felemelni a hangjukat. Az egyre inkább fogatlan oroszlánná változtatott radikális jobboldal óvatosan hangoztatta ugyan a kétségeit, ezen kívül néhány, a liberalizmust komolyan vevő értelmiségi, valamint jogvédő szervezet is halkan tiltakozott. (Bár, nehogy bárki félreértse kiállásukat, mindig az alábbi körítéssel: „Mindenkinek jogában áll hülyének lenni.”) Azonban mindenki belátta: a holokauszttagadó jogszabályok törvénybe iktatása érdekében olyan iszonyúan erős lobbicsoportok mozdultak meg, melyekkel szembeszállni életveszélyes! Csakhogy ebben az esetben is érvényesült a régi tétel: ha egyszer elkezdjük a szabadságot valamely kérdésben korlátozni, onnantól kezdve nem lesz megállás a diktatúráig. Napjainkban már a „mérsékelten konzervatív” értelmiség és politikusi gárda is a saját bőrén érzékeli a sajtó- és szólásszabadság egyre durvább (és bizony rendszerszintű) korlátozását a nyugati világban. Panaszkodnak is rendszeresen. És nem értik: hogy történhetett mindez? Hogyan süllyedhettünk egy újabb diktatúra posványába? Nos, kedves fideszesek, ún. konzervatívok… Amennyiben Martin Niemöllernek, a neves német protestáns teológusnak a szolidaritás fájó hiányát és annak súlyos következményeit bemutató, ismert versét napjaink vészjósló folyamataira igazítva átköltjük, talán a sajtó- és szólásszabadság egyre kétségbeejtőbb hiányán kesergő, „mérsékelt jobboldaliaknak” is gyúl némi fény az agyukban.
Van még kérdés, kedves (reconquistára készülődő) „konzervatívok”?
Gergely Bence
(Kuruc.info)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
