Gérecz Imre OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
Mielőtt részesednénk Krisztus testében és vérében, a liturgia vezetője felszólít bennünket arra, hogy engesztelődjünk ki szívből egymással. Az életben az igazán fontos dolgokat egészen egyszerű szavakkal lehet a legpontosabban kimondani.
A liturgiában ezt a Miatyánk közös elimádkozása előzi meg. Kiengesztelődésünk egymással az Úr imádságának egyetlen feltételes kérésének tettekre váltása: „bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Isten előtti őszinteségünket akkor szerezzük vissza, ha képesek vagyunk a megbocsátásra, és ugyanakkor alázattal elfogadjuk azt is, amiben mi magunk megbocsátásra szorulunk. Megtérésünk nyit utat annak, hogy Istennel és egymással békére találjunk.
A liturgia tudatosan dolgozik azon, hogy saját irgalomra és megértésre szorultságunkat szem előtt tartsuk, és azt kimondva Isten békéje betölthesse szívünk és életünk békétlenségét.
Szavaink lehetnek következmény nélküliek, gesztusaink hamis formalitások. Éppen ezért a magyar nyelvű felszólítás nem pusztán arra hív, hogy engesztelődjünk ki egymással, hanem hogy a kiengesztelődés szívből fakadó legyen. Szent Ágoston (RA 12) és Szent Benedek (RB 19,7) is arra buzdít a szerzeteseknek írott regulájukban, hogy amikor imádkozunk, szívünk megegyezzék szavunkkal.
A kiengesztelődés legnehezebb távlata önmagam meghallgatása és ítélkezésmentes elfogadása. Amit másoknak nehezen tudok megbocsátani, az rólam is szól: valójában én is sebzett vagyok. Ha viszont megnyílok arra, hogy kiengesztelődjek saját élettörténetemmel és személyiségemmel, önazonossá válok, és képes leszek őszinte kapcsolatokra, hogy úgy szeressem felebarátomat, mint önmagamat (Mk 12,31). Az önmagammal megtalált egység elvezet ahhoz, hogy Krisztus testének és vérének vétele által Istennel is egyesülhessek.
Fotó: Wikimedia Commons (Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése – részlet)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
