Az Ukrajnában zajló háborút övező döbbenetes hazugságkampány ellenére azért néhány alapkérdésre az elfogulatlan szemlélő már rég választ kaphatott. A politikai, katonai vezetők és a médiában ténykedő csicskáik teljességgel hiteltelen megszólalásai közepette két alapvető tény világosan körvonalazódik: az egyik, hogy melyek a két fél (a Nyugat és Oroszország) háborús céljai, illetve hogy mely hatalmak, erőközpontok tekinthetők a vérengzés nyerteseinek. Ha pedig ezzel a két kérdéssel tisztában vagyunk, képet alkothatunk arról is, várhatóan meddig tarthat még az értelmetlen öldöklés.
A háború céljait illetően az orosz vezetés kezdettől fogva az igazat mondta, még akkor is, ha úgy a nyugati, mint az orosz füleknek jól hangzó nácizásba is csomagolta üzenetének legalábbis egy részét. Oroszország az Ukrajna területén zajló „különleges hadműveletnek” elkeresztelt öldöklés révén három célt kíván elérni, melyek egyikét sem volt okuk soha véka alá rejteni:
1. Ukrajna ne legyen az USA gyarmata, ne lehessen NATO-tag, hanem a hidegháború korabeli Finnországhoz hasonlóan egyfajta „pufferzónaként” létezzen (ezt nevezték a világháború győzteseinek „újbeszél” nyelvén „nácitlanításnak”);
2. Azok a területek, amelyeken az orosz lakosság túlnyomó többséget alkot – a Krím félsziget és a Donbasz – kerüljön vissza Oroszország fennhatósága alá, ahová 1954, illetve 1922 előtt tartozott;
3. Az előző két pontban említett célkitűzés megvalósulása esetén megvalósulhat a többpólusú világrend, melyben Oroszországnak is mint az egyik nagyhatalomnak „jut hely a nap alatt”. Ezen a ponton talán érdemes leszögezni: Oroszország területi kiterjedésénél, lélekszámánál (ami azonban jó ideje nem növekszik, az elkövetkező években a lakosság csökkenése várható), valamint földjének gazdagságánál, hadseregének erejénél fogva és ezeréves múltjára is tekintettel csakis nagyhatalomként tud létezni. Annál is inkább, mivel ha nagyhatalmi státusát elveszíti, a rivális birodalmak szinte szükségszerűen elfoglalják az orosz uralom alatt álló, egyedülállóan gazdag ásványi kincsekkel rendelkező területeket, és egymás ellen fordítják az orosz impérium polgárait. A vesztes Németország sorsa (amit Adolf Hitler előre látott) intő példa: mivel a két világháború, illetve az immár lassan 80 esztendeje tartó USA-megszállás és hegemónia következtében megszűnt nagyhatalomként létezni, önállóságát is elveszítette, sőt immár a német nemzet fennmaradása is erősen kétséges.
Milyen célokat fogalmazott meg a „kollektív Nyugat”, amikor kirobbant – az általa tudatosan kiprovokált – háború? Természetesen a nyugati politikusok és a hivatalos média csak a hazudozásban jeleskedett: „kiprovokálatlan” orosz támadásról, a „Szovjetunió újjáélesztésének tervéről”, „európai országok lerohanására készülődő putyini tervekről” puffogtattak frázisokat. Idővel azonban, először az ukrajnai bábállam egy-egy képviselője, majd nyugati politikusok el-elejtettek olyan megjegyzéseket, melyekből kikövetkeztethető a Nyugat célkitűzése: Oroszország feldarabolásáról, területén „semleges zóna” kialakításáról hangzottak el megjegyzések. Bár a történelem ismerői számára aligha meglepetés, még ha hivatalosan soha ki nem mondta senki: a nyugati világot uraló pénzoligarchia célja Oroszország végleges meggyengítése, részekre szabdalása, természeti kincseinek az elrablása. Ily módon a parazita nyugati kapitalizmusra épülő impérium képes lenne meghosszabbítani élettartamát, fenntartva így a Földgolyó népei feletti hegemóniáját, továbbá kiütné az igazi nagy rivális, Kína lehetséges legerősebb szövetségesét.
Ugyanakkor Kína szerepének értékelése átvezet a háború nyerteseinek és veszteseinek kérdéskörének átgondolásához. Az elmúlt másfél esztendő történései alapján ugyanis minden jel arra utal, hogy a legfőbb vesztes elsősorban az USA akarat nélküli vazallusává züllött Európa, másodsorban az egyre inkább a hadigazdálkodásra átálló Oroszország. A „nemzetállam Amerika”, az amerikai nép is inkább a vesztesek közé sorolható, ezzel szemben a nyugati világon élősködő pénzoligarchia – elsősorban energetika cégein és fegyvergyárain (a „katonai-ipari komplexumon”) keresztül – elképesztő haszonra tesz szert a háború révén! (Másrészt viszont a dollár mint kizárólagos világpénz szerepének lassú háttérbe szorulása a bankárkaszt szempontjából súlyos kihívásnak tűnik.) Kína szintén megerősödni látszik: a nyugati szankciós fenyegetőzések egyelőre a szavak szintén maradtak, áramlik az orosz olaj és földgáz az országba, Peking gazdasági térfoglalása a világban rendületlenül zajlik tovább, a dollár helyett pedig egyre több állam bonyolítja le jüanban az egymás közötti kereskedelmet, sőt az ázsiai óriás immár diplomáciai-politikai téren is eredményesen lép föl a világ legveszedelmesebb válsággócainak tekinthető régióiban. (Jó példa erre az iráni-szaúdi megegyezés elősegítése, sőt immár a palesztin-izraeli konfliktus megoldása is a kínai diplomácia látókörébe került.)
Vajon Kína kettős játékot játszik Oroszországgal kapcsolatban? Nyilvánosan, ha óvatosan is, de „Oroszország biztonsági igényeinek” tiszteletben tartását emlegeti, huzakodik az USA-val Tajvan kérdésében, titokban viszont a legkevésbé sem bánja a háború elhúzódását, sőt össze is játszik a színfalak mögött a nyugati világ uraival? Egy meggyengült Oroszország ugyanis kedvező lehet Kína számára is, hiszen az orosz erőforrások kiaknázása az ázsiai óriás számára is vonzó lehetőség. Amennyiben mind a nyugati pénzhatalom, mind Kína Oroszország megroppantásában érdekelt, akkor sajnos a háború további elnyújtására számíthatunk.
Az emberiség sorsát a három nagyhatalom – a Nyugat, Oroszország és Kína – egymás közötti erőviszonyai határozzák meg. A béke akkor köszönt be, amikor – a változó gazdasági, geopolitikai, katonai realitásoknak megfelelően – megtörténik a világ újrafelosztása. Az új, globális kormányzást eredményező világrend, a történelmi folyamatokat és a jelenlegi fejleményeket figyelembe véve, alighanem Kína és a nyugati pénzoligarchia megegyezése nyomán fog megszületni. Amennyiben Oroszországnak az elkövetkező hónapokban sikerül döntő győzelmet aratni a az ukrajnai frontvonalon, Moszkva is döntő módon beleszólhat az emberiség sorsának alakulásába.
Gergely Bence
(Kuruc.info)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
