Jövőre kettős jubileumot ünnepel. Kerek születésnapot és negyvenéves pályafutást. Napjaink egyik legfoglalkozatottabb és legelismertebb felvidéki színésze. Valóságos díjesőben volt része az utóbbi hetekben. Kitüntették Jászai Mari-díjjal, a Nap a hálóban (Slnko v sieti) legjobb férfi fő- és mellékszereplőjének díját is „bezsebelte”. Csillagot kapott Komáromban. Legutóbb pedig a Pápai Nemzetközi Történelmi Film Fesztivál legjobb színésznek járó díjával jutalmazták.
Színházi szerepeinek száma, bár már régóta nem számolja, nagyjából 120 körül lehet, s emellett több mint 40 filmben – szlovákban, csehben, koprodukciókban – is játszott. Legutóbb a Piargy és a Hatalom című alkotásokban remekelt. Mokos Attila Zselízről indult a világot jelentő deszkákra és mind a mai napig annak a szereplőnek az igazát próbálja megmutatni, akit éppen játszik.
Kis túlzással talán azt mondhatjuk, pályáját, akárcsak Petőfi, ön is vándorszínészként kezdte…
Jó alapokat kaptam Kassán, ahol kezdő színészként egészen komoly feladatokat bíztak ránk, fiatalokra. Amit különösen kedveltem, az a sok tájolás volt. Emlékszem, négy óra körül indult a tájbusz Bolyba vagy éppen Kiscsernyőre, s nem volt ritkaság, hogy éjjel kettőkor, háromkor értünk haza. Másnap tízkor viszont már próbán kellett lennünk.
Emberpróbáló, de boldog idők voltak, hiszen fiatalként még jól bírtuk a gyűrődést. Később a főiskolán is jó kezekbe kerültünk, habár én sztrájkkal kezdtem a tanulmányaimat, hiszen 1989-ben tört ki a bársonyos forradalom. Ennek az is a hozadéka volt, hogy összeraktunk egy előadást, amivel az országot jártuk. A főiskoláról elsőre mindig az jut az eszembe, hogy rengeteg fesztiválon voltunk jelen. Fél Európát végigjátszottuk, a rendszerváltozás után szó szerint kinyílt előttünk a világ. Szerencsés időszakban lehettem főiskolás.
Hűséges típus lehet, hiszen diplomája átvétele után a Jókai Színházhoz szerződött, amelynek azóta is tagja, sőt egy időben művészeti vezetője és igazgatója is volt.
1993-tól vagyok itt. Megkerestek ugyan más színházaktól is, de számomra sosem volt kérdés, hogy itt a helyem. Egyrészt azért, mert magam is erről a tájról származom, másrészt szerettem volna magyarul játszani. Később vendégként szerepeltem szlovák előadásokban is, de nekem ez a színházam.
Színházi szerepeinek összegzésére nem is mernék vállalkozni, de filmből 43-at sikerült összeszámolnom. Rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy lehet ennyi szerepet megtanulni?
Őszintén bevallom, rég volt, amikor a szerepeimet számoltam. Olyan 120 körül járhatok, most. Fiatalon könnyen ment a szövegtanulás, egy A4-es oldalt nagyjából 20 perc alatt „bevágtam”, és olyan hetven százalékban vissza is tudtam adni. Most már nagyobb küzdelem ez, sokkal tovább tart, de hát ez is a korral jár.
Melyik színpadi szerepét tartja a legjobb alakításának, vagy a szívének melyik a legkedvesebb?
(Kicsit töpreng) Nehéz egyet-kettőt kiragadni, mert sok izgalmas szerepben és próbafolyamatban volt részem. Fontos szerepemnek tartom II. Józsefet Szomory darabjában. Na, ennek a szövege nagyon nehéz, ugyanakkor dallamos. Emiatt viszont nem lehet másként mondani, csak ahogy le van írva. Nehezen tanultam meg azt az irgalmatlan mennyiségű szöveget, de évekig meg is maradt bennem. A múltkor épp egy húsz évvel ezelőtti szerepemre, a Salierire bukkantam, ismerősnek tűntek a mondatok. Két-három nap alatt szerintem képes lennék újratanulni, mert az valahol a fejben elraktározva ott lapul, csak fel kell eleveníteni. Szerettem nagyon Dosztojevszkij Ivanját a Karamazov testvérekben, vagy a III. Richárdot.
A színész számára mindig nagyobb kihívás egy gonosz alak, rossz ember, negatív hős bőrébe bújni, összetett karaktert játszani. Ilyenekből önnek is kijutott…
A szépfiúk és bonvivánok szerepe a jó külső adottságokkal rendelkezők kiváltsága. Jómagam a komplikált figurákat, a nehéz „eseteket” szeretem, mint amilyen a III. Richárd is. Számomra minden szerepformálásban az a lényeg, hogy megtaláljam az adott figura igazát.
Minden bonyolult, zavaros fura figurának, még a legelvetemültebbnek is megtalálni azt az igazát, ami a cselekvését aláhúzza. Mi a hajtóereje, mi lehet az a lelki, fizikai sérülés, ami miatt megteszi, amit megtesz? Ez számomra a legizgalmasabb. Ha megtalálom hozzájuk a „kulcsot”, hitelessé válik a figura alakítása. Ez persze hosszabb folyamat, de nagyon izgalmas. Igazi kihívás. A vígjátékoknál viszont a poentírozáson van a hangsúly. A Vízkeresztben például azért szerettem a bohócot, mert ő meg meri mondani az igazat bárkinek. Ő a bohóc, megteheti, neki ez megengedett és meg van bocsátva. Persze néha bújtatva és poénkodva, nehogy kötélen végezze.
Meddig cipeli magával egy-egy szerepét, különösen, ha olyan összetett, nehéz, mint a már említett III. Richárd, vagy valamelyik negatív hős a filmben?
Nagyobb szerepek esetében előadás után kell legalább húsz perc, fél óra, míg újra civillé válok, lecseng bennem a szerep. Nem lehet „letenni” rögtön az előadás végén, amikor lemegy a függöny. A főpróba hetén, amikor jóformán együtt élünk a darabbal és a szereppel, akkor bizony éjszakánként, reggelenként is azon pörgök, mi az, amit még javíthatnék az alakításon. A hathetes próbafolyamatot, a rengeteg információt és ingert a színész a premieren akarja reprodukálni, s nem biztos, hogy ez a jó. Én a bemutató előtt azt szoktam magamban mondani, nyugi, már mindent tudok erről a figuráról, és most „megszülöm”. Át kell adni magamat a szerepemnek, ledobni minden feszültséget. S akkor történhet meg a színpadi csoda, akkor születnek igazán nagy pillanatok a színész és a közönség számára is. Ez persze nem mindig sikerülhet.
Hányszor repült át az a bizonyos angyal a színpad felett?
Szerencsére volt néhány. S azok nagyon meghatározó élmények, szinte megáll az idő, s csupán azt érzékelem, hogy bármit teszek a színpadon, de tényleg bármit, a közönségtől jövő energia olyan szinten felszabadít, hogy tudom, jönnek velem, vihetem őket, ahova csak akarom.
Leírni nagyon nehéz, de katartikus élmény. „Egy húron pendülni” a közönséggel a legszebb ebben a hivatásban. De ez nem mindig adatik meg, ezek ritka és emiatt igencsak értékes pillanatok. Nem véletlenül mondják, hogy a színház a pillanat művészete. A közönség erősíti fel a színészt, az ad neki szárnyakat, szabadságot. Már alig várom a következő ilyen élményt…
Ha jól sejtem, a filmforgatás ezzel szemben egy egészen más folyamat, más munkát igényel?
Nagyon más. Ott a kamerába kell „beférni”, nincs 6-7 méteres játéktere a színésznek. Rendkívül fontos a jelenlét, a koncentráltság, s hogy a közeliknél a tekintet, az arc beszéljen. Ez pedig csak akkor jön létre, ha a színész fejben nagyon rendben van és hitelesen tudja ott, abban a pillanatban megélni az adott szerepét. Az intimitás is nehezebben teremthető meg, mint a színpadon. Ha nem jó, vagy nem sikerül a jelenet, újra lehet venni, viszont a színpadon nem lehet javítani.
És a forgatás még csak a kezdet, még sok idő telik el, míg a felvett anyagból mozifilm lesz.
Maga a forgatás nagyjából 40 napig tart, eredménye pedig akár több tíz órás felvett anyag, amiből később elkezdik a vágást és az utómunkákat. Az utolsó csapót követően jó esetben is nagyjából egy év múlva kerül a mozikba a film.
A forgatás általában heti hat napon, napi 12 órában zajlik. Annyira intenzív folyamat, hogy ilyenkor jóformán nincs is magánélet. De vannak olyan filmek is, amelyeket évekig forgatunk. Nálam azzal bonyolódik a helyzet, hogy színházban is játszom, egyeztetni kell és a filmszerepet is meg kell valamikor tanulni.
Emiatt általában időzavarban vagyok. Nem szeretem, ha egyszerre három-négy dolog zajlik, mert akkor szétfut a figyelmem. Meg aztán, a kor előrehaladtával az embernek magára is kicsit jobban oda kell figyelnie és meg kell tanulnia nemet mondani. Valaha játszottam sorozatban is, ma már azt biztosan nem vállalnám. Addig kell színésznek maradni, amíg az adottságok megvannak hozzá. Vagyis az agy működik, s az ember fizikailag is bírja a terhelést.
A Piargy című filmben, amelynek férfi főszerepéért legutóbb díjat kapott, mi volt a legnagyobb kihívás?
Egy önző, erotomán gazdát játszom, akinek megvan a saját értékrendje. Vagyonos ember, viszont a fiát nem engedi el tanulni, azt akarja, hogy folytassa, amit ő elkezdett. Nem ad szabad kezet neki. Egy igazi diktátor típus. S emellett még nagyétkű, igencsak szereti a fehérnépet. Ez a tragédia okozója is. Megkívánja a saját menyét, akit a fia nem szeret, s megszerzi magának.
Akkoriban, a múlt század harmincas éveiben járunk, nem mindig köttettek szerelmi házasságok, és ez sem volt az. Amikor megkaptam a forgatókönyvet, akkor is elkezdtem keresni a figura igazát. Habár nem jó ember, de vannak emberi vonásai, van lelkiismeret-furdalása. Akad egy-két pillanat, amikor tudatosítja, nem helyes, amit tesz. Bűnét némileg enyhítheti, hogy szerelmes lesz a menyébe és nem egyéjszakás légyottra korlátozódik a kapcsolatuk. Kialakul egy szerelmi viszony, aminek a rabjává válik, s tragikus fordulatot vesz a történet. Azt próbáltam valahogy megmutatni, hogy tudatosítja, átlépett egy határt, s hogy az életben nem csak jó és csak rossz van.
Elmélkedő-gondolkodó fajta színész. Rendezésre még nem gondolt?
A főiskolán rendeztem egy háromszereplős darabot, mivel ott meglehetősen szabad kezet kaptunk. A diplomamunkámat is ebből írtam. De rájöttem, hogy egyszerre két lovon nem lehet ülni, mert az nem jó. Ha a rendező maga is játszik a darabban, nem igazán működik a dolog. Habár egész jól sikerült az az előadás, levontam a következtetést a magam számára, nem jó a két hivatást összemosni.
Jóval több mint száz alakítással a háta mögött van még szerepálma?
(Nevet) Sose volt. Habár főiskolásként átfutott a fejemen, hogy a III. Richárdot jó lenne egyszer majd eljátszani. De sosem kértem szerepeket, amit rám osztottak, azt játszottam. Nem panaszkodhatom, nagyszerű figurák találtak meg. A szerepeknél sokkal jobban izgat, hogy jó legyen a darab szövege és rendezője, és a csapat egy élvezetes próbafolyamot élhessen meg együtt. Mert azt hiszem, és ez szent meggyőződésem, hogy ha a színész jól érzi magát a színpadon, akkor az a közönséghez is elér. Imádok más bőrébe belebújni, a színpadon, a civil életben viszont nem szeretem a feltűnést.
Bekuckózó típusnak gondolnám…
Kicsit zárkózottabb vagyok. Volt, hogy azt is letagadtam, színész vagyok. Komáromban persze nem tudok elbújni, mert sokan megismernek.
Jólesik, ha megállítanak az utcán, de az az igazság, hogy hamar zavarba jövök. Színpadon bármire képes vagyok, a magánéletben viszont nem szeretem a feltűnést.
Mire készül mostanában?
Egy vizsgafilmet forgatok Pozsonyban, vannak még színházi feladataim, előadások és fesztiválok. Júliusban a Vajdaságban forgatok pár napot egy szerb–szlovák koprodukciós filmben és egy új szlovák film befejezésén dolgozunk. Augusztus szabadnak tűnik, de akkor meg egy szemműtét vár rám. Augusztus végén pedig megkezdjük a Koldusopera próbáit. Azzal nyitjuk az új évadot ősszel.
Azt a kevés szabadidejét, ami van, mivel tölti?
Horgászom. Víz mellett szeretek lenni. Talán azért is kötöttem ki Komáromban, a Vág és a Duna ölelésében. Kiülök a partra és csendben figyelem, ami körülöttem zajlik. Az utóbbi időben észrevettem, hogy a hódok nagyon elszaporodtak, rengeteg fát tönkretesznek. Épp nemrég találkoztam egy hatalmas példánnyal. Kicsit meg is ijedtem, mert magabiztosan jött felém. Irányt változtattam és kitértem előle, mert rájöttem, én vagyok az illetéktelen behatoló. A kifogott halat szívesen el is készítem. Kimondottan szeretem a fizikai munkát is. Hobbiszinten kertészkedem, a paradicsompalántákat épp nemrég ültettem ki.
CV:
Mokos Attila 1964-ben született Zselízen. 1984-től segédszínészként dolgozott a Kassai Thália Színházban. 1993-ban szerzett diplomát a pozsonyi Színművészeti Főiskolán és a Komáromi Jókai Színházhoz szerződött, amelynek azóta is oszlopos tagja. 1996 és 1997 között megbízott igazgatóként, 1995–2001 művészeti vezetőként is dolgozott. Jelentős színházi szerepei mellett filmszínészként is maradandót alkotott, több főszerepet is alakított. Művészetét több rangos díjjal ismerték el.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
