1917. május 13-án egy Cova da Iria (Béke völgye) nevű helyen, a portugáliai Fatima közelében három pásztorgyermek egy asszonyt pillantottak meg, aki ragyogóbb volt, mint a nap… A Fatimai Boldogságos Szűz Mária emléknapja alkalmából Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár írását közöljük.
„Miért pont nektek fog megjelenni?” – hangzik el a Fatima című filmben a pásztorgyermekek felé a szigorú, kételkedő, számonkérő kérdés. Szegény gyermekek nem igazán értik, miért kerültek ilyen szorult helyzetbe. A Szűzanya közeledése egy új világot tár fel számukra, melyet azonban a megszokott környezet értetlenül fogad. Hasonlít ez némiképp az apostolok tapasztalatára, akiknek szíve telve van húsvét belső remegést keltő csodálatával és a Feltámadottal való találkozás kimondhatatlan örömével, de a pünkösdi tüzes lélekáradást megelőzően még azzal a szorongással is, hogy erről nekik tanúságot kellene tenni minden ember felé, még azok felé is, akik Jézust üldözték. Bár számukra örömteli bizonyosság a vele való találkozás, de azt is rögtön megtapasztalják:
Nem meglepő egyébként sem, hogy Isten és az ő szentjei közeledését a kicsinyek, szegények, kisemmizettek általában hamarabb észreveszik és jobban értékelik. A Magnificatban maga Mária is örömmel állapítja meg, hogy Isten letekint szolgálóleánya kicsinységére (vö. Lk 1,46), melyet sokszor alázatossággal fordítunk, az eredeti tapeinosis azonban nem annyira erre az erényre utal, mint az illető kiszolgáltatottságára. Ez az isteni közeledés a „nagyok” számára sokszor rejtőző valóság, és nem azért, mintha a tehetősebb réteg maradéktalanul rossz vagy hitetlen volna. Sokszor leginkább azért, mert aki önmagával, a vagyonával, a karrierjével, a világ dolgaival van eltelve, az nem „enged teret” Istennek a szívében, így kevésbé tapasztalja a Természetfölötti közeledését.
De még a kicsinységre visszatérve: ismerjük Nátánáel szkeptikus kérdését: „Jöhet valami jó Názáretből?” (Jn 1,46). Az hatalmas, erővel fellépő, Dávid házából származó Messiást váró emberek figyelmét elkerüli az „Isten háta mögötti” település és benne az egyszerű családban növekedő Mária, aki már József jegyese, de több hír nem igazán kering róla. Még álmukban sem gondolnák, hogy Mennyei Atya tényleg itt fogja végbe vinni örök Igéje és újjáteremtő Lelke által az isteni gyümölcsfakasztást „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”.
A folytatást azonban jól tudjuk. Ezek után már valójában nem is kellene, hogy meglepjen bennünket, ha Isten a történelem során másutt is hasonló cselekvésekbe fog. A 20. század eleji portugáliai kis falu pásztorgyermekei is élték csendes mindennapjaikat, a maguk „elfeledettségében”, szegénységében, anonimitásában. Ez utóbbi azonban csak emberi szempont. Isten mindannyiunkat jól ismer és nevünkön szólít (vö. Iz 43,1). Persze szüleik is ismerik és nevükön szólítják őket. De úgy ők sem ismerhetik szívüket és a velük való csodás történéseket, mint maga Isten. Ők leginkább az örökségként gyermekeikre hagyott kicsinységet, egyszerűséget, a nagyvilág számára ismeretlenül zajló életüket tapasztalják. Ezért a nyugtalan, értetlenkedő kérdés, hogy mégis mit akarnak ők most ezekkel a hihetetlennek tűnő elbeszélésekkel. Holott sokkal inkább az volna a kérdés: mit akar Isten veletek és általatok?
Ezek a gyerekek nem akartak celebek lenni. Mint Mária maga sem, aki szintén arra készült, hogy majd szerény körülmények között éli le egyszerű életét. Családja lesz, szegényes megélhetése, és persze hite és tisztességes élete – és ez így épp elég is. Isten mégis váratlanul és kéretlenül híressé tette őket. Pontosabban fogalmazva: általuk és bennük az ő művét. A fatimai gyermekek ajándékba kapták a Szűzanya váratlan közeledését, ahogyan Mária is Gábor angyal látogatását. Az igazi nehézség azonban mind a názáreti Szűz számára, mind a fatimai gyermekek számára is csak ezután következik.
Még a „nagy-nagy hívőknek” is, nemcsak az egyébként is hitetlenkedőknek. És megállni helyüket a záporozó kérdések, megalázó inzultusok, megvető tekintetek kereszttüzében is. Szégyenpírban égve viselni, hogy akaratukon kívül is „botrányt kevertek”, ahogyan szintén a fentebb említett filmben is elhangzik: „fegyvernél is nagyobb veszélyt jelent” a fatimai gyermekek viselkedése. Pedig ők a csupán a szentolvasóval vannak „felfegyverkezve”, melytől nem embernek kell rettegnie, hanem a gonosznak. Isten azonban ezt is elrendezni majd; az alázatos szív, Isten által megszólított szív feladata nem más, mint az „erős kezdet” után rábízni a folytatást is, lépésről lépésre.
„Miért pont nektek fog megjelenni?” – tehetnénk fel akár önmagunknak is a kérdést. Jelenéseket, a kegyelem rendkívüli jelek általi megtapasztalásait persze csodaváró módon remélni, követelni nem egy okos dolog. Álmodozások helyett rendelkezésünkre áll a Szentháromsággal és az Isten szentjeivel való találkozás rendes útja – leginkább az imádság, a böjt, az áldozatos szeretet és a békességszerző tettek gyakorlásával, ahogyan arra a Szűzanya Fatimában is buzdít. És persze még inkább az ige olvasása, hallgatása és továbbadása, valamint a szentségek általi megszentelődés révén. De ha már erre az útra léptünk, ha már elfogadtuk Isten közeledését, akkor nincs megállás. Mária sem és a pásztorgyermekek sem rejtőztek el félelmükben, hanem a Lélek erejében színre lépve engedték, hogy – ahogyan a papszenteléskor is elhangzik – „Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett” bennük.
Fotó: Santuário de Fátima; Wikipédia
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
