Öncsalás és hiányérzet – történelmi mélylélektan a könnyűzene ürügyén
Cseppben a tengert, részben az egészet, rétegművészetben a társadalmat megpillantani és azonosítani kivételes érzékenységű látnokok kiváltsága. A magas hőfokon élő, 1991-ben tragikusan fiatalon, mindössze 38 évesen elizzott Csengey Dénes negyven évvel ezelőtt megjelent „…és mi most itt vagyunk” című első kötetében megrendítő szociológiai érzékkel, a közösségi lélektan mélyére ásva, csalhatatlan lényeglátással rajzolta meg az 1960-as, 1970-es évek pillanatképét, amelyről a mából visszatekintve megállapíthatjuk, hogy XX. századi közelmúltunk megértésének addig hiányzó, pontosan illeszkedő mozaikja lett.
„…az a dalkultúra, amelyre egy százféle egymást hazudtoló képmutatás közt, hazugságok, tévedések, szellemi erőszak és érzelmi zsarolás erőterében, nagy történelmi tragédiák, fordulatok árnyékában, de azok valódi mibenlétéről mit sem tudva, saját múltját, jövőjét, sorsát meghasonlottan kereső nemzedék úgy tekintett, mint önmaga tükrére, […] sekélyes áligazságok, tévedések, cinikus bemondások tömegét okádta hallgatóságának, […] és nemhogy programot nem adott, de még helyzetértelmezése is hamis, félrevezető, következésképp […] hazug volt, jobb esetben is semmitmondó” – számol le Csengey Dénes nemzedéki esszéként azonosított munkájában az 1960-as évek úgynevezett nagy generációjának öncsaló mítoszával. Merthogy, állítja az író, a szerinte jobbára külsőségekben kimerülő hazai beatmozgalom a legfontosabb sorskérdésekre nemhogy választ nem adott, de fel sem tette azokat. Pótcselekvés, pótlétezés, a kétes értékű amerikai ifjúsági szubkultúrát jól-rosszul adaptáló szabadság-illúzió volt csupán, menekülés a szembenézés, a felelősség elől. És a kezdeti óvatos vadócság gyorsan belesimult az irányított szocialista szórakoztatóiparba.
„A magyar beat legjellegzetesebb, legtehetségesebb s ugyanakkor legellentmondásosabb, mert tehetsége és a szórakoztatóipar piacképes édességre való igénye között a legarcpirítóbb kompromisszumot a legtermészetesebb módon összeboronáló figurája: Bródy János. […] Ő az, aki az első őszinte szavakat találta a sziruptengerben fuldokló szerelemre, ugyanakkor […] ő mutatott először a világot látni indult, s egy mocskos, szoknyaemelgetően huzatos nagyvárosba jutott Szőke Annira, ugyanő röhögve a jó dumával percek alatt elcsábítható Vidéki kislányra” – jelöli ki kíméletlen pontossággal a maga köreiben máig orákulumként méltatott dalszövegíró helyi értékét Csengey.
Valóban, a beatkorszak legértékesebbjei is a szokásos egyéni generációs vívódásokat öntötték dalokba, tudatosan vagy tudat alatt gondosan kikerülve a magyar létezés kikerülhetetlen kérdéseit. Vagyis – divatos kifejezéssel – nem a kor valóságára reflektáltak, hanem a történelem főutcájáról sehová sem vezető mellékutakra kujtorogtak.
E nemzedék fiataljai – írja Csengey – „megszülettek a második világháború alatt vagy nem sokkal utána […] összedőlt a ház a fejük fölött, eltűntek a rokonaik, idegbeteg lett az anyjuk […] sokan közülük hiába várták haza még a háború alatt vagy már az új világban hosszú utazásra indult apjukat.” Az 1950-es években „felmondta a leckét a gyerek, aztán egyszer csak elakadt a szava, mert észrevette, hogy az anyja hallgatja őt, és sír. […] …mit gondolhatott a gyerek, amikor a vörös csillaggal ékes kabáthajtókájú agitátorok a szeme láttára pofozták meg az apját, mert azt mondta, nem írja alá a belépési nyilatkozatot? S amikor másnap azt tanulta az iskolában, hogy vannak kulákbérencek, az ellenség uszályába tévelyedett gazdák, […] mit gondolt az apjáról vagy a tanáráról?” – írja le kíméletlen őszinteséggel az elmondhatatlan meghasonlást máig vádló kérdéseivel Csengey.
Ennek a nemzedéknek 1956 volt az első közvetlen történelemélménye: a fellobbanó remény villanófénye, a könyörtelen eltiportatás és elárultatás rémülete, az üvöltő némaság, a külföldre szökött, börtönbe zárt vagy felakasztott szülők, rokonok, barátok. Aztán jött az 1960-as évek konszolidációja, a gazdasági fellendülés, sokaknak az élni kell végső, keserű, egyedül járható, de halálig öngyötrő megalkuvása. Ez a meghasonlottság szülte a beatnemzedék mindent tagadását, ami mögött – mutat rá kivételes éleslátással Csengey – „a huszadik századi Magyarországon egymást követő történelmi korszakok önmagukon belüli s egymáshoz viszonyított hatalmas, […] sohasem tisztázott, máig sem felszámolt, minden idegrendszerben ott görcsösülő disszonanciái, ellentmondásai” húzódtak.
„Tízezrek indultak a városba, hogy messzire kerüljenek a szétzúzott parasztkultúra haláltusájától, megszabaduljanak egy meghaladott életforma erkölcsi imperatívuszként rájuk testálódó fogságából, a látástól vakulásig végzett nehéz testi munka kényszerétől, a fáradt esték mozdulatlan és kilátástalan, noha zsírosodó csöndjétől. […] A szétszéledt családok helyébe más közösségek léptek. Nálunk is a dallal, az új zenével kezdődött minden. […] Vibrált, vonaglott a tömeg, egyetlen táncoló test. Egyik lába esztergályos, a másik tanársegéd, köröző kezei szénhordó, gyógyszerész, hajat röptetve rángó nyaka, feje gimnazista, tanító, csavargó.” Íme, a totális egyenlőség a sors nem vállalásában.
Ezzel állítja szembe Csengey Bereményi Géza és Cseh Tamás álomlátó világát. Pedig „…nincs nagy készülődés, nem hangzanak el szent fogadalmak, nem születnek haditervek a szívek tömegeinek lerohanására. Nem a próféciákra hangolt krónikás köt szövetséget életre-halálra-sikerre-bukásra az ellenállhatatlan dalnokkal, csak két vékony, bizonytalan gyökérzetű, a beatmozgalomtól elsodort s aztán ismeretlen partra vetődött élet próbál tisztába jönni önmagával. Két megszűnni vágyó hiányérzet fogódzik össze barátsággá.”
A Bereményi–Cseh alkotópáros helyzetjelentései, mutat rá Csengey, ezt a hiányérzetet kontúrozzák: a részben a szerzők énjeiből életre kelt, de a dalaikra rezonáló közönség által is önazonosként felismerhető karakterek meghasonlott, szorongó tehetetlensége, az ezekből kibomló szürreális látomások a beatmámorból kijózanodott, a hiábavaló kocsmai bátorságokat megelégelő, de még tanácstalanul bénult 1970-es évtized legpontosabb szociográfiái. Eredeti hangjuk „…a hiteles sorsoknak az egész magyar huszadik századot egybefuttató összefelhőződése […] kiérlelt, mély és döbbeneterejű társadalomlátomás. […] …együtt vannak a történelem zátonyán rohadó, a maguk sorsának fősodrából, irányításának gyakorlatából kiszorult életek, egyének és nemzedékek […] …valami elemi életerő felhőzik e körül a minden tetten érhető gesztusában beletörődőnek mutatkozó lemondás körül. Valami tagadás feszül minden beismerésben, összeszorult ököl minden legyintésben. Valami titkos üzenet azt tanítja hinni, hogy mindaz, ami immár biztos, lehetetlen.”
A 70-es évek tehát, Csurka Istvánnal szólva, maga volt az elfogadhatatlan realitás. Tegyük hozzá: a 80-as évekre ugyanez volt igaz. Csengey látlelete ez: a feszültség nő és sűrűsödik. Ez már felismerés, amiből valami lehet. Lennie kell – sugalmazza, előérzetezi az író.
Lett is. A mából visszatekintve jól látható, hogy e helyzetjelentések pontosan kikövezték a Lakitelekre vezető utat, ahol 1987-ben a magyar sorskérdéseket napirendre vevő és azokra válaszokat kereső és adó mozgalom született. Nem véletlen, hogy Csengey Dénes és Cseh Tamás is részt vett a legendás értelmiségi találkozón.
A Magyar Demokrata Fórum eszmei alapjait megteremtő lakiteleki nyilatkozat társadalmi-történelmi kórisméje pedig már korunkig ér, az abban megállapítottak orvoslásának kényszerítő szükségessége vezetett el a 2010-ben politikai cselekvéssé érett magyar talpra állásig.
Borítókép: Csengey Dénes (Fotó: Magyar Nemzet)
Ágoston Balázs
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
