A „woke” kialakulása (IV. rész): fehérellenesség mint zsidóvédelmi stratégia – Ignatiev, BlackRock, és a kóser „anti-woke”

A harmadik rész: A "woke" kialakulása (III. rész): fehérellenesség mint zsidóvédelmi stratégia – Popper, Soros stb. a normalitás ellen

A Karl Marx és a Sigmund Freud-féle pszichoanalízis ötvözetét elemeiben hordozó Frankfurti Iskola főbb aktivitása, majd leginkább Marcuse későbbi munkássága révén tehát eljutottunk az 1960-as és ’70-es évekbe, amikor a már említett Judith Katz, Goldin, Bidol, Citron, Kovel, Kozol, Schwartz, Disch és sok más zsidó taposta az utat tovább a tekintélyelvű ember, a patologikus fehér önkép, a rasszizmus és antiszemitizmus, elnyomás, szexuális represszió és zsarnokságba torkolló fehér irigység stb. frankfurtiánus koncepciói alapjain.

David Held így foglalta össze hatásukat:

Egy újabb löketet adott mindennek az 1990-es évek elején Ruth Frankenberg (1993), a fehérségtanulmányok egyik alapját szolgáltató zsidó feminista szociológus. Noel Ignatiev is ekkoriban vált igazán aktívvá a Race Traitor (Fajáruló) folyóiratának 1992-es megalapításakor, mely 16 számot élt meg, és a fenti keretek között terjesztette tovább az igét „a fehérség elárulása hűség az emberiség iránt” jelmondatával. Nem csak a fehér faj ellen uszítottak ebben, de a szexuális és nemi alapok szétrombolása is célpontba került.

A „fajárulók”, akik saját fajukat nem árulták el

Amint a részben zsidó Mark Bray Antifa Kézikönyv című anarchista alapműve kapcsán azt bemutattam korábban a szexuális aberrációk és nemi önképzavar is a nemzet- és természetellenesek eszköztárának része, azzal is elpusztítani igyekezve minden üres, szennyes belső világuktól eltérő fennkölt, transzcendens és isteni rendet. Ignatiev egy ferde hajlamú anarchista írásával foglal állást mindemellett lapjának 1994-es 3. számában: „Ennek [céljaik elérésének] leghatékonyabb módja az, ha világossá tesszük, hogy a fehérség, a heteroszexualitás és a hagyományos nemi kategóriák hogyan függenek egymástól, és hogy az egyiknek a szövetén keletkező apró szakadás az elnyomó és tekintélyelvű társadalmi viszonyok egész szövetének javíthatatlan szakadásává válhat.” (Race Traitor #3, 1994, 57. o.) A belső torzságán uralkodni képtelen anarchista számára az LMBTQP+ egy eszköz ezen alapvető, európai hierarchia ellen, ami bár közel 30 éve íródott, a mai „woke” retorikába kiválóan beleillik:

A 2001-es 12. szám végén a „Miben hiszünk” szekcióban így fogalmazza meg Ignatiev világképét:

Ignatiev szerint „az úgynevezett radikális fehérek igazi próbája az, hogy hajlandóak-e megkérdőjelezni a »fehér közösség« kohézióját, sőt, magát annak a létezését” (i. m., 74. o.). A végtelennek tűnő színes bevándorlás és fajkeveredés ezt a célt hivatott elérni: idővel képtelenség lesz bármiféle (jelentős) fehér közösség kialakítása vagy megőrzése. Szintén egyértelművé teszik, hogy aktivizmusuk nem a faji szemlélet alapvető eltörlésére irányul, csakis a fehérek ellen: „a legveszélyesebb gettómentalitás a bolygón az, amely arra készteti az embereket, hogy ragaszkodjanak a fehérségükhöz” – írta Ignatiev, hozzátéve: „nem látjuk sok értelmét annak, hogy a feketék politikai vagy kulturális szűklátókörűsége ellen kampányoljunk; valójában […] a »törzsi mentalitás általános kritikája« megerősítené azt a fehér identitást, amelyet alá akarunk ásni. A fehér és a fekete faj nem tölt be szimmetrikus funkciót ebben az országban, és mi sem szimmetrikusan közelítünk feloldásukhoz.” (Race Traitor #3, 1994, 115. o.). Ha még mindig nem lenne világos, leszögezik: „Félreértés ne essék: addig fogjuk ütlegelni a halott fehér férfiakat, és az élőket, és a nőket is, amíg a »fehér faj« néven ismert társadalmi konstrukciót el nem pusztítjuk – nem »dekonstruáljuk«, hanem megsemmisítjük.” (Uo.) A fehérek ne tekintsenek magukra mint egy csoport tagjaira, amely csoportnak teljesen legitim és természetes érdekei vannak (nem kerülni kisebbségbe, harmónia és társadalmi kohézió, önfenntartó születésszám, egyediséget megőrző és továbbadó kultúra stb.), s így idővel keveredéssel és demográfiai hanyatlással el is törlődnek a föld felszínéről. Mindez ma már nem csak fehérgyűlölő zsidók, de a fősodrat narratívája is egyben, főleg tőlünk nyugatabbra.

Igantiev folyóiratának utolsó, speciális száma Izraellel foglalkozott. Ebben társzerkesztő volt az írországi zsidó, Ronit Lentin. A fentiek fényében nem lehet meglepő, hogy Lentin maga is a fehérség eltörlésén munkálkodott mindig (lánya, Alana Lentin az ausztrálokat boldogítja mint az Ausztrál Kritikai Fajelmélet és Fehérségtanulmányok Alapítvány elnöke). Lentin az írek fehér nemzeti jellegét szeretné egyszer s mindenkorra megszüntetni: „Azt javaslom, hogy vizsgáljuk meg, hogyan válhat az ír nemzet mássá mint fehérré.” (Lentin aktivizmusának zsidókritikus elemzéséhez lásd: Joyce, 2019).

Ebben a számban Ignatiev és Lentin, akik a fehér ember – vagy specifikusan például az írek – kapcsán megszállottan és erőszakosan azok „eltörlését” szorgalmazzák, a zsidóság esetében már nem ilyen álláspontot vesznek fel, inkább ellenkezőleg: az izraeli zsidó folytonosság kulcsának tartják a liberális demokráciát egy soviniszta nemzetállam helyett, mert szerintük az a zsidóságra egy örökös veszélyforrás. Az más kérdés, hogy egy liberális demokráciában, ahol a palesztinok egyenlőek, más veszélynek lennének kitéve, amivel az egész projekt egy törzsi oda-vissza marakodásba zuhanna vissza, de ez itt mellékes. Ami fontos, hogy a zsidóság fennmaradása számukra alapvető, biztonságuk – ha tévesen is – szempontként szerepel irányelveikben.

Ignatiev bevezetőjében eleve úgy tesz, mintha a zsidóságnak nem lenne semmi különös befolyása Amerika külpolitikájára: „De természetesen a zsidók önmagukban nem tudták meghatározni az USA közel-keleti politikáját, mint ahogy a floridai kubaiak sem tudták meghatározni az USA karibi politikáját” (Race Traitor #16, 2005, 7. o.). Nem cionista zsidókra jellemző módon szerinte Izrael egy amerikai-brit gyarmati eszköz, ezért adnak meg annak minden segítséget és vívnak érte háborúkat, ami szándékosan hagyja figyelmen kívül a rendkívüli zsidó befolyást ezen nyugati országok hatalmi struktúrájában – lásd: Mearsheimer & Walt, 2006; 2009; Petras, 2006). Természetesen a cionista keresztényeket is felhozza, azzal is kicsinyítve a zsidó befolyást, figyelmen kívül hagyva, hogy a keresztény cionizmus önmagában is a zsidó befolyás eredménye, amint azt korábban részleteztem. Ignatiev Izrael kapcsán a „zsidóság” eltörlését még csak nem is említi, hát még ösztökélné. Szerinte egy kétnemzetiségű liberális demokrácia biztosítaná a zsidók biztonságát, amiben „a lakosok számára biztosítani kell a jogot, hogy újságokat adjanak ki és kulturális intézményeket tartsanak fenn bármely általuk választott nyelven” (i. m., 10. o.), szemben egy militáns állammal, ami az ellenségességet szítaná a zsidók ellen. 

Lentin, aki a fehér nemzetek önazonosságát szeretné eltörölni, magát egy történelmi figura szavaival jellemzi: „Zsidó vagyok, mert a zsidó tragédiát a saját tragédiámnak érzem; mert érzem a zsidó történelem lüktetését; mert szeretnék mindent megtenni, hogy biztosítsam a zsidók valódi, nem pedig hamis biztonságát és önbecsülését.” (I. m., 16. o.) Az ő álláspontja is az, hogy a szekuláris demokrácia jelentene biztonságot. A két szerkesztő aztán leközöl egy izraeli írást, mely szerint „Ma Izrael a legkevésbé biztonságos hely a zsidók számára, az a hely, ahol a zsidókat csak azért ölik meg, mert zsidók”, majd hozzáteszi: „Mindenekelőtt ahhoz, hogy a gyarmatosító mozgalom által Palesztinába hurcolt zsidók és utódaik egy modern nemzetállam részévé válhassanak, és ne egy fenyegetett, kard által élő népességgé, a történelmi Palesztinában egy egységes, világi, demokratikus államot kell létrehozni.” (I. m., 80., 88. o.)

A fentebb vázolt irányelv hellyel-közzel a Popper/Soros- illetve Marcuse-féle irányelv, ami Izraelt illeti. Vádolhatjuk őket itt azzal, hogy mindez naiv, rövidlátó, hibás, és hogy ezáltal a zsidók kisebbségbe kerülnének, amiben a nem túl humanista palesztinok milliónyi történelmi sérelmükből fakadóan nem bánnának velük túl jól, s így idővel eltűnne a zsidóság onnan mint jelentős nemzeti formáció – de mindez ismét mellékes. Még az anticionista, palesztinbarát „woke” zsidók számításaiban is szerepel a zsidóság és zsidó biztonság. Szerintük az igazi veszélyt a militáns sovinizmus jelenti, mely a környező arab/muszlim többség gyűlöletét kiváltva idővel katonailag törli el a zsidóságot majd, s ennek vennék elejét mindezzel. Mindannyiuk elemzéseiben szerepel „a zsidó”, de a fehérek esetében hallani sem akarnak arról, hogy „fehérség”, fehér közösség, mert az eredendően rasszista koncepció, és fehér ember nem is létezik eleve. Míg Izraelben a zsidó és palesztin egyenlően élne, megőrizve és tiszteletben tartva egymás egyediségét, addig a fehér embernek keverednie kell, és – Lentin szavaival – „mássá kell válnia mint fehér”. A „fehér közösség” maga elpusztítandó, ahogy Ignatiev kifejtette, ugyanakkor a zsidóság része Izraellel kapcsolatos számításainak, a diaszpóráról nem is beszélve, ahol a zsidóság szerepe és jóléte eleve fontosabb az efféle zsidó aktivisták számára, Izraellel szemben. Az efféle irányelv Izrael kapcsán tehát nem „Izrael-ellenes” és szintén nem „zsidóellenes”, hanem kimondottan zsidópárti; azok biztonságát és fennmaradását célozza. Hogy egy militánsabb cionista állam jobban szolgálná fennmaradásuk érdekét mint egy szekuláris demokrácia, jogos kritika lehet, de a zsidópárti célok tekintetében mellékes.

Ignatiev tehát a négerek kapcsán is mutatott hozzáállás mentén a saját fajtája esetében is más irányelvet követ: a megmaradásét. Ezzel szemben, ami fehérellenes munkásságát illeti, ő volt talán az első, aki azzal érvelt a fehér faji önkép ellen, hogy az amerikai ír bevándorlók kapcsán azt terjesztette, azokat nem is tekintették fehérnek sokáig (Ignatiev, 1995), míg idővel úgy nem döntöttek, hogy mégis azok, ezzel is alátámasztva – szerinte –, hogy a „faj” csak egy szociálisan kreált képződmény, nem biológiai valóság, aminek egyedüli funkciója a fehérek saját hatalmának fenntartása mindenki mással szemben (rabszolgaság, gyarmatosítás, diszkrimináció stb.). Mindez nem igaz: az íreket mindig fehérnek tekintették (Fox és Guglielmo, 2012; Yang és Koshy, 2016; Jensen, 2002), ahogy az sem igaz, hogy a faj ne lenne biológiai valóság (Kirkegaard, 2019 stb.), és az sem igaz, hogy a zsidóságot ne lehetne genetikailag megkülönböztetni másoktól (Need et al., 2019; Ostrer és Skorecki, 2012) – ezzel is érvelt ugyanis.

Ennyi „nem igaz” esetében kérdés, miként lehetett egy ilyen pocsék „tudós” professzor, de természetesen a második világháború után kialakult, jelentősen zsidó dominancia alatt álló nyugati berendezkedésben nem az számít, hogy mi „igaz”, hanem inkább az, mi hasznos azok számára, akik a hatalmat bitorolják. Ignatiev személyes ismerőse, a Manchester Egyetem professzor adjunktusa, Michael Staudenmaier szerint például: „A [Fajáruló] folyóirat, valamint 1996-ban megjelent könyve, a Hogyan váltak az írek fehérekké a fehérségtanulmányok kialakulóban lévő tudományos alterületének sarokkövei lettek…” Ignatiev, ha életművét arra szentelte volna, hogy csakis a zsidóság „eltörlését” hirdesse, nem lett volna professzor – legalábbis nem sokáig. A „faj csupán szociális képződmény” elve már a szintén zsidó Franz Boas és társai által le lett fektetve (zsidó önvédelmi céllal, amint azt bemutattam már), és ez az elv egy ilyen hasznos dolog a jelenlegi ellenséges elit számára, még ha egy szemantikai manipuláció is az (az ember társadalmi lényként szociális-kulturális keretek közé is helyezi azt, ami attól még biológiai valóság.)

A fehér ember az, aki ne határozza meg magát saját csoportja tagjaként (miközben, mint Lentin esetében is láttuk fentebb, ő a zsidóság részeként tekint magára), a fehér ember szűnjön meg létezni mint fehér ember, s törölje le magát a földről fajkeveredés és demográfiai hanyatlás által. (Hogy, hogy nem, a zsidóságnak ez szintén biztonságot jelent a diaszpórában, mert megszűnik az összefogásra képes és faji önbecsüléssel rendelkező fehér nemzet – lásd Bryan Caplan ebbéli érvelését korábbi írásomban…)

Felvilágosodás vagy elzsidósodás?

Egyes kritikusok szerint a mai „woke” jelenség alapja a felvilágosodás maga, és zsidó hatás nélkül is ugyanitt lennénk. A felvilágosodás efféle kritikája nem alaptalan, de a „lehet” dimenziója helyett érdemes a valóban lezajlott történelem síkján maradni, ahol az eddigiekben vázolt zsidó alapok és hatás szabta az utat mindez előtt. Valóban: a korábban említett Popper-műben a felvilágosodás korának egyes nagyjai kárhoztatva vannak, amint arra Ricardo Duchesne kanadai professzor rámutatott:

Popper Hegel számlájára sok rossznak beállított dolgot ír, mint például, hogy „Fichte volt az, aki a [német] nacionalizmus első elméletét adta […] ő volt a német nacionalizmus egyik alapítója.” (Popper, 1947b, 51. o.). Ennél is tovább megy később: „Sőt, a Vér és Föld modern mítoszának pontos megfelelője Platón Földszülöttek mítosza. Mindazonáltal nem »Hegel + Platón«, hanem »Hegel + Haeckel« a modern fajelmélet képlete. […] A modern totalitarizmus szinte minden fontosabb eszméje közvetlenül Hegeltől örökölt.” (I. m., 58. o.) Popper ebben is a gój-zsidó ellentétet látta – nem alaptalanul:

Alea iacta est? A kocka nincs feltétlenül elvetve. Rámutat ez is arra, hogy a felvilágosodásból nem megkerülhetetlenül következik egy olyan röppálya, ami a fehér nemzetek eltörléséhez vezetne eredendően – a felvilágosodás hozományának tekinthető nemzetállamok és darwinista fajrealizmus a fehér fennmaradást segítheti, például.

Weimar és a zsidók 

Az európai klasszikus liberalizmus helyett közelebb kerülünk a mai szélsőliberalizmus gyökereihez, ha a weimari Németországra tekintünk. Amennyiben valaki ebben is csak liberalizmust lát, érdemes figyelembe vennie Weimar egyéb elemeit is. Az amerikai John Hopkins Egyetem politológus professzora, Benjamin Ginsberg szerint „a zsidók jelentős szerepet játszottak a német liberalizmusban is”, ahol a 20. század elején „a burzsoázia jelentős szegmensét és a liberálisok fontos támogatói bázisát képezték” (Ginsberg, 1993, 25. o.). A sajtóban „kiváltképp fontosak voltak”, a két legnagyobb liberális lap és a 21 napilapból „tizenhárom zsidó tulajdonban volt, négynek pedig jelentős zsidó támogatói voltak”, továbbá:

Miután részletezi még a zsidók sajtóban és gazdaságban betöltött kiemelkedő szerepét, rámutat azok kulturális hatására is:

Politikai befolyásuk is kiemelkedő volt, amint a szerző beismeri: „Mivel a zsidók Németország lakosságának csak 1%-át tették ki, választási súlyuk csekély volt. A zsidók azonban jelentős anyagi támogatói voltak a liberális pártoknak, és a zsidó jogi intézmény, a sajtó, a kiadóipar és más médiumok politikai befolyása is jelentős volt. A zsidók a liberális pártok, köztük a Centrum, a Demokrata és a Szociáldemokrata Párt, valamint a Bajor Néppárt pénzügyi támogatásának fő forrását jelentették.” (I. m., 27. o.) A zsidó Weimar előrevetítve Popper és Marcuse „represszív” elveit, illetve a napjainkban tapasztalt valóságot: „A zsidó jogászok is szerepet játszottak a weimari köztársaság jobboldali ellenfeleivel szemben. A jobboldali politikusok jellemzően híveiket lázító beszédekkel hergeljék, amelyek gyakran erőszakos akciókat provokáltak. A zsidó Centralverein által finanszírozott ügyvédek azt a taktikát alkalmazták, hogy rendbontás vagy rágalmazás miatt vádat emeltek az ilyen szónokok és híveik ellen. E technika eredményeként számos prominens jobboldali politikus, köztük Julius Streicher, Gregor Strasser és Munchmeyer lelkész, pénzbírság megfizetésére vagy rövid börtönbüntetés letöltésére kényszerült.” (Uo.)

Még Max Horkheimer is rámutatott erre Weimar kapcsán Theodor W. Adornónak írt 1944. november 13-i levelében: „Egész ágak léteztek az értelmiségi és nem értelmiségi körzetekben, ahol az ember egyszerűen elveszett zsidó kapcsolatok nélkül”, majd napjainak Amerikájára vetítette mindezt: „Gondoljunk továbbá bizonyos mai washingtoni körökre, amelyek, bár nem zárnak ki minden keresztényt, de kizárnak mindenkit, aki nem tartozik egy meglehetősen szűken vett zsidó-progresszív klikkhez” (von Wussow, 2014, 198-199. o.). A Cambridge egyik könyvében a filozófiaprofesszor szerző szerint Horkheimerék ennek a weimari hagyatéknak az örökösei: „Ezt a felelősségérzetet tovább erősítette Habermas személyes és szakmai hálája Adorno és Horkheimer iránt, akik a weimari korszak elnyomott német-zsidó szellemi örökségét testesítették meg, és segítettek abban, hogy diákjaikban lángoló érdeklődést keltsenek ez iránt az örökség iránt.” (Allen és Mendieta, 2019, 204. o.)

Mint ismert, a szépség és művészet is leköpésre került anno (dadaizmus, kubizmus stb.), ahogy az aberrációk normalizálásában is a maihoz rendkívül hasonló volt Weimar, elég mindennek – a mai állapotra is direkt módon ható – úttörőjére, a zsidó szexológus Magnus Hirschfeldre gondolni, de a „nemileg képlékeny” és „pánszexuális”, avagy transzvesztita előadások, (gyerek)prostitúció és egyéb degeneráltság is a zsidó berendezkedés tapsviharában jött a nyirkos csatornákból ki a napfényre. A nemzetiszocialisták hatalomra kerülésükkel ennek vetettek hatásosan véget: kiiktatva a zsidó elemet, a nemzet is visszanyerte becsületét, a „liberalizmus” pedig eltűnt, nem lévén zsidó hatalom, ami a maga képére formálva azt fenntartotta volna. Tanulsággal szolgáltat ez napjaink kapcsán is, tekintve, honnan fúj a szél ismét.

Zsidó „woke” és zsidó „anti-woke”

Az elmúlt pár évben megfigyelhetővé vált, hogy jelentős számban akadnak zsidók a „woke” jelenség ellenzői között – legalábbis ami annak névbeli elítélését illeti. Például a „woke-ellenes” cionista konzervatív Ben Shapiro, aki a gójokat megvető Menachem Mendel Schneerson és a Chábád Lubavics szekta támogatója, és akit „nem érdekel Amerika [faji] elbarnulása”, illetve aki szerint „természetesen vannak legitim rasszisták, és őket célba kell vennünk, őket meg kell találnunk, és ártanunk kell a karrierjüknek” – mondta (7:30-nál) ezt barátságosan cseverészve a homoszexuális, és szintén zsidó Dave Rubin stúdiójában. Shapiro egyik alkalmazottja, a szintén zsidó Josh Hammer is beszélhet ugyan „woke őrület”-ről, ő maga is azt írta pár éve, hogy „a zsidógyűlölet alapvető eleme az európai DNS-nek.” Konstantin Kisin, aki azzal lett népszerű kommentátor, hogy liberálisként ellenzi a „woke” jelenséget, a fehér ellenállástól tart: „Attól tartok, hogy a legnagyobb probléma a woke-kal nem a woke tagadhatatlan ostobasága, hanem az elkerülhetetlen visszahatás.”

Más zsidók, mint Abigail Shrier – aki könyvet is írt erről – például azért ellenzik a „woke” jelenséget, mert az a genderideológiával arra veszi rá a fiatal lányokat, hogy átoperáltassák magukat, ahelyett, hogy leszbikusokká válnának (a nemi önképzavarból kinövő tinilányok jelentős része leszbikusként él később). Ebbe a csoportba tartozik a baloldali leszbikus zsidó Katie Herzog is, akinek emellett más gondja is van mindezzel: „Az egyik ok, amiért aggódom a faji politika jelenlegi helyzete miatt, az a lehetőség, hogy ez a sértett fehér embereket a szélsőjobboldal felé tereli. Nyilvánvaló problémának tűnik ez, de ritkán látom, hogy az emberek beszélnének róla.” Herzog kollégája, Jesse Singal ezt még inkább világossá teszi:

Singal saját zsidó identitására mutat mint iránytű a veszély beazonosítása tekintetében, de ha a fehérek megerősítik csoportidentitásukat, amivel védenék magukat az őket érő veszélyektől, elfogadhatatlan és tűrhetetlen számára. Ezzel, ironikus módon, tulajdonképpen egyetért a kritikai fajelmélet (CRT) alapvetésével, miszerint a nem fehérek csoportidentitása jó, a fehéreké viszont csak veszélyes lehet (ezt láthattuk korábban Ignatiev kapcsán is). Ez a látszólagos ellentmondás érthetetlen, ha a zsidó szálat nem vesszük figyelembe, de mihelyst azt megtesszük, világossá válik, hogy a „woke” fehérellenes gyűlölete és a kóser „anti-woke” fehérellenes aggodalma ugyanaz a zsidó/nem fehér ellenségesség.

A zsidókon kívül a „woke-ellenes” konzervatív fehérek is alapvetően fehérellenes keretek között ellenzik mindezt. Ilyen körökben a faj nem bír jelentőséggel – kivéve, amikor „fehér liberálisok” vagy „fasiszta” antifa militánsok gúnyolásáról van szó, mely esetekben a fehérségük jelentőséggel bír, arra ujjal mutatni legitim. Christopher Rufo kimondottan népszerű lett az efféle szélsőliberális dolgok elleni felszólalásai és cikkei miatt (nem érdemtelenül: felháborító iskolai-vállalati dokumentumok közzétételével), ugyanakkor számára is a legnagyobb baj mindezzel a kollektivizmus, ami útjába állhat a fajkeveredésnek és egy színvak, multikulturális Amerikának:

Olasz származású lévén Rufo megismétli pont az általa elvileg ellenzett CRT egyik atyjának, Ignatievnek a már említett hazug érvét, miszerint „az olaszokat nem tartották fehérnek sokáig”, ezzel is jól illusztrálva a „két oldal” interszekcióját, ami a fehérellenességben érintkezik.

Itt talán érdemes megjegyezni, hogy Rufo maga is fajkeverő házasságban él, gyermekei félvérek.

Rufo szerint „a fehér identitarizmus szánalmas és undorító”, mert a „woke” keretek között ez a „morális” álláspont, de joggal lehetne akként érvelni, hogy ő is támogat egyféle faji identitarizmust: a kevert fajét, amit éltet és célként jelöl meg. Miért ne lehetne a kevert fajú identitás is egy faji csoportidentitás? Természetesen az, és Rufo szerint ennek örülni jó dolog. Feltehetően a zsidó identitást nem merné „undorítónak” nevezni ezen keretek között – már csak azért sem, mert a Manhattan Institute konzervatív intézményének a kutatója, melynek három zsidó vezetője Paul Singer (aki a fősodratú amerikai konzervativizmus deviánspárti fordulatának egyik fő finanszírozója), Michael J. Fedak és Roger Hertog.

A fenti megjegyzésében Rufo a CRT egy másik önjelölt ellenségének, az erről könyvet is író, ilyen-olyan felületeken „aktívan nem-woke” Karlyn Borysenkónak bejegyzésére válaszolt, aki szerint, amikor a CRT a fehérséget támadja, nem a fehér embereket veszi célba: „A fehérségnek semmi köze a bőrszínhez. A fehérség kapitalizmust jelent.” Természetesen ez a kétségbeesett félrebeszélés hamar szertefoszlik, amikor felidézzük a CRT kidolgozóit, akiknek a retorikájában nyíltan felbukkan a „fehér emberek”, a „fehér bőrszín kiváltságossága”, vagy a „fehér közösségek” fogalma, de Borysenko motivációja itt az, hogy akiket zavar a CRT, még véletlenül se tekintsenek magukra fehérként, akik támadás alatt állnak, mert az közismerten erősíti a csoportidentitást. Szerinte „valódi fehér szupremácisták” normalizálhatják elveiket, ha a CRT-re úgy tekintünk mint ami fehérellenes, így szerinte ezt nem szabad. „Szerintem ez nagyobb [dolog], mint azt az emberek gondolják, és szerintem veszélyes is. Ennek mindenkit meg kellene ijesztenie” – írta.

Mint Rufo esetében, itt is jellemző a hátszél: Borysenkónak előszeretettel biztosít felületet a cionista konzervatív PragerU, melynek alapítója a zsidó Dennis Prager és vezérigazgatója az izraeli zsidó Marissa Streit, az Izraeli Amerikai Tanács egykori műveleti igazgatója.

Ezen kóser kritikusok néha antiszemitizmussal is vádolják a „woke” jelenséget (a fehérellenességgel szemben amiatt megengedett aggódni – ami ismét a „woke” hierarchiájának megfelelő álláspont), de ezek általában iskolai – jellemzően arab és muszlim diákok általi –, jó okkal létező Izrael- és cionizmusellenes megnyilvánulások, nem a „zsidóság eltörlésére” irányuló aktivizmus, és mindez igen régi jelenség (az Izrael-bojkottáló BDS-mozgalom is már „woke”). Jellemzően még a zsidók kapcsán is csak egy „fehér” probléma az, ami esetleg megnyilvánul, annyi bátorság nincs a „woke rétegben”, hogy a zsidókat zsidóságuk miatt támadja, de efféle komoly szándék eleve nem is létezik (a „fehér rasszizmus” elleni harc nem fenyegeti a zsidó befolyást). Sőt, még Izrael kapcsán is jellemzően holmi fehér gyarmatosítás a narratíva gyakran, nem a zsidóság, amint arra korábban rámutattam.

A „woke kapitalizmus” – zsidó szabályrendszer

Hosszas elemzés tárgya lehetne a kapitalizmus és az uralkodó dogmák kölcsönhatása, de itt célunknak megfelel csak azt illusztrálni, hogy a „woke” vállalati kikényszerítése mögött a legnagyobb zsidó pénzemberek állnak, akiknek hatalmukban áll jutalmazni és büntetni egyaránt, például a zsidó BlackRock úgynevezett „ESG” irányelvei mentén. Az antiszemitizmussal nem vádolható Rágalmazásellenes Liga vezetője így foglalja össze mindezt könyvében: „A társadalmi felelősségvállalás a BlackRock vezérigazgatójának, Larry Finknek a megjelenésével még inkább a főáramba került, aki erőteljesen kiállt a változás mellett. Az olyan karizmatikus vállalkozók, mint Howard Schultz és Marc Benioff, már korábban is hangoztatták egy felvilágosultabb üzleti modell szükségességét, de Fink sokkal megfontoltabbnak tűnt…” (Greenblatt, 2022, 11. fejezet). Ehhez eszközeik is adottak, írja ugyanott: „a BlackRock a világ legnagyobb befektetési vállalataként, több mint négybillió dollárnyi kezelt összeggel, valóban megfontolt szervezet volt, amely világszerte óriási befolyást gyakorolt a piacokon. […] 2019-ben Fink levele kifejezetten kiemelte a társadalmi célok kérdését. Kijelentette, hogy a BlackRock a jövőben a befektetési döntések meghozatalakor figyelembe fogja venni a társadalmi és környezeti hatásokat.” Természetesen ezek a hatások a fentebb vázolt alaptételek mentén képzelendők el, s így jutunk el a szivárványzászlós multimilliárdos cégek és szexuális aberráltakat, esetleg a fajkeveredést normalizáló reklámok világába, vagy a már említett Noel Ignatiev és társa által már 1967-ben kívánt fehéreket diszkrimináló gyakorlathoz. Mindez úgy van alakítva, hogy megérje a cégeknek, ha behódolnak: „Ez létfontosságú minden vállalkozás jövőbeli sikere szempontjából […] a saját túlélésük biztosítása érdekében […] az üzleti közösségnek erkölcsi vezetést kell gyakorolnia.” (Uo.)

Ez a hatalom valóban kiemelkedő erőként képes funkcionálni egy társadalmon belül: hogy mit támogat és mit ellenez, eredménnyel jár. Itt elég arra emlékezni, hogy a vállalati világ kb. 83 milliárd dollárral támogatta 2020-ban a fehérellenes irányelveket, a BLM dühöngését (benne szobrok ledöntését, kisvállalkozások és üzletek felgyújtását és kirablását, fehérek meglincselését stb.). Ami a büntetést illeti, százmilliós károkat képesek okozni egyetlen embernek is, hogy azzal kényszerítsék térdre, félemlítve meg másokat, nehogy azok a „bűnös” mellé álljanak, esetleg maguk is eretnek húrokat pengessenek, amint láthattuk azt a Kanye West-esetben, aki azóta ismét „szereti a zsidókat” – mert természetesen a zsidóság kritikája az a húr, amit nem szabad megpengetni. Valóban: mindez természetesen csak egy irányba csaphat oda öklével, ha zsidókról van szó, más a felállás, amint Greenblatt azt felemlegeti a Ben & Jerry’s – amúgy zsidó – cég kapcsán, akik 2021-ben kivonultak a megszállt Ciszjordániából, demonstrálva a nyílt etnikai tisztogatás ellen ezzel a jelentéktelen tettel (pénzük és kapcsolataik révén akár tehetnének is valamit), ami az ADL-vezető szerint nem volt bölcs használata ennek a vállalati hatalomnak, belepiszkítva hírnevükbe. „A márka most a zsidó állam delegitimálására irányuló alattomos törekvéshez kapcsolható, és széles körű ellenállással és jogi lépések kilátásba helyezésével néz szembe. Úgy tűnt, hogy a Ben & Jerry’s menedzsmentje és az Unilever vállalati vezetése elmulasztott tájékozódni és mérlegelni a bonyolult kérdéseket, mielőtt cselekedett volna.” – írta ugyanott.

Ami az anyagiakon túl még fontos, hogy az elvtársi – és jelentős mértékben fajtársi – média sikeresen tematizál egyes dolgokat, helyezi azokat jó vagy rossz fénybe. Magas státuszukból sző az általuk választott narratíva köré morális köntöst, hogy – miként Max Horkheimerék azt akarták – fentről-lefelé történő módon adagolva a népességnek egy új hivatkozási keretet, átformálják a nép kultúráját ezzel. A Tablet Magazine adatai is azt mutatják, hogy az elmúlt mindössze néhány évben a „woke”, tehát fehérellenes retorika rendkívüli módon elszaporodott és normalizálódott.

Következtetés

A hagyományosabb liberalizmussal ellentétben a „woke” nem individualista, hanem kollektív identitáscsoportokat és egy bizonyos hierarchiát ismer el, ahogy represszív is egyben: cenzúráz, büntet, támad. A freudi pszichoanalitika és a Frankfurti Iskola dialektikai keretrendszerében, némi marxista elemekkel, ezeket elnyomó és elnyomott szerepekben látja – felépítve ezt az új hierarchiát, melyben a normalitás abnormális, a kiemelkedő eltaposandó, az alantas magasztalandó. A hatalmasok gólemei vérszemet kaptak a hagyományos európai berendezkedés hosszas hanyatlása láttán. A moslék forradalma ez, melyben a degenerált, a diszgenikus minden frusztrációját kiélve tapossa a kiemelkedőt, a szakrálist, a transzcendenst, az isteni-természetes-evolúciós rendet, bele saját összevizelt disznóóljába, hogy ő ülhessen a félt és megvetett fennköltség bemocskolt trónjára. Segítségükre van ebben a média- és akadémiabeli háttér, a politikai elit, illetve hatalmas zsidó pénzek és szabályrendszerek.

Itt tartandó szem előtt, hogy a baloldal – azon belül is a neoliberális, tehát „woke” réteg – mindenféle patológiákkal rendelkezik (Howard és Anthony, 1977; Duckworth et al., 1994; Bullenkamp és Voges, 2004; Kirkegaard, 2020; Bernardi, 2021; Vargas, 2022; Dickinson, 2022), ahogy az „LMBTQ” deviánsai is (lásd ennek kapcsán egy korábbi írásomban bemutatott számos tanulmányt). Mindez részben bizonyára az elmúlt kb. 150 év tudományos fejlődéseinek köszönhető, mely ebben a tekintetben diszgenikus hatást fejtett ki: életben tartotta az életképtelenebb, gyengébb újszülötteket és gyerekeket, akik által így a társadalomban felhalmozódott a degeneratív genetikai töltet, mely mutációkhoz vezetett – ez a „szociális episztázis” modell (Woodley of Menie et al., 2017; Dutton et al., 2018; Dutton, 2022). Egy társadalom, melynek egyes része ilyen kisebb-nagyobb degeneratív elemekkel rendelkezik, bizony gazdag táptalajt biztosít egy efféle természetellenségesség kialakulásához. Az efféle ember gólemként hasznos idióta azok számára, akiknek szintén útjában áll egy fehér, nemzeti, hagyományos rend… Az egykori „hazafias liberálisok” korában még lehetett találni közös nevezőt, ma már korcsok és „mutánsok” állnak szemben a normalitást magukban hordozókkal. (A fehér ember eugenikus irányelvek mentén történő megerősítése megkerülhetetlenül szükséges.)

A „woke” egy forradalmi irányelv, egy ellenhierarchia, mely nem az elmúlt pár évben alakult ki, amikor ez az irritáló néger szleng meghonosodott, hanem már legalább a frankfurtiánus zsidó méregkeverők laboratóriumában lett kifejlesztve, mely mérget az évtizedek folyamatosan adagolták a nyugati világ vérkeringésébe jelentős mértékben zsidó ideológusok – a konzervativizmus asszisztálásával, mely nem volt képes (vagy hajlandó) „konzerválni” a trandicionalista civilizációs keretet legalább. Minden ledöntött gát egyre több szennyvízzel öntötte el ezt a civilizációt, s abban fuldoklunk jelenleg. Ennek az európai-északi civilizációnak az elárasztása és megfojtása volt mindig is a cél. Nem a véletlen szüleménye, hogy így alakult – emlékezhetünk Adorno miként határozta meg a hagyományos társadalmi keretet mint célpontot. Eleink emiatt tekintették a második világháborút élet-halál harcnak, előre látva, merre tart majd minden a bukás kiszámítható, logikus következményeként. Felismerték, helyesen, hogy ezt a veszedelmes áradatot csakis a legnagyobb szigorúsággal lehet visszatartani, kiemelkedő figyelmet fordítva a gátak ledöntésében főszerepet játszókra, akiket ezen írásomban én is a zsidóságként azonosítottam. Valóban: ez a nézetük csak megerősítést nyert a háború elvesztésével, hiszen, mint látható, azóta is zsidók dolgozták ki és honosították meg mindazt, amivel ezen gátakat ledöntötték – még akkor is, ha idővel a hatalomra került narratíva robotpilótaként megy már magától, melyben megtalálja helyét a fiatal deviánstól az áruló fehér kapitalistán keresztül a popkulturális „ikonon” át a politikai prostituáltig mindenki.

Miközben azon vitatkoznánk tehát, hogy a „woke” jelenség mennyire liberális és/vagy mennyire marxista, érdemes szem előtt tartani, hogy mindez alapvetően mennyire zsidó.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info

Hivatkozott irodalom:

• Allen, Amy; Mendieta, Eduardo (2019). The Cambridge Habermas Lexicon || Jewish Philosophy. , 10.1017/9781316771303(53.), 204–207.
• Bernardi, L. (2021). Depression and political predispositions: Almost blue? Party Politics, 27(6), 1132–1143.
• Bullenkamp, Jens, and Burkhard Voges. "Voting preferences of outpatients with chronic mental illness in Germany." Psychiatric Services 55.12 (2004): 1440-1442.
• Dickinson, David L. Political ideology predicts mood and emotion regulation. Examining potential pathways to key life outcomes. No. 22-03. 2022.
• Duckworth, Kenneth, et al. "Voting behavior and attitudes of chronic mentally ill outpatients." Psychiatric Services 45.6 (1994): 608-609.
• Dutton, E., Madison, G. & Dunkel, C. The Mutant Says in His Heart, “There Is No God”: the Rejection of Collective Religiosity Centred Around the Worship of Moral Gods Is Associated with High Mutational Load. Evolutionary Psychological Science 4, 233–244 (2018).
• Dutton, Edward (2022): Spiteful Mutants: Evolution, Sexuality, Religion, and Politics in the 21st Century. Radix, 2022. ISBN-13: ‎978-1593680831.
• Fox, Cybelle, and Thomas A. Guglielmo. "Defining America’s racial boundaries: Blacks, Mexicans, and European immigrants, 1890–1945." American Journal of Sociology 118.2 (2012): 327-379.
• Frankenberg, R. (1993). White women, race matters: The social construction of whiteness. London: Routledge.
• Ginsberg, Benjamin. The Fatal Embrace: Jews and the State. University of Chicago Press, 1993.
• Greenblatt, Jonathan. It Could Happen Here: Why America Is Tipping from Hate to the Unthinkable—And How We Can Stop It. HarperCollins, 2022.
• Held, David. Introduction to critical theory: Horkheimer to Habermas. Vol. 261. Univ of California Press, 1980.
• Howard, G., Anthony, R. The right to vote and voting patterns of hospitalized psychiatric patients. Psych Quart 49, 124–132 (1977).
• Ignatiev, Noel. How the Irish Became White. Routledge, 1995.
• Jensen, Richard J. "" No Irish need apply": a myth of victimization." Journal of Social History 36.2 (2002): 405-429.
• John J. Mearsheimer & Stephen M. Walt (2009) Is It Love or The Lobby? Explaining America’s Special Relationship with Israel, Security Studies, 18:1, 58-78, DOI: 10.1080/09636410802678031
• Joyce, Andrew (2019): “Become other than White”: Ireland and Radical Jewish Activism. The Occidental Observer. August 30, 2019.
• Kirkegaard, E. O. W. (2020). Mental Illness and the Left. Mankind Quarterly, 60(4), 487–510.
• Kirkegaard, Emil OW. "Race Differences: A Very Brief Review." The Mankind Quarterly 60.2 (2019).
• Mearsheimer, John J., and Stephen M. Walt. "The Israel lobby and US Foreign Policy." (2006).
• Need, A.C., Kasperavičiūtė, D., Cirulli, E.T. et al. A genome-wide genetic signature of Jewish ancestry perfectly separates individuals with and without full Jewish ancestry in a large random sample of European Americans. Genome Biol 10, R7 (2009). https://doi.org/10.1186/gb-2009-10-1-r7
• Ostrer H, Skorecki K. The population genetics of the Jewish people. Hum Genet. 2013 Feb;132(2):119-27. doi: 10.1007/s00439-012-1235-6. Epub 2012 Oct 10. PMID: 23052947; PMCID: PMC3543766.
• Petras, James – The Power of Israel in the United States. Clarity Press, Fernwood Books. (2006)
• Popper, Karl R. (1947b) The Open Society and Its Enemies, Volume 2: The High Tide of Prophecy: Hegel, Marx and the Aftermath. 1947. George Routledge & Sons Ltd.
• Vargas Salfate, S., Khan, S. S., Liu, J. H., & Gil de Zúñiga, H. (2022). A Longitudinal Test of the Conservative-Liberal Well-Being Gap. Personality and Social Psychology Bulletin, 0(0).
• von Wussow, Philipp. "Horkheimer und Adorno über „jüdische Psychologie “. Ein vergessenes Theorieprogramm der 1940er Jahre." Naharaim 8.2 (2014): 172-209.
• Woodley of Menie, Michael A., et al. "Social epistasis amplifies the fitness costs of deleterious mutations, engendering rapid fitness decline among modernized populations." Evolutionary Psychological Science 3 (2017): 181-191.
• Yang, Philip Q., and Kavitha Koshy. "The “becoming white thesis” revisited." The Journal of Public and Professional Sociology 8.1 (2016): 1.