Paul Goldin az Integrált Oktatásban írt cikkében megfogalmazott egy „modellt az integrált iskolák tanárainak faji tudatosságra nevelésére”, amely „a kisebbségi pozícióval való azonosulásra késztet (a fajközi konfrontáción keresztül)”. A Developing New Perspectives on Race című könyvben azonban Patricia Bidol michigani iskolaügyi felügyelő egy kognitívabb megközelítést támogatott, hangsúlyozva, hogy „csak fehérek lehetnek rasszisták, mert a fehérek azok, akik az amerikai kulturális normákat és értékeket létrehozó és érvényesítő intézmények felett rendelkeznek” – és a fehérek azok, akik ebből hasznot húznak. Ezért különbséget tett a nyílt (Archie Bunker-féle) rasszizmus és a rejtett (nem szándékos) rasszizmus között – és magát a rasszizmust úgy határozta meg mint „előítélet plusz intézményes hatalom”. Bidol és a detroiti New Perspectives on Race voltak azok, akik úttörő szerepet játszottak a pedagógusok rasszizmus-tudatossági képzésének kidolgozásában. […] Bidol befolyása Nagy-Britanniában is jelentős, például „A rasszizmustól a pluralizmusig” című diavetítésével, amelyet a Rasszizmus-tudatossági Programegység (RAPU) által szervezett RAT [Rasszizmus-tudatossági képzés] foglalkozásokon használnak.
A RAT hitvallásának elemei már készen álltak, amikor Judy Katz megírta disszertációját: „Szisztematikus gyakorlatok kézikönyve a fehérek átneveléséhez az attitűdök és viselkedésmódok tekintetében” (1976) […]. Csak a fehér-a-fehérnek technikák ígértek sikert, és Katz ezen az alapon dolgozott ki egy szisztematikus képzési programot, amelyet éppúgy befolyásolt a pszichoterápiában a tanítói szerep felé történő elmozdulás, mint az oktatásban a tanácsadói szerep felé történő elmozdulás. A lényeg végül is nem az attitűdök megváltoztatása volt, hanem a viselkedés megváltoztatása – a világ megváltoztatása.
Azóta (1976) a Katz-féle rasszizmus-tudatossági tréning technikája – egy intenzív, hatlépcsős, negyvennyolc gyakorlatból álló, két hétvégébe zsúfolt, de „sokféle környezethez” adaptálható program – széles körben elterjedt az Egyesült Államokban, „az iskolarendszerekben, tanárokkal, tanácsadókkal és adminisztrátorokkal, a pozitív diszkriminációs programok részeként a vezetőkkel; az egyetemi közösségekben a hallgatókkal, tanszékekkel és adminisztrátorokkal”. (Sivanandan, 2019, 99-103. o.)
Egy pszichoanalitikusokról szóló tanulmányban a két szakértő szerző idézi az egyiküket az Intézet sorsa kapcsán:
A két (társadalomkutató és pszichoanalitikus) intézetet hivatalosan bezárták [1933 márciusában]… A helyiségeket a könyvtárral együtt lebontották, a könyveket nyilvánosan elégették. Mi pszichoanalitikusok, öten úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk Németországot. Landauer, a két Fromm és Foulkes azonnal távozott. Zsidóként nagyobb veszélynek voltak kitéve, mint én. Én magam egy ideig még maradtam. Megkezdődtek a tárgyalásaim Baselben. Ezek vezettek ahhoz, hogy 1933 közepén elköltöztem. (Plankers és Rothe, 1999, 11. o.)
„A változás jeleként az Intézet épületéről a horogkeresztes zászlót lengették le” – teszik hozzá a szerzők.
 A Társadalomkutató Intézet épülete korai éveiben és a háború után |
Mielőtt megismernénk, miként és milyen céllal alakították ki elméleteiket az intézet fő ideológusai, érdemes arra is kitérni, hogy ezek a karakterek nem csupán zsidók voltak, de zsidó identitással is rendelkeztek. Ez azért is jelentős, mert egyesek tagadják azt, mondván, csupán holmi felvilágosodásbeli liberalizmus és/vagy marxizmus hajotta őket, egy univerzalista emberpárti szándék, nem zsidó érdekek és célok szolgálata.
Jacobs bemutat egy Leo Löwenthal (1900–1993) által írt 1988-as levelet, melyben így fogalmaz Theodor W. Adorno (1903–1969) kapcsán: „beszélgetésekben, bár félig volt zsidó, mindig zsidóként azonosította magát, és ennek »arisztokratikus« jelentőséget tulajdonított.” (I. m., 109. o.) Adorno származásának nem zsidó olasz felét láthatóan megvetette, amint arra utalt egy szüleinek írt levelében: „Ráadásul a bennem lévő 50% gój valahogy felelősnek érzi magát a zsidóüldözésért, ezért egészen különösen allergiás vagyok mindenre, ami a választott nép ellen szól… (Adorno, 2006, 248. o.) Szintén vall zsidóságáról egy másik levelében: „Teljesen elzsidósodtam, azaz csak az antiszemitizmus jár a fejemben. Nehéz bármi újat találni, mert a zsidók olyan okosak – »a zsidók mindent tudnak«! Tegnap felvettem egy (árja) asszisztenst, remélem, hogy beválik.” (I. m., 132. o.) Adorno világát a zsidókérdés uralta, amint arra rámutatott 1940-ben: „Képtelen vagyok már elválasztani magam a zsidók sorsától. […] Nem tudok nem gondolni a zsidók sorsára. Gyakran úgy tűnik számomra, mintha az, amit a proletariátussal kapcsolatban megszoktunk, most szörnyű koncentrált erővel áttevődött volna a zsidókra.” (Claussen, 2009, 234., 267. o.)
Miután Adornót eltemették, Max Horkheimer (1895–1973) így reagált levelezőtársának abbéli panaszára, hogy a temetésnek nem volt része a zsidó rítus: „Azt, hogy Adorno azonosult az üldözöttekkel, bizonyítja az a kijelentése, hogy az Auschwitzban történtek után nem szabad többé verset írni. Ha tovább élt volna, és ha a temetésről előzetesen egyeztettünk volna, nem kizárt, hogy a szertartás az Ön levelében említett módon zajlott volna le [zsidó módon].” (I. m., 365. o.) Adorno Thomas Mann (1875–1955) barátjának sokatmondóan reagált, amikor az a németek közé merte őt sorolni: „hiúságom nem tűri, hogy engem a bochék közé sorolj…” (Adorno, Mann és Lonitz, 2006, 54. o.) (A boche a németek sértő megnevezése.) Mann kapcsán érdekességként álljon itt, hogy a talán első „kultúrmarxista” megnevezés annak egyik barátjától származik 1948-ból Adornóék munkássága (és az általa Mann könyvéhez szolgáltatott részletek) kapcsán, amint az szüleinek egy levelében említette, mely barát „dühös [volt] a Faust-regény egyes zenei elemeinek kulturális bolsevizmusa miatt, és így miattam is, szóval minden úgy van, ahogy lennie kell” (Adorno, 2006, 314. o.) Láthatóan inkább büszke a kritikára, minthogy kifogásolná azt.
A zsidó identitásnál maradva, Löwenthal Horkheimer kapcsán ekként szólt: „gondolkodásában mindig nagyon is tudatában volt a zsidó örökségnek.” (Jacobs, 2015, 12. o.) Egy 1943-as beszédében Horkheimer megnyilvánulása a zsidó messianizmus önképéről vall: „zsidó érdekünk, amely arra késztet bennünket, hogy ilyen munkában vegyünk részt, azonos az emberiség jövőjének munkásaként végzett feladatunkkal.” (I. m., 62. o.)
Amikor a nemzetiszocialista hatalom elől ezek a felforgatók Amerikába menekültek, összeköttetéseiknek hála – mint a Rockefeller Alapítvány és főleg az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) – kényelmesen folytatták tovább munkájukat. Árulkodó Adorno egyik megjegyzése szüleinek írt levelében, miszerint egy belterjes zsidó közegben mozogtak Amerikában: „Egyébként nagyon kevés emberrel találkozunk, kivéve néhány zsidó nagymenőt, akik nagyjából megfelelnek annak, amit Németországban oly bájosan »üzleti barátoknak« szoktak nevezni.” (Adorno, 2006, 157. o.) Amikor nem zsidókkal volt dolguk, tesztelték megbízhatóságukat: „A következő pont teljesen bizalmas. Néhány barátunknak lehetősége van arra, hogy közérdekű ügyeket vitasson meg kiváló nem zsidó üzletemberekkel. Megbeszéltük annak lehetőségét, hogy e magánbeszélgetések során öt-hat tesztkérdést tegyünk fel” – írta Adorno Horkheimernek egyik levelében, kérve őt, hogy javasoljon ilyen tesztkérdéseket (Adorno és Horkheimer, 2004, 355-356. o.). Az amerikai professzor Thomas Wheatland így mutatja be ezt a zsidó kapcsolatépítést: „Az intézet tagjai az igazgató példáját követve így olyan prominens amerikai zsidók támogatását keresték, mint Louis Brandeis, a Legfelsőbb Bíróság bírája, valamint olyan tudósokét, mint Paul Oppenheim, akik szoros kapcsolatban álltak az Egyesült Államok befolyásos zsidó személyiségeivel. […] Időközben az Intézet türelmetlenül keresett más szövetségeseket a magánszférából – főleg az amerikai pszichoanalitikus intézményrendszerből.” (Wheatland, 2009, 223. o.) Szintén megtudjuk tőle, hogy a nyíltan zsidó és befolyásos Commentary magazinnal együttműködve az jelentős megjelenési felületet biztosított az Intézet számára (i. m., 156. o.), mely magazinban Horkheimer szerint „a zsidó nézőpont elvként jelentkezik” és „a zsidó eszme még mindig nagyon is életképes lehet” azon keresztül (i. m., 154. o.).
 Max Horkheimer 1930-ban |
Amikor aztán az antiszemitizmus nagyszabású elemzését tűzték ki célul, az AJC-vel közösen úgy döntöttek, hogy inkább a nem zsidó társadalom monumentális kritikájára helyezik a hangsúlyt, s ebből lett az AJC által finanszírozott, és a frankfurtiánusok, főleg Horkheimer és Adorno által kidolgozott és rendszerezett Tanulmányok az előítéletességről (Studies in Prejudice) sorozat, melynek hatását máig nyögjük, jelenleg a „woke” formájában. (Az AJC mellett egyéb befolyásos zsidók is pénzelték őket, lásd: i. m., 345-346. o.; ahogy más szervezetekkel is együttműködtek, mint a Zsidó Fórum és Jiddis Kutatóintézet: 318-321. o.)
A zsidó identitás és célok leplezését Franz Boas antropológiai manipulációi kapcsán is láthattuk, de amint bemutattam, ott is zsidó aktivizmussal volt dolgunk, bár jellemzően szándékosan titkolva azt, amint levelezéséből világosan kiderül – elvégre a Katz-féle „fehér-a-fehérnek” stratégia hasznosabb, hiszen az ember alapvetően jobban hallgat arra, aki saját csoportjába tartozik, míg ha nyíltan zsidó célokról van szó, a nem zsidó társadalom kevésbé lesz megszólítható. Ez a stratégia jellemezte az AJC zsidóvédelmi irányelveit is (akik, mellesleg, Boas mögött is ott álltak), de ehhez is évtizedekkel később közzétett archivált dokumentumokhoz kell fordulnunk, magukban a sorozat könyveiben nyíltan kifejtve nem találjuk meg mindezt. Valóban, a frankfurti Johann Wolfgang Goethe Egyetem professzora is rámutatott már erre:
Az egyetem archívumában számos kiadatlan levelet és írást találhatunk ezektől a figuráktól. Az Adorno által írt és kiadatlan jegyzet, melyet a Tekintélyelvű személyiség mellékleteként még 1948-ban vetett papírra, is egyike ezeknek. Ebben a szerző kifejti, hogy az irigység és egyebek ugyan részei a zsidóellenességnek, de az alapvető kiváltó ok valójában a hagyományos társadalmi berendezkedés:
Mindezt a kulturális berendezkedés átformálásával lehet elérni:
Munkásságuk ismeretében természetesen a „kényszerítő társadalom” alatt a hagyományos normák és erkölcsi-szociális keretek mentén berendezkedett – kutatásaik célpontját, a tradicionális európai – társadalmat kell érteni, amint az világossá válik a folytatásban. Értelemszerűen, az antiszemitizmus kiiktatásának kulcsa így tehát ezen hagyományos társadalommodell felbomlasztása, avagy „felszabadítása” – mondják gyakran, ami az ezen „kényszerek” alóli szabadulást jelenti. Elvégre Adorno szerint „nem lehet kétséges az antiszemitizmus érzelmi alapja: destruktivitássá formálódott elfojtott libidó” (i. m., 23. o.). Egy egységétől megfosztott, hedonista, degenerált társadalom nem lesz se képes, se hajlandó a zsidó befolyással foglalkozni, és arra megfelelő választ adni, ami hatalmukat veszélyeztetné. Ennek sikerességét láthatjuk ma is a „woke” korában, amikor azon kell vitatkoznunk inkább, hogy hány neme is van az embernek, és hogy van-e egyáltalán olyan, hogy „nő”, vagy „férfi”.
(A folytatásban elmerülünk eddig ismeretlen vagy figyelmen kívül hagyott archív dokumentumokban és levelekben, megismerve magát azt az általuk is annak nevezett „stratégiát”, amivel a fentieket el kívánták érni. Szintén megismerjük zsidósoviniszta nézeteiket, illetve azt, milyen megvetéssel tekintettek a nem zsidókra ezen stratégia kidolgozói.)
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Adorno, T. W. (2006). Letters to his Parents 1939-1951, ed. Christoph Gödde and Henri Lonitz, trans. Wieland Hoban (Cambridge: Polity, 2006)
• Adorno, Theodor W., Horkheimer, Max (2004): Briefe und Briefwechsel. Band 4: Theodor W. Adorno/Max Horkheimer. Briefwechsel 1927–1969. Band 4.II: 1938–1944. Suhrkamp Verlag AG, 2004. ISBN: 3518584235; 9783518584231
• Adorno, Theodor W., Walter Benjamin, Henri Lonitz (2003). The complete correspondence, 1928-1940. Polity Press, 2003. ISBN: 9780745632148; 0745632149
• Allen, Ted, and Noel Ignatiev. "The White Blind Spot." Retrieved from (1967).
• Citron, A. The Rightness of Whiteness: World of the White Child in a Segregated Society (pamphlet). Detroit: Ohio Regional Educational Lab, 1969.
• Claussen, Detlev. Theodor W. Adorno: One Last Genius. Harvard University Press, 2009.
• Greenwald, A.G. and Schuh, E.S. (1994), An ethnic bias in scientific citations. Eur. J. Soc. Psychol., 24: 623-639.
• GUFM (1948). Goethe-Universität Frankfurt am Main. Digitale Sammlungen Universitätsbibliothek. Remarks on "The Authoritarian Personality" by Adorno, Frenkel-Brunswik, Levinson, Sanford (1948). Na 1 Nachlass Max Horkheimer, 506 – Korrespondenzen mit Theodor W. Adorno (und Umgebung), Band 7 (p. VI.1D, 1-229)
• Jacobs, Jack. The Frankfurt School, Jewish Lives, and Antisemitism. Cambridge University Press, 2015.
• John M. Carey, Kevin R. Carman, Katherine P. Clayton, Yusaku Horiuchi, Mala Htun & Brittany Ortiz (2020) Who wants to hire a more diverse faculty? A conjoint analysis of faculty and student preferences for gender and racial/ethnic diversity, Politics, Groups, and Identities, 8:3, 535-553, DOI: 10.1080/21565503.2018.1491866
• Katz, J. H. (1978). White awareness handbook for anti-racism training. Norman, OK: University of Oklahoma Press.
• Katz, Judy H., "A systematic handbook of exercises for the re-education of white people with respect to racist attitudes and behaviors." (1975). Doctoral Dissertations 1896 – February 2014. 3059. https://scholarworks.umass.edu/dissertations_1/3059
• Katz, Judy H., and Allen Ivey. "White awareness: The frontier of racism awareness training." Personnel & Guidance Journal (1977).
• Kovel, J. White Racism: A Psychohistory. New York: Random House, 1970.
• Kozol, J. "Where Have All the Flowers Gone? Racism in the Counter-Culture" Ramparts, 1972.
• Lerner, Robert, and Althea K. Nagai. Racial and ethnic preferences and consequences at the University of Maryland School of Medicine. Center for Equal Opportunity, 2001.
• MacDonald, Kevin B. The Culture of Critique: An Evolutionary Analysis of Jewish Involvement in Twentieth-Century Intellectual and Political Movements. 2nd Edition, 2002. ISBN: 0-7596-7221-0.
• McIntosh, Peggy. On Privilege, Fraudulence, and Teaching As Learning: Selected Essays 1981–2019. Routledge, 2019.
• P. Bidol and R.C. Weber, Developing new perspectives on race: an innovative multimedia social studies curriculum in race relations for secondary level (Detroit, 1970)
• P. Bidol, ‘A rap on race – a mini lecture on racism awareness’, Interracial Books for Children, vol. 3, no. 6 (1974)
• Parenti, Christian. "The first privilege walk." Nonsite.org 18 (2021). November 18, 2021.
• Plankers, Tomas, and Hans-Joachim Rothe. "‘You Know that Our Old Institute was Entirely Destroyed…’* On the History of the Frankfurt Psychoanalytical Institute (Fpi) 1929–1933." Psychoanalysis and History 1.1 (1999): 103-114.
• Schwartz, B., and R. Disch, eds. White Racism: Its History, Pathology, and Practice. New York: Dell, 1970.
• Sivanandan, Ambalavaner. Communities of resistance: Writings on black struggles for socialism. Verso Books, 2019.
• von Wussow, Philipp. "Horkheimer und Adorno über „jüdische Psychologie “. Ein vergessenes Theorieprogramm der 1940er Jahre." Naharaim 8.2 (2014): 172-209.
• Wheatland, Thomas. The Frankfurt school in exile. U of Minnesota Press, 2009.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
