Lassan az idei iskolai beíratások végére érünk a Felvidéken. Minden szülő magára vessen, milyen tannyelvű intézményt választott a gyermekének. Magyar szülők esetében már maga a tétovázás is kétségbeejtő. Hogy miért?
Mert közel sem természetes a magyar anyanyelvű gyerek számára s szlovák iskola választása. Az ilyen, sajnos nem ritka esetben bizonyára a szülők is érzik, hogy nem lesz egyszerű dolog kiszakítani a gyereket az addigi magyar környezetéből, a magyar nagyszülőktől és a magyar óvodából, ahonnan a pajtásai mind magyar iskolába mentek. Igyekeznek tehát úgy-ahogy zökkenőmentessé, elfogadhatóvá tenni az iskolakezdést.
Lehet, hogy a felnőtteknek olybá fog tűnni, de nem tudhatják, mi játszódik le ilyenkor a gyerek lelkivilágában. Hiába igyekeznek az idegen környezetet barátságosnak, gyerekközpontúnak és vidámnak bemutatni, ami lehet, hogy igaz is, a szlovák anyanyelvű gyerekek így is érezhetik, ez az ő természetes világuk, amiben viszont a magyar lurkók idegenül mozognak. A sok szép dolog sem tudja őket elvarázsolni az iskolakezdésnél: a pirosra mázolt kerítés, a csillogó tantermek és a hatalmas folyosók, a mosolygós tanítónénik, a szépen feldíszített faliújságok, lufirengeteg, kifestők, színezők és egyéb csecsebecsék.
Minden iskola igyekszik szeptember elsején valamivel meglepni a kiselsősöket, szlovák is, magyar is. De elmúlik a varázs, az ünnepnap után jönnek a szürkébb hétköznapok, amikor nagyon oda kell figyelni, mit mond a tanítónéni azon a kissé érthetetlen nyelven, és válaszolni se könnyű, hiába keresi a szokatlan szavakat. Inkább meg se szólal, nehogy kinevessék a többiek.
Pedig várta nagyon az iskolát! Eljött a nagy nap, de azt se érti, amit az a néni mond ott elöl, a táblánál. Kicsit csalódott! Gondolja, majd csinálja, amit a többiek. Most valamit kérdezett tőle is a tanítónéni. Megmondja a nevét, azzal nem lehet gond. De miért nevetnek a többiek? Lehet, hogy nem is a nevét kérdezte? De akkor mit? Vagy a neve nevetséges, amire eddig büszke volt?
És a többi gyerek is kicsit fura, nem is beszélnek vele, ő se velük. Hiába megy oda hozzájuk, nem igazán foglalkoznak vele, még nem tudja, mi az a kiközösítés, csak érzi, hogy valami nincs rendben, valami természetellenes az egészben. Ezért a szünetben az udvaron inkább egyedül rugdossa a kavicsokat a kerítés tövében, távolabb a többiektől, amíg azok együtt játszanak vidáman.
A napköziben is ott álldogál a kerítésnél, és várja nagyon, hogy érte jöjjön a mamája. Inkább menekülne ebből az ismeretlen és szokatlan világból, ahova a szülei kényszerítették. Mikor jössz már értem, mama?
De kinek panaszkodjon? Meg se tudja még fogalmazni, amit érez. Azt sem tudja, hogy létezett volna más lehetőség is, ott, ahova az egykori óvodás barátai járnak. Velük a játszótéren még imitt-amott találkozik, de a mindennapi együttlétek hiánya, az iskolák különböző témája és légköre kikezdi a régi barátságokat…Amikor később, de még gyerekfejjel tudatosul benne a különbség, már késő. Hogy hogyan lesz Kukoricza Jancsiból János vitéz, vagy miért igazságos Mátyás király, mennyire erős Toldi Miklós, és miért szép a magyar népdal, nem fogja megismerni. Telnek, múlnak a napok, nehéz neki megszokni a megszokhatatlant! Amúgy se könnyű az átállás a gondtalan és játékos óvodás életből a dolgos iskolásba, hát még akkor, ha a körülötte folyó történések nem az anyanyelvén játszódnak! Általában szomorú, csak pénteken délután vidám, de vasárnap este már szorong, hogy mit hoz a holnap…
A szülők döntése érthetetlen, egész biztos sokat viaskodhattak magukban és egymással is, de végül arra juthattak, hogy a szlovák iskolaválasztással megszabadítják a kisebbségi lét terhe alól a gyereket, de így rázúdítottak egy sokkal súlyosabbat, az identitászavart.
Megmagyarázhatatlan, hogyan lesz például Tündéből vagy Attilából szlovákiskolás! Milyen visszafejlődésen mentek át ezek a szülők a névadástól az iskolaválasztásig!
Miután nem fog tehernek számítani a kisebbségi lét, talán megváltozhat az ilyenfajta gondolkodás is. Csak jussunk végre el odáig!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
