Múlt vasárnap voltak a parlamenti választások Kubában. Új idők kezdődnek.
Persze nem úgy, hogy lett bármiféle elmozdulás a diktatúra rendszerétől.
A választások kamuválasztások természetesen, mint ahogy Magyarországon volt minden parlamenti választás 1949-1985 között.
Egyrészt van az a sajátos helyzet, hogy a kommunista állam ragaszkodik a parlamenthez, pedig ennek semmi szerepe. S nem csak a gyakorlatban, hanem elméletben is.
Ahogy Magyarországon 1989 előtt, Kubában az alkotmány kimondja: a társadalom vezető ereje a Párt. Azaz tulajdonképpen a Parlament nem is vezető erő, minek ezek után létrehozva. De létre van hozva, Sztálin óta ez a rend minden kommunista rendszerben: van parlament.
Ezen kívül a parlament évente kétszer ülésezik, minden alkalommal pár napra, a képviselők nem kapnak fizetést, van rendes civil munkájuk. A parlamentben nincsenek bizottságok, nincs vita se. A félévenkénti párnapos üléseken ünnepi beszédek vannak, s más szervek döntéseinek megszavazása. Az egész egy abszolút formalitás, de fenn van tartva mégis.
Szóval ha be is jutna bárki a parlamentbe, semmit se tehetne, hiszen alkotmányosan is erősen korlátozott a szerv szerepe.
S persze nem is juthat be bárki. Eleve a rendszer az, hogy a 470 képviselő felét “társadalmi szervezetek” jelölik, ezek mind a Párt irányítása alatt állnak, s csak 235 képviselő jelölhető közvetlenül közigazgatási beosztás szerint, nagyjából 40 ezer szavazóként van 1 képviselő. Itt a rendszer ugyanaz, mint nálunk volt Kádár alatt: elvileg bárki jelöltetheti magát, aztán a jelöltek közül a helyi jelölőgyűlés választja ki ki legyen az adott körzet jelöltje. Mivel a jelölőgyűlést az állam szervezi, bármikor elérhető, nehogy “nemkívánatos” alakok jelöltséget szerezhessenek.
Aztán a választás napján az állampolgárok egy listát kapnak nevekkel. Annyi név van a listán, amennyi az adott járásban a mandátumok száma. A legutóbbi kubai közigazgatási rend szerint 15 megye van 167 járással és 1 darab megyéhez nem tartozó járás, így összesen 168 járás van. Lakosságarányosan megy a szavazás járásonként.
A demokratikus újítás: míg korábban vagy az egész listát meg kellett szavazni vagy az egészre nemmel szavazni, most lehetséges a nevekből válogatni, azaz csak egyesekre szavazni.
Aki eléri az 50 %-ot, az képviselő lesz. Ha valaki nem éri el, akkor az a mandátum üres lesz, azaz kisebb lesz a parlament létszáma. Ez persze sose fordult még elő.
A demokratizáció fontos eleme: míg korábban kötelezték az embereket szavazásra, rosszul lehetett járni, ha valaki nem megy el, ilyenkor az illetőhöz kimentek mozgóurnával, szavazzon, s a szavazás megtagdása már nyíltan rendszerellenes cselekedetnek számított, ezzel szemben manapság csak érzékeltetik, “nem jó nem elmenni szavazni”, de aktívan nem üldözik a nemszavazókat.
A demokratizáció tény: most alig 76 % ment el szavazni, míg korábban sose volt 99 % alatti részvétel.
További demokartikus jelenség: a szavazók 20 %-a nem szavazott igennel az egész listára, hanem arról kiválasztott neveket.
S még renitensebb emberek is akadtak: 6 % nemmel szavazott az egész listára, 4 % pedig érvénytelenül szavazott.
Szóval meglett most a 470 képviselő. S ismétlem: a képviselőknek tulajdonképpen semmilyen hatalmuk nincs.
Pár nap és összül a Parlament, aztán megválasztják a 31-tagú Államtanácsot. Ez hivatalosan a Parlament állandóan ülésező testülete, mindenkori elnöke a Parlament elnöke is. A valóságban az Államtanács a tényleges kormányzati testület, tagjai fontos funkcionáriusok.
Az Államtanács megválasztása úgy történik, hogy a Párt egyik vezető tisztségviselő feláll és elmondja a 31 nevet, amit aztán a Parlament egyetlen szavazással, vita nélkül megszavaz.
Az Államtanács ezután kinevezi a Minisztertanácsot. A Minisztertanács végzi a központi végrehajtást, míg az Államtanács inkább elvi döntéseket hoz. A Minisztertanács létszáma nem rögzített, jellemzően 30-50 közti.
Mind az Államtanácsnak, mind a Minisztertanácsak van “belső” testülete, ezek a legfontosabb tagok. Aki ezen kívül van, az kellemzően csak végrehajtó, azaz az érdemi vitákban nem vesz részt.
Mindezek mellett van a Párt vezetése: ez a Politikai Bizottság és a Titkárság, a kettő taglétszéma jellemzően 15-20 fő.
Ha a valóságot nézzük, akkor a döntések tényleges vitafóruma az Párt vezetésének, az Államtanácsnak és a Minisztertanácsnak a közös ülése, az utóbbi kettőből csak a “belső” tagok. Ez összesen nagyjából 25 ember, ez Kuba tényleges vezetése.
Miért csak 25?, merülhet fel a kérdés az előbbiek alapján. Mert a 3 testület tagsága nagyban azonos, az igazán fontos emberek mind a 3 testületben tagok. A jelenlegi kubai főember Miguel Díaz-Canel Bermúdez pl. egyszerre tölti be következő funkciókat:
- köztársasági elnök,
- képviselő,
- az Államtanács tagja (de nem elnöke),
- a Minisztertanács tagja (de itt se az elnöke),
- a Párt első titkára,
- a Párt Politikai Bizottságának elnöke.
Miguel Díaz-Canel egyébként semmiképpen se nevezhető diktátornak. A Fidel Castro halála és Raúl Castro visszavonulása közti átmenet során (2016-2021) a gyakorlati kubai hatalmi mechanizmus teljesen át lett alakítva. Míg Fidel tényleges diktátor volt, még a testvére is időnként utólag értesült a döntésekről, addig ma kb. az a rend van, ami Magyarországon volt Kádár alatt: egy 15-25 tagú testület irányít mindent, a nagyfőnök meg csak első az egyenlőek között.
Fidel alatt legendák voltak vezetési stílusáról. Hogy pl. hétfőn reggel kiderült mit döntött a Párt, s a döntésekről Raúl is csak hétfőn értesült. Fidel a hétvégén minden átveszélt a feleségével, majd döntött és kész. Már az is államtitoknbak számított, hogy Fidelnek van felesége. Az ünnepélyes “first lady” funkciókat Raúl felesége, majd annak halála után Raúl lánya látta el.
Fidelnek hivatalosan nem volt felesége. Egyrészt a “lázban égő forradalmár” képbe nem illett a családi élet, másrészt a hagyományos latin mácsó képpel se működött volna a monogám, 1961 óta házas, 5 gyerekes házas ember ténye. A hagyományos latin mácsó képben az ilyen ember erősen buzigyanús: hiszen miféle férfi az, aki nem csalja meg rendszeresen a feleséget, s még kedvenc hobbija is otthon lenni. Persze így is akadt házaságon kívüli ügye Fidelnek, de nem volt elég a mácsó szinthez.
A 80-as években mesélték, Raúl úgy látogathatta meg otthonában Fidelt, hogy előzetesen telefonált Fidel feleségének engedélyért.
Csak a 90-es években lett nyilvános tény, hogy Fidelnek van felesége, s tőle 5 fia.
Szóval a nagy vezér leginkábba saját feleségével szerette megvitatni az államügyeket, nem a hivatalos szervekkel. Mindez teljesen megváltozott Raúl reformjai alatt: a hagyományos posztsztálini kollektív vezetési elv lett bevezetve, maga Raúl is példát mutatott, minden tisztségből lassan visszalépett, ma már csak ünnepségeken jelenik meg, de mindig csak Miguel Díaz-Canel kíséretében.
Ami engem legjobban megdöbbentett: a szavazásra jogosultak 30 %-a nem szavazott vagy szavazott ugyan, de nem nem szavazta meg a képviselői listát, s még furcsább, hogy ezt nem titkolják a hivatalos szervek.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
