Június 11-én, csütörtökön kora délután a Szentatya püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, papnövendékekkel és lelkipásztori munkatársakkal találkozott a Szent Anna-székesegyházban a Kanári-szigeteken.
A Kanári-szigetek püspökének, José Mazuelos Péreznek köszöntő szavai és az evangéliumi szakasz felolvasása után egy pap, Santiago Cerrato Cáceres és az egyházmegye pasztorális tanácsának főtitkára, Enélida Hernández Monzón tett tanúságot. A Szentatya ezt követően mondta el beszédét.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa beszédét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves püspöktestvéreim, kedves papok és diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők, papnövendékek, kedves testvéreim Krisztus Jézusban!
Nagy öröm számomra, hogy találkozhatom veletek. Köszönöm a meleg fogadtatást, barátságos jelenléteteket és tanúságtételeiteket, melyek egy olyan élő egyházat tükröznek, amelynek szívében visszhangra találnak „a mai emberek örömei és reményei, szomorúságai és aggodalmai, különösen a szegényeké és a szenvedőké” (Gaudium et spes, 1).
Atyaként és a hitben testvéretekként jöttem ezekre a szigetekre: „Veletek vagyok keresztény, értetek vagyok püspök” (vö. Első Urbi et Orbi áldás, 2025. május 8.). Mindannyian különféle ajándékokat és szolgálatokat kaptunk Krisztus testének építésére, amint azt az Efezusiaknak írt levélből vett olvasmányban hallottuk. És ez az Úr hívása, amely ma ismét felhangzik szívünkben, és megerősíti hivatásunkat és küldetésünket: együtt építeni az egyházat Krisztusra, a „szegletkőre” alapozva (vö. 1Pt 2,6–8), szolgálni a jót, összhangba hozni különbözőségeinket és egy szívvel-lélekkel munkálkodni mindenki javára (vö. Magnifica humanitas enciklika, 11–14).
Szeretném, ha elgondolkodnánk keresztény életünk két olyan magatartásán, amelyeket szem előtt kell tartanunk ahhoz, hogy „bölcs építőmesterek” legyünk a szeretet civilizációjának építésében (vö. uo., 236). Ti, akik születésetek vagy választásotok révén a Kanári-szigetekhez tartoztok – ti, Isten népe, mely az Atlanti-óceán által körülölelt földeken zarándokol –, nap mint nap a tenger fenséges jelenlétének ajándékában részesültök. Azt mondják, hogy egy szigetlakó szemébe örökre beleég ez a kép – mely a hazának és az otthonnak az ízét hordozza –, és nagyon hiányzik neki, amikor messze jár otthonától, a „szárazföld belsejében”. Ez az érzés a végtelenség, a nyitott ég és a nyílt tenger utáni egészséges vágyakozásból fakad, melyek a láthatáron korlátok nélkül tárulnak elénk; és egy olyan érzékeny szívből, amely könnyes szemmel búcsúztatja az indulókat, és tárt karokkal fogadja az érkezőket. Ebben az értelemben a tenger olykor a távolság és az elszakadás, a kihívás és az előttünk álló út jelképe is lehet.
Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston ezt mondja: „Úgy van ez, mint amikor valaki messziről megpillantja hazáját, de tenger választja el tőle: látja, merre kell mennie, de nincs mivel mennie. Így történik velünk is: vágyunk arra, hogy eljussunk maradandó hazánkba, […] de közöttünk és hazánk között ott van e világ tengere […]. Hogy megtanítsa nekünk az utat, eljött ő maga, akihez el akartunk jutni. És mit tett? Odaadta nekünk a fát, amelyen átkelhetünk a tengeren. Senki sem képes átkelni e világ tengerén, hacsak nem Krisztus keresztjén utazva” (Beszédek János evangéliumáról, 2, 2). Ez az első magatartás, amely eligazít bennünket az élet tengerén való hajózásban, és elvezet célunkhoz, a mennyei hazához: Krisztus keresztjének átölelése.
Kedves testvéreim, a szentek megtapasztalták az Isten utáni vágyakozást, és amikor szembe kellett nézniük az élet viharaival, tudták, hogyan vigyék magukkal Jézust bárkáikban, bíztak benne, átölelték a keresztet, s így lecsendesítették a bizonytalanság és a félelem hullámait (vö. Mt 8,23–27). Erre jó példa ezeken az áldott földeken – sok más személy mellett – Tiszteletreméltó Antonio Vicente González egyházmegyés pap, akit „a Kanári-szigetek jó pásztoraként” is ismernek. Az isteni kegyelem által átalakított élete arra ösztönöz bennünket, hogy vegyük magunkra Krisztus keresztjét és kövessük őt (vö. Mt 16,24): legyünk hűséges tanúi az evangéliumnak a történelem viharoktól és ellentmondásoktól nem mentes új korszakában, hogy így eljussunk a megígért célhoz (vö. Jn 12,32).
Az első „hajózási irányelv” tehát Krisztus keresztjének átölelése; és ti ezt nap mint nap megteszitek, amikor például cirenei Simonként kíséritek oly sok testvérünket, és segítetek hordozni terhüket, akiket az élet drámái keresztre feszítettek. Köszönöm nektek ezt a szeretetből és irgalomból fakadó nagylelkű szolgálatot.
Szeretnék kiemelni egy másik magatartást is: az eucharisztikus lelkiség ápolását. Ez összefügg azzal az ősi hagyománnyal, amely ebben a gyönyörű székesegyházban máig fennmaradt: az Úr mennybemenetelének ünnepén sziromeső hullik az oltáriszentség előtt, annak jeléül, hogy az Úr a mennybe emelkedve lelki és mennyei javakat áraszt ránk. Az áhítat eme gesztusának, melyet az idők során nemzedékek sokasága gyakorolt, mély jelentése van: zarándokutunk célja a Krisztussal való találkozás; ő a keresztény élet középpontja, aki előtt térdet hajtunk imádásunkban, aki köré egy testként összegyűlünk, és akivel együtt önmagunkat is felajánljuk mint „élő, szent és Istennek tetsző áldozatot” (Róm 12,1).
A zsinat ezt mondja nekünk: a hívők „részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, az egész keresztény élet forrásában és csúcspontjában, felajánlják az isteni Áldozatot Istennek, s vele együtt önmagukat. És így […] kézzelfogható módon mutatják meg Isten népének egységét” (Lumen gentium, 11). Ezért az eucharisztikus lelkiség ápolása azt jelenti, hogy elmélyülünk „a szeretetben megvalósuló egyházi egység lelkiségében” (Magnifica humanitas, 234). Tegyük életünket válasszá Jézus vágyára: „Legyenek mindnyájan egyek […], hogy a világ higgyen” (Jn 17,21).
Ennek a közösségi lelkiségnek egyik konkrét megnyilvánulási formája a keresztény szolidaritás, mert a „Krisztussal való egyesülés egyidejűleg egyesülés mindazokkal, akiknek ő önmagát ajándékozza” (Deus caritas est enciklika, 14). Ezért arra bátorítalak benneteket, hogy továbbra is nyújtsátok mindenkinek azt a szeretetet, amelyet ti magatok is az Úrtól kaptatok (vö. 1Jn 4,19), azt a szeretetet, amely táplálékká válik a befogadásban, a meghallgatásban, a közelségben és a leggyengébbekről való gondoskodásban: „Mert éheztem, és adtatok ennem; szomjaztam, és adtatok innom; idegen voltam, és befogadtatok; mezítelen voltam, és felöltöztettetek; beteg voltam, és meglátogattatok; börtönben voltam, és fölkerestetek” (Mt 25,35–36).
Kanári-szigeteken zarándokló kedves egyház, követve annak a sok férfinak és nőnek az életszentségből fakadó nyomdokait, akik előttetek jártak, és akik felajánlották életüket Krisztusnak a kereszten és az oltáron bemutatott áldozatával egységben, arra bátorítalak benneteket, hogy maradjatok szilárdan benne gyökerezve, s így továbbra is bátran hajózzatok a történelemnek ebben az új korszakában. Amikor nehézségekkel találkoztok, emeljétek fel tekinteteteket, és kérjétek a Szentlélektől annak kegyelmét, hogy a hitben, reményben és szeretetben egységben éljetek; ezek olyan erények, amelyek „olyanok, mint három csillag, melyek lelki életünk egén ragyognak, hogy Isten felé vezessenek bennünket” (Szent II. János Pál: Beszéd az általános kihallgatáson, 2000. november 22.).
A Boldogságos Szűz Mária, a Tenger Csillaga irányítsa utunkat, és segítsen bennünket, hogy „evezzünk a mélyre” (vö. Lk 5,1–11), s így eljussunk a Fiával, Jézus Krisztussal való végső találkozás biztos kikötőjébe! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
