A kommunizmusban, s különösen annak kelet-európai verziójában nagy igény volt a dolgok egységesítésére.
A politikai kérdésekben persze ez érthető, hiszen ezek a rendszer alapjai. De még a nem kifejezetten politikai dolgokban is volt megdöbbentő egység, teljesen megmagyarázhatatlan párhuzamok. Inkább az volt a sajátos, amikor valami mégis különbözött: lásd pl., hogy Bulgáriában nem volt egypártrendszer, mint Magyarországon.
Az egységes tudat kialakításának része volt a baráti országok történelmének magyarázása is. A cél az volt: egyfajta torz marxista szellemiség kialakítása, hogy minden nép egyforma, s minden az osztályharc alapján áll. Így a baráti országok történelme át lett magyarázva, s amikor meg nem lehetett végképp valamit átmagyarázni, akkor el lett hallgatva.
Ez utóbbiban vicces példája a lengyel történelem –Bulgáriában. Az 1877-1878-as orosz-török háborúban az orosz erők katonai fővezére ugyanaz az orosz tábornok volt, aki később Lengyelország főkormányzója volt, s a lengyel nemzettudatban az egyik legkeményebb lengyelellenes elnyomónak számít – szóval a bolgár kommunista történelemkönyvekben egyszerűen nem volt említve a tábornok későbbi életrajza, hiszen nem volt az egész beilleszthető a korabeli fekete-fehér marxista narratívába.
A bolgár-magyar esetben kevesebb “baj” volt. Thököly és Rákóczi törökpártisága persze el lett hallgatva, sőt Thököly nem is volt említve, nehéz lett volna kimagyarázni, hogy ő “magyar hős”, miközben a “rossz törökök” embere volt. Hiszen a magyarok jók, nem? De ezek legalább 300+ éves események.
A fő tér persze az a történelem, mely benne él aktívan a nemzettudatban, leginkább a XIX. századi romantikus nacionalizmus. Szóval a bolgár kommunista történelemkönyvek így vért izzadva teremtették meg az azonosságot: a magyarok is rabságban éltek, csak nem török rabságban, hanem osztrák rabságban, s ugyanúgy fellázadtak ellene, s ugyanúgy elbuktak! Az osztrák-magyar államiság meg a magyar 49-es hagyomány radikális szellemében lett magyarázva, azaz valamiféle bújtatott osztrák rabságként. Kossuth véleménye el lett mondva, Deák véleménye nem.
Innen jött a “Petőfi, a magyar Botev”, ahogy Magyarországon is egyébként a “Botev, a bolgár Petőfi”. Pedig azon kívül, hogy lázadtak, majd fiatalon meghaltak kevés a közös.
Eleve maga az egész helyzet más volt, de erről írtam már, most nem ismétlem. De maga a két költő személyisége is nagyon más.
Egyrészt Petőfi egy költő, akinek vannak más írásai is, míg Botev legalább annyira költő, mint közíró. Utóbbi tevékenységének vannak elemei, melyek ma is teljesen megállnak, van pl. egy “Találós kérdések” című írása, melynek egyik bekezdése így szól: “Nincs szája, de eszik, nincs keze, de lop, mi az? Jótékonysági egylet.”.
Emellett Petőfi romantikus, bohém, fizikailag gyenge ember volt. Botev meg nemcsak fizikailag edzett, hanem céltudatos, s illúzióktól mentes ember. Rövid élete során számtalanszor járt a törvényesség határán, s nem csak politikai okokból, sose semmilyen rendet nem fogadott el, képtelen volt alkalmazkodni, mindenkit kritizált.
Petőfi úgy halt meg, hogy egy rendes csatában meghalt a csatamezőn, azaz szervezett katonaság tagjaként, nyilván betartva a katonai rendet. Botev meg úgy, hogy bármiféle hozzáértés nélkül egy kis felkelőegység egyik vezetőjéként harcolni kezdett az 1876 áprilisi felkelésben: eleve későn tud csak bekapcsolódni az egység, az induláskor szólnak, már ne is menjenek, mert az egész felkelés sikertelen, de ő mégis megy. Május 16-án felszállnak egy osztrák Duna-hajóra, azt hatalmukba kerítik, a kapitányt kényszerítik tegye ki őket a török parton. Ezután 3 napon keresztül megpróbálnak valamit tenni: de se nem tudnak a felkelés parancsnokságával kapcsolatba lépni, se nem képesek helyieket magukhoz vonzani. Viszont találkoznak a török hadsereg hivatásos egységeivel. Az egészből öngyilkos misszió lesz. Botev menekülés helyett tudatosan ezt választja. S meg is hal május 20-án.
Persze jól számolt, az egyébként semmilyen közvetlen pozitív hatást nem elért felkelés ügyében. Az ország területének nagy részén semmilyen felkelés nincs, csak pár önálló egység jelenik meg, melyek gyorsan vereséget szenvednek. A középső országrészén – Veliko Tarnovo környékén – van ugyan felkelés, de már Botev bekapcsolódása előtt leverik a törökök. Egyedül az ország délnyugati részén van komolyabb harc, de persze ott is leverik május közepére. Botev tudta, semmi esélye, ő az ország észajnyugati részén van, tudatosan ment a halálba, azon az alapon, hogy minél több a halott az ő oldalán, annál nagyobb a hírértéke nyugaton az eseménynek. S mint mondtam, jól számolt: 1 évvel később, 1877 áprilisában, éppen a felkelés leverésének kegyetlenségére hivatkozva üzent hadat Oroszország Törökországnak.
A halálhelyéhez legközelebbi hegycsúcson a XX. sz. 30-as éveiben emlékművet emeltek neki, ez máig létezik, a konkrét halálhelyen is van egy kisebb emlékmű, de az elég nehezen megközelíthető:
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
