Nevek a sorsokban, sorsok a nevekben szaszifanni2023. 03. 03., p – 13:57
Gyerekkorában az ember sokszor elengedi a füle mellett, amit a felnőttek a környezetében beszélnek. Nem igazán gondol bele abba, mennyire fontos lehet majd egyszer az, amit a nagypapájáról viccelődve vagy a vita hevében mások mondanak.
Rendszeresen botlok emberekbe, akik külföldre költözve azt érzik, hogy hiányzik nekik valami. Akik nem találják a helyüket a világban, és sok kutakodás után oda lyukadnak ki, hogy nekik is lehet valami érthetetlen, valami titkos a családi puttonyukban. Emberek, akik ma már szívesen kérdeznének a múltról, de a családjukban már nincs kit. Január elején is landolt egy e-mail a digitális postaládámban, amelyben egy magyarországi hölgy a határon túli múltját kereste. Azt írta, hogy onnan származtak az ő különleges nevű ősei, ahonnan az én Életmeséim a Facebookon.
Kácsa Uzsák, Guszti Maris
„Uzsák” – állt a laptopom képernyőjén fekete betűkkel. Uzsák! – húzódott mosolyra a szám. Ismerem, hát hogyne ismerném! Na de melyik közülük?! Mert így hívták az egyik dédanyámat lánykorában, akitől én annyi régi mesét hallottam! De baj lesz itt, mert így hívtak még rengeteg embert abban a faluban. Úgy emlékszem, sok volt köztük a Mári néni, az Ilonka, a férfiak között meg akadtak „sógorok”, és úgy rémlik, Bandik is.
Hogy én milyen jókat szórakoztam, amikor ez az Uzsák dédi az ő rokonairól beszélt! Például a Viktór nénéről, akit, gyerekként úgy értelmeztem, hogy valami érthetetlen okból kifolyólag egy fiúról neveztek el. Pedig hát lány volt! Mesebelinek találtam azt is, hogy dédi édesanyja és annak két lánytestvére mind Uzsákkal házasodtak. Na de nem két família furcsa összeborulása volt ez, kérem szépen, ahol az egyik család összes fia a másik család összes lányát elveszi feleségül. Nem-nem. A Pálinkás lánytestvérek, köztük az én ükanyám, három különböző perbetei Uzsák család fiaival házasodott, akiknek vezetékneve éppen azonos volt! Viktór néne egy Istenes Uzsákkal kötötte össze az életét. Nekik aztán meg voltak számolva a perbetei napjaik, mert módosabbak lévén Magyarországra telepítették őket. Fiukra, Rezsőre még én is emlékszem. A kilencvenes években, öregkorában néhányszor járt nálunk. Én ilyenkor mindig a kisszobába bújtam előle, és a csokik és egyéb magyar ajándékok sem tudtak róla meggyőzni, hogy előjöjjek, amíg ő néhány óráig nálunk vendégeskedett.
A másik lánytestvért, Mancit, a Kácsa Uzsák vette el. Ők egy kis zsúptetős házban laktak a falu széli Komáromi utcában, és leszármazottak nagy része máig Perbetén él. Az én ükanyámat pedig egy Ágoston nevű legény szemelte ki már egészen kiskorában, így lett az ő gyerekük, az én dédanyám a közösség számára az apja után Uzsák helyett „Guszti Maris”. De hogy a többi ilyen vezetéknevűt is mind meg lehessen különböztetni egymástól, volt, akit csak Bárzsonynak, Borzának, Csurinak vagy Trottyónak hívtak. Nem csúfolódásból, hanem praktikus okokból. Mert ha például Uzsák Istvánt keresett valaki, aki betévedt a faluba, bizony nehéz volt megtalálnia, mert sok volt belőlük. Ha Bárzsony Istványt említette, akkor azonnal útba tudták igazítani.
Ahol a kutatók elakadnak
2023 amatőr családfakutatói, akik ma már szívesen kérdeznének, de nincs kitől, gyakran ilyen nehézségekkel találják szemben magukat. Tudnak egy nevet, Kovács Péterét, Szabó Ilonáét, egy távoli települést, és egy hozzávetőleges korszakot, amikor ott élhettek az elődeik. Hosszú utazás, sokaknak rettegett határátkelés után a kis falukban aztán egészen könnyű őket azonosítani, ahogy tétován toporognak a községi hivatalok, templomok bejáratában. Minden vágyuk, hogy egy jó szándékú, és remélhetőleg az ő nyelvükön is beszélő papot találjanak, aki egy-egy mise alatt vagy után néhány gyors pillantást enged nekik vetni a sekrestyék faragott szekrényeinek mélyén lapuló poros anyakönyvekbe. Amióta azonban sokan tudnak róla, hogy személyiségi jogaik vannak, és az adatvédelmet is (ha csak mások elhajtására is, de) komolyabban veszik, ezen a ponton akad el rengeteg, családja múltja iránt érdeklődő. Mert a papok bizony olyan pecsétes papirost kérnek, ahol a paragrafusokra helyi nyelven kell hivatkozni. Meg rokoni szál igazolást is emlegetnek, elvégre hogyan is tudná bárki is igazolni, miért kutakodik mások legszemélyesebb adatai között! „Egyébként is olyan sok most a munka, elsőpéntek közeleg, beázott a tető, bérmálás is lesz, nem érnek most erre rá…” – hallottam én is sokszor már a telefonban, mielőtt bárhová elutaztam volna.
„Van nekem tisztességes nevem is!”
Elárulom, hogy aki ősök felkutatásába kezdene, itt még nem kell, hogy feladjon minden reményt. A sekrestyések, templomot takarító idős asszonyok, feltéve, ha jó benyomást tud valaki kelteni, gyakran vannak a tébláboló idegenek segítségére. Az évtizedek óta nem használt nyelvtudás, a kézzel-lábbal mutogatás ilyenkor elképesztően hasznossá válik. „Keresem dédmama enyém” – mondjuk csak akár hibásan is bátran, és ha másképp nem megy, írjuk be a telefonunkba az egyetlen ide köthető ősünk nevét, mert megvan rá az esély, hogy a helyi idősek meglepetésükben felkiáltanak majd: Ja, hogy Uzsák, hát persze, hogy van itt olyan! Hogy aztán ők is ott folytassák, ahogy én is tettem online:
„Na de melyik Uzsák?”
Sokszor elmesélték a hosszú téli estéken gyerekkoromban Nyúl Úr történetét. Valamikor a hatvanas években lehetett, amikor a rendszer már megtűrte, hogy a falusi emberek óljaiban malacok legyenek, és nem kért cserébe olyan szigorú ellenszolgáltatást, mint a háború utáni szövetkezetesítés agitálástól és részesedésektől terhelt időszakában. Ekkor történt, hogy „valami idegenek” (mindig így mondták) jöttek Perbetére, kismalacot szerettek volna vásárolni. Megálltak a Sallai utcában, és ahonnan dalolást hallottak az utcára kiszűrődni, oda bementek. Nótás ember rossz ember nem lehet, így tartották, és igazuk is volt. Az ott lakó Jóska bácsi, szegény, nagyhangú, víg öregember volt. Egyszer felfogadták még éjjeli őrnek vagy dinnyecsősznek is az állami gazdaságba, de hát az egyfolytában dalolt, a tolvajok meg mindig biztosan tudták, hogy merre jár éppen. Így szakadt meg a csőszsége, amit ő talán nem is bánt! Udvarában állatokat tenyésztett, kertészkedett. Ezeket az idegeneket is szívélyesen fogadta, és bár neki éppen nem volt egy kisállata sem eladó, tudta, kinek lehet a faluban. Nyúlékhoz irányította a vevőket. Úgy mesélték gyerekkoromban, hogy a hálás idegenek be is ültek az autójukba, meg is találták a címet, be is mentek az udvarba, és ahogy illik, tisztelettel köszöntötték Nyúl urat. Mondták neki, hogy „Adjon Isten, Nyúl úr! Jöttünk kismalacokat venni”. A gazda meg ahogy ezt meghallotta, felvette a vasvellát, és nekik rontott, hogy „az anyátok piszkos erre-arra, hát van énnekem tisztességes nevem is!” Erre az egyik idegen meg csak feszt mondta, hogy „bocsásson meg, Nyúl úr, minket ide küldtek! Nekünk azt mondták, hogy a Nyúléknak biztos lesz eladó kismalacuk, ha másnak nem is a faluban…!” Aztán csak megegyeztek valahogy.
Ki adja meg a választ?
Itt kezdődik ma is minden. A sikeres biznisz, ahogy a családi múlt feltárása is. Hogy tudjuk, mi a tisztességes köszönés. Hogy tudatában legyünk, kik vagyunk, és ismerjük, hogy mi jellemzi azokat, akik a környezetünkben élnek és akikkel dolgunk van. Hogy ne csak értsük, hanem át is érezzük, hogy honnan kapta a nevét, Nyúl úr”, a „Birkés Szabó”, a „Topány Annus”, és mit jelentett ez a sorsára nézve.
Az ilyen részleteket csak a legritkább esetben rejtik a sokak által még mindig a legfontosabb forrásnak tartott anyakönyvi kivonatok. Ha szerencsénk van, és odaengednek a százéves, hatalmas, vaskos egyházi regiszterekhez, talán tisztázódik a kérdés, hogy dédmama és dédpapa miért csak azon a napon házasodott össze, amikor nagypapa született. Talán megértünk valamit, amikor a másik ági dédmama neve mellett a pap kacskaringós betűiből kiolvassuk, hogy a menyasszony árva cseléd. De a válaszokat a kérdéseinkre sokkal inkább azok a falusi házak előtt kispadon ülő, vagy a városi templom kerítését szerelő idősek fogják megadni, akik, őseink neve hallatán a saját gyerekkorukból még emlékeznek például arra, hogy akkoriban az utcában sok volt az olyan, akinek az apja „tömöttszájú girgiz”, vagy a cselédsoron „az uraság egy sokadik, balkézből lett kölke”. Ha megtisztelnek bizalmukkal, érdemes meghallgatni ilyenkor minden régi mesét. A látszólag nem relevánsakat is, hogy azt beszélték, a Geletáéknál a sparhelt mellett mindig ott volt egy láncos bot, és az ember nem is volt rest azt használni. Hogy az asszonya sokszor ment sántikálva a templomba, de hát senki nem mert szólni semmit, mert úgy tartották, hogy az ilyenbe nem jó beleavatkozni. Vagy hogy volt itt egy ember, aki nagyon sok mindenkinek ártott, és hogy a fia megússza a felelősségre vonást, a fagyott folyón át menekült át a határon, és soha nem mert visszajönni. És hogy azt beszélték, hogy bár nevet változtatott, bizony, ott sem találta meg soha a boldogságát.
Könnyek áztatta kalandozások
Talán sok évtized múltán egyszer éppen ezek kellenek majd ahhoz, hogy egy újabb részletet megértsünk saját magunkban. Ezeknek a régi családi történeteknek a fényében ugyanis a jelenünkre is másképp fogunk tekinteni. A visszatérő éjszakai álmunkra, amikor mindig ugyanabban a nagy házban bóklászunk, és sehogy sem találjuk a kiutat. A gyerekkori napocska-felhő-házikó rajzaink mögötti, mindig ugyanolyanra rajzolt dombok mivoltára és hollétére is ráeszmélhetünk, amikor elvezetnek a faluszéli, ma már bozóttal benőtt szőlősökhöz, ahol kiderül, hogy egykor elődeinknek is itt, ebben a sokszor papírra vetett tájban volt a pincéje.
Soha nem veszélytelen a terep, és szinte mindig könnyek áztatják az ilyen „kalandozásokat”. Világok omolhatnak össze bennünk, de a kósza, gyerekkorban kifülelt, elcsípett félmondatokból ugyanakkor fontos történetek is összeállhatnak. Egy szempillantás alatt válhat világossá olyan „banális részlet”, hogy miért csapott sok-sok éve a mama akkora patáliát, amikor szülinapja alkalmából egy kacsa alakú porcelánedényben kapott cserepes virágot a gyanútlan pozsonyi menyecskétől. És miért lett ez a fiatal nő aztán már nem kívánt személy a családban. Gyerekkori ragadványneve fényében végre érthetővé válik, mi volt az, amit legszívesebben örökre kitörölt volna az emlékezetéből, ezért tiltásként (és mára már fojtogató szabályként) sziklaszilárdan belénk vert.
A múltfeldolgozás itt, a „kiskácsasággal”, a „topánysággal” is kezdődik. Nem a nagypolitikában, hanem a mi saját családjainkban és kisközösségeinkben. És nem azért, hogy ezáltal átírjuk a történelemkönyveinket, hanem azért, mert itt születik az (ön)elfogadás. A béke.
Tóth Erzsébet Fanni
***
A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. február 28-ai számában jelent meg
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
