A minap kaptam egy levelet, benne két CD. Az egyik borítója ismerős volt, a másiké viszont újdonságként hatott számomra. Ardamica Zorán hosszú hallgatás után aktivizálta magát zeneileg (ha nem számítjuk bele a gitároktatást), igaz, nem a 90-es években tevékenykedő Les Fleurs Du Mal (Romlás Virágai) nevű, szövegcentrikus, alternatív csapásokkal ostorozott rock bandáját (szerinte projektjét) élesztette fel, hanem ezúttal szólóban mutatta meg magát, nem is akárhogyan.
Zorán „fekete albumát” a lassan ötéves Mordent Projectet elintézhetjük egy legyintéssel is: alter, rock, posztpunk és kész. De ne tegyük! Inkább higgyük el, hogy a zene
valahol a sanzon és a progrock közötti sávban »definiálható«, amolyan 60-70-es és 90-es évekbeli hagyományokra építő indie crossover, kevéske népzenével és neoklasszicista tisztelgéssel fűszerezve”,
ahogy a dalszerző-szövegíró és hangszerelő Ardamica nyilatkozta a 2019-es Füleki hírlap februári számában. Ugyanott még azt is hozzátette, hogy
akarattal eklektikus, de alapvetően rock and roll attitűddel rendelkező muzsika és minden dal más – szerzői lemezen az ember igyekszik sokoldalúnak mutatkozni”.
Ebben sem kételkedem, mivel ha valaki akarattal kíván eklektikus lenni, annak nyögés is lehet a vége. Néhány esetben ugyanis erőltetettnek, funkciótlannak érzem ezt az eklekticitást, pedig én alapból nagyon kedvelem, ha egy lemez nem egysíkú. (Igen, tudom, hogy a Fúzió is miért kapta azt a címet anno.) Azt sem árt eldönteni, hogy szólóalbumról, projektről vagy szerzői lemezről van szó, mert nem mindegy, és nem igazán lehet kibogozni a szándékot. Zorán szerzői lemezről beszél, ami a szó szoros értemében stimmel is, hiszen ő szerezte a muzsikák legnagyobb részét és a dalszövegeket, azonban szerzői lemeznek az olyan albumokat szokás nevezni, ahol különböző előadóknak írt dalokat gyűjtünk össze egy csokorba, illetve definiáljuk újra. Ezzel lényegében ki is merítettem aggályaimat a lemezzel kapcsolatban, ugyanis tényleg egy rock n roll attitűddel „felvértezett” korongról van szó, a szövegek tekintetében is, ami az album ektektikussága ellenére sem engedi azt, hogy szétessen.
Nem megyünk át onanizáló művészkedésbe, nem megyünk át cipőbámulásba, és főként nem megyünk át patetikus vitézkedésbe. Hiába, a jó kis rock n roll nemcsak konzervál, mint a formalin, hanem össze is tart, mint a csiriz.
A CD kilenc dalából kettő revitalizált darab, melynek társszerzője az egykori gitáros társ, Németh Attila, a többi újonnan született szerzemény. Attilán kívül az anyagon Botos József dobol, továbbá egy-egy felvételen Jakab Géza harmonikán, Bozó Alexander hegedűn, továbbá Steve Misik és Jónás Tamás pedig gitáron közreműködik. Hősünk az alapokat otthon rögzítette, a többi sávot, a keverést és a mastert pedig a Fambi Stúdió tulajdonosa, Farnbauer Péter készítette, ami hallatszik is, ugyanis profi a megszólalás. Fambi egyébként szintén közreműködik a lemezen. Zorán tisztában van hangterjedelmének határaival, így nem is próbálkozik hangakrobatikával. Nagyon jól teszi, ugyanis teljesen szokható ez így, második hallgatásra már karakteres is. A Frázis-dal refrénje mindjárt az elején teljes erővel támad, az ehhez tapasztott Marha jó talán jobban funkcionált volna önálló trackként, hiszen a két dal együtt így 7 perc fölé kúszik, és önállóan is elég patront tartalmaznak. A másodikként jelzett Ez, ne! című dalra elég ha azt mondom, hogy „de mégis”, s ezzel mindent elárultam.
A Propositio InstruMentalis cím magáért beszél és jópofa ujjgyakorlat a hard rock legszebb éveit idézve (a 80-as éveket is beszámítva!), majd a negyedikként érkező Sós nedveit Villon és Shakespeare képi világát idéző „ballada”, de akár modern, sejtelmes keringőként is aposztrofálhatjuk, tele feszültséggel. A Fogyó reménnyel egy klasszikus punk rock nóta és jólesik hallgatni, mert hiánycikk az ilyen manapság. Az ezt követő Ma már egy újabb keringő, de ez inkább kocsmai, harmonikával és hegedűvel fűszerezve. Érdekes módon még így sem lóg ki a többi szerzemény közül. Érdekes a Miként az emlék crossover jellege, a Pepita elborultsága, a Riadt éjjeli – Rég a jövőben pedig méltó lezárása az albumnak.
Nagy kár, hogy a dalszövegeket nem olvashatjuk a kissé profánra szerkesztett borító belsejében, és még nagyobb kár, hogy a lemeznek nem volt semmilyen élő bemutatója, vagy legalábbis én nem tudok róla.
A 35 perces lemez a Microgrammánál jelent meg, hasonlóan, ahogy Zorán „fehér albuma”, a tavalyi Partita Ceremonia, ami viszont egy teljesen más kávéház.
Az új lemez igényes kivitelezésű digipak kiadvány, ami megérdemelt volna legalább egy vékony füzetkét, de egy igazi préselt CD-t mindenképpen. Kicsit olyan érzésem van most, mintha beülnék egy Mustangba, de nem tudnék elindulni, mert nincs benne motor. (Engedjük most el a zenét nem hallgatók, hanem fogyasztók okoskodását, miszerint minek foglalkozunk mi még a CD-vel, amikor a mai világban MINDENKI már mp3 formátumban stream szolgáltatón keresztül „engedi” zenét.) Ugyanis az történt, hogy az asztali CD-lejátszóim nem vették be a „selejtet”, így kénytelen voltam egy régi laptop „suttyó” tálcájába helyezni a korongot, hogy az elinduljon. Tanulság: ha már arra „vetemedünk”, hogy CD-t jelentetünk meg (amiért amúgy jár a kalapemelés), akkor adjuk is meg a módját, és ne azon (magán a hanghordozón) spóroljunk, ami a legfontosabb. Amikor nagy nehezen megbirkóztam a feladattal és felcsendült a zene, hát padlót fogtam.
A nagyjából EP terjedelmű anyag ugyanis egy komolyzenei szvit, nem is akármilyen hangszereléssel. Két rövid fanfár után képzeljünk el egy olyan darabot, ami a barokk szimfonikus muzsika keresztezése a filmzenével.
Az anyag központi tétele mégis egy szellősebb hangszerelésű, reneszánszra és barokkra „hajazó” menüett, amelyben akusztikus gitár és a billentyűs hangszerek is fontos szerepet kapnak. Már csak a csembaló hiányzik. Kiemelt szerepe van még a két utolsó szerzeménynek. Az előbbi romantikus, a másik egy ismét régebbi korok zenéjét idéző „fürgébb” darab, de hát milyen is legyen egy rondó. A CD-n fellelhető információk sajnos nem árulnak el sok mindent, így azt sem lehet tudni, hogy mi az, ami humán módon, instrumentum segítségével, és mi az, ami szoftveres varázslattal került a korongra. Mindenesetre illik megemlíteni a zenészek nevét is: Botos József, Tomáš Demecs, Henrich Gondáš, Richard Novotný és Farnbauer Péter, aki az igényes felvételekért, keverését és masteringért is felelt.
Bevallom, én eddig nem ismertem Zoránnak ez irányú törekvéseit, de nemcsak maga a zene, hanem a hangszerelés is meglepett, már csak egy hajlékony, kultúrsznobságtól mentes kamarazenekart kell keresni, és be is lehet mutatni a darabot! Személy szerint nagyon szurkolok, hogy ez sikerüljön.
Bár az tény, hogy ez így önmagában véve még kevés, meg elsősorban programzenéről van szó, amit alkalmazott muzsikának is el tudok képzelni, például történelmi témájú dokumentumfilmek, esetleg kiállítások kísérőzenéjeként. Addig is ajánlom figyelmébe a művet a Szlovákiai Magyar Zenebarátok Társaságának.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
