Nehéz a fasizmusról beszélni objektíven és tárgyilagosan úgy, hogy mindenki megértse, hiszen talán a legtöbb prekoncepció ehhez a szóhoz kapcsolódik a politikai ideológiák tárházában. Ha fasizmusról beszélünk, a legtöbb embernek a II. világháború, a holokauszt, vér és halál jut eszébe. Pedig a fasizmus egy gyökeresen más politikatörténeti/politikafilozófiai fogalom, melynek egyáltalán nem szükségszerű kapcsolódni a nácizmushoz, s ez a hitleri Németország előtt nem is volt így. Maga a fasizmus is erre törekszik 1945 óta, hogy lemossa magáról a 20. század közepén ráragadt nemzetiszocialista foszlányokat. Ennek érdekében nem csak, hogy nem bánja, ha nem kell magát fasizmusnak nevezni, sőt bátran tagadnia is azt, hanem sok követője mára egyenesen el is hiszi, hogy a demokrácia egyik formáját képviselik. Pedig fasizmus. De kezdjük rögtön az elején, definiáljuk a fasizmust.
Mi a fasizmus?
Fasizmusnak először a történelemben, az olasz fasizmust nevezték, mely az 1910-es évek végén, 1920-as évek elején kristályosodott ki. Ez szolgált később minden más fasiszta rendszer, ideológia alapjául, de korántsem jelenti, hogy valami sajátosan olasz találmányról lenne szó. Sokkal inkább mondhatjuk azt, hogy legelőször Olaszországban manifesztálódott az a világnézet és társadalmi koncepció, melyet minden nemzet magában hordozott évszázadok óta. A fasizmus egy univerzális világszemlélet, mely a világ minden társadalmában jelen volt és van, még ha lappangó vagy perifériás helyzetben is. Az, hogy legelső – de nem legsikeresebb- megtestesülése Olaszországban történt, magával hordozza, hogy olasz eredetű nevet kapott, s ez alapján lett gyűjtőneve ennek a bármely nép körében jelenlévő világszemléletnek. Így megkell cáfolnom a méltán és megérdemelten ismeretlen neonáci zenekar, a Natural Born Killers egyik nívós számában elhangzó önmosdatást, mely a „nem vagyunk mi fasiszták, mert nem vagyunk mi olaszok” strófával érvel. Hogy minőségibb vizekre evezzünk, nézzük is meg hát Uberto Eco nemzetközileg elismert, kifejezetten fasizmusra specializálódott történész tömör definícióját, mik is a fasizmus jellemzői:
1. Hagyománykultusz, visszarévedés a dicső múltba, ebből adódóan a progresszió, liberalizmus elvetése
2. Vallás (vagy valláspótlék, vallásos élmény) beemelése a politikába
3. Cselekvőképesség kultusza, vagyis a politikus mindenkor erős vezér látszatát kell keltse a bizonytalanság szikrája nélkül
4. Nemzetfogalom kisajátítása, az ellenzék hazaárulóvá való minősítése, idegen érdekek kiszolgálójának titulálása
5. Idegenekkel szembeni gyűlölet, félelmek keltése, felerősítése
6. A külső és belső ellenség fenyegető képének folytonos fenntartása, gyakran összeesküvés-elméletekkel alátámasztva
7. Háborús retorika és hangulat, a hívek tömegeinek folytonos „harckészültségben” tartása
8. Populizmus és elitizmus keveréke, a nép nevében a népért való szólamok hangoztatása vegyül egy vezérkultusszal
9. Férfi erények hangsúlyozása, a nők elsődleges szerepének a családot jelöli meg
10. Közösség érdekének hangoztatása az egyéni szabadságjogok rovására, mindig a többség nevében való kommunikáció és akaratérvényesítés, melyet egy szűk elit jelent ki
Emilio Gentile nagyjából hasonló pontokban definiálta a fasizmust, de kitért több területre is, mint:
– A fasiszta mozgalom különböző társadalmi rétegekből tevődik össze a legalsóbb osztályoktól, a középosztályon keresztül a gazdagokig. Az identitás nem az osztályhelyzetben, társadalmi rangban gyökeredzik, hanem egy nemzeti bajtársi identitást jelent.
– A szakszervezeti tevékenységek korlátozása, elnyomása. Az állam befolyásának növelése a gazdaságban, hogy a rezsim céljainak megfelelő és hozzá lojális cégek, ágazatok fejlődjenek, s azokat az állam ellenőrizni tudja. Mindeközben a magántulajdont és az osztálykülönbségeket megkívánja őrizni.
– Egyetlen nemzeti párt léte, mely az egész nemzet érdekét képviseli, melyet egy miszticizmusba hajló tekintéllyel felruházott, csodált Vezér irányít.
– Anti-ideológia. Erőteljes anti-marxizmus, anti-liberalizmus, anti-individualizmus
Nos, ha most valaki azt érzi, hogy ezen pontok zöme emlékezteti valamire, akkor az nem csoda. Természetesen bizonyos pontoknak lehet valóságalapja, s akár önmagában nem ördögtől valók. Az idegenellenesség érthető egy bevándorlás sújtotta régióban, városrészben, ahol kulturális feszültségek jönnek létre a kéretlen és alkalmazkodni nem vágyó embertömegek végett. Vagy a hagyományokhoz való ragaszkodás és egy korábbi, dicsőbbnek gondolt korszak reprodukálásának kísérlete sem feltétlen lesz rossz gondolat. Azonban ha ezen pontok döntő többsége együttesen kipipálható, ott nagy valószínűséggel fasizmusról beszélhetünk.
A fasizmus, mint a jobboldal túlélésének záloga
Felkell elevenítenünk az általam preferált és a legtalálóbbnak gondolt definíciót a jobboldal és a baloldal különbségére. Nevezetesen, hogy a jobboldal szerint a világ az abszolútum az egyén szubjektum. A baloldal esete ellentétes, ahol az egyén az abszolútum, és a világ a szubjektum. Magyarán a jobboldal a világot, annak rendjét tekinti igazodási pontnak, melynek az egyéneknek kell változni, megtalálni vagy elfogadni a helyüket, míg a baloldal számára az egyén vágyai szerint kell alakítani az őket körülvevő társadalmat, rendszereket.
Ennek értelmében a történelemben a társadalmak zöme jobboldali volt az archaikus kortól kezdődően. Ahogy a metafizikai tradícionalisták is többször kijelentik, az ember alapvető, természetes létállapota jobboldali volt. Ezt törte meg a 18.-19. században a felvilágosodás, amely alapvetően baloldali eszméknek tört utat. Egyáltalán a baloldali és jobboldali elnevezés is innentől jelenik meg. S a jobboldaliak hiába ragaszkodtak a konzervatív rendhez, az ezer sebből vérző feudális világ végérvényesen omladozni kezdett. A felvilágosodás baloldali eszméi elkerülhetetlenül döntési jogot és hatalmat, befolyást adtak a tömegnek. A tömegek miután szavazati jogot szereztek, érthető módon befolyásukat nem arra fordították, hogy visszaállítsanak egy olyan társadalmi struktúrát, ahol nincsen befolyásuk és hatalmuk az állam és ebből kifolyólag a saját életükre. Az 1800-as évek végén jelentek meg azok a körök és irányzatok, melyek ezt a folyamatot nem csak rossz szemmel figyelték, (ahogyan a konzervatívok), hanem ugyanolyan rosszallóan tekintettek a korábbi konzervatív rendszerre is, mely saját hibái okán összeomlott és teret adott a baloldali ideológiáknak. Ennek érdekében pedig egy teljesen új struktúrán gondolkodtak, mely a jobboldali értékeket preferálja, de teljesen új állami és társadalmi konstrukcióban érvényesíti azokat. Ezekben a szellemi irányzatokban gyökeredzett végül a 20. század elején megjelenő fasizmus. Benito Mussolini, az eredeti (olasz) fasizmus ikonikus alakja baloldali anarchistaként kezdte pályafutását és az első világháború véráztatta éveiben forgatta át a történelem kereke őt a jobboldali értékek irányába. Mussolini pontosan tudta azt, hogy a tömegeket fontos befolyásolni és, hogy nem lehet tőlük elvenni a befolyás és a hatalom illúzióját. A fasizmus megalkotta azt a jobboldalt, mely úgy tesz, mintha a tömegek, a nép akaratán nyugodna a hatalma. A jobboldal esszenciális lényege, hogy az egyének sokaságának beleszólási joga a legfelsőbb szintű nemzeti ügyekbe elképzelhetetlen. Alapfilozófiájának szöges ellentéte. Mivel azonban a felvilágosodás már akkora utat tört a szavazatijognak és a tömegek beleszólási lehetőségének, hogy ezt már visszafordítani nem lehetett, a jobboldal egyetlen túlélési lehetőségét az jelentette, ha beszáll a játékba és elhiteti, hogy az ő általa képviselt értékek is a nép többségének akaratán nyugszanak. Ezt nevezi manapság a közélet úgy, hogy jobboldali populizmus. A fasizmus a jobboldali populizmus első megnyilvánulása, mely felkínálja azt a részbeni vagy teljes illúziót, hogy a többség jogos és szuverén akaratán támaszkodik hatalma. Így megszerezve a hatalmat az állam felett, azt visszabontja egy autokratikus intézménnyé, melyben fokozatosan visszaépíti azokat a társadalmi struktúrákat és jobboldalinak nevezett ideológiai elemeket, miközben a társadalmat folyamatosan meggyőzi, hogy ez a többség akaratán nyugszik, s mindeközben a propagandán és az visszaformált társadalmi struktúrákon keresztül befolyást is gyakorol az emberek többségére, hogy valóban egyet is értsenek ezen elképzelésekkel.
A fasizmus és a nemzetiszocializmus
Minden négyzet téglalap, de nem minden téglalap négyzet. Jól a fejünkbe verték ezt az általános iskolában. Valahogy így viszonyul egymáshoz a fasizmus és a nemzetiszocializmus is. Minden nemzetiszocializmus fasizmus, de nem minden fasizmus nemzetiszocializmus. A nemzetiszocializmus a fasizmus érthető, de nem törvényszerű következménye. A fasizmus,-mint fentebb már láthattuk- viszonylag tág világszemlélet, társadalmi konstrukció és államvezetési konstrukció. A nemzetiszocializmus ezzel szemben véresen komoly, részletesen pontokba foglalható ideológia. Ideológia, mely az élet minden szegmensére kiterjedően válaszokat kíván adni és az élet legapróbb részleteiig próbál is beavatkozni és formálni mindent. Vegyünk két szembeötlő példát.
Az antiszemitizmus: A fasizmus nem antiszemita. Legalábbis nem törvényszerű és nem esszenciális velejárója. Az eredeti olasz fasiszta mozgalomnak ugyan voltak kifejezetten antiszemita tagjai, a fasiszta Olaszország több, mint 20 éve alatt nagyrészt szinte egyáltalán nem foglalkozott a zsidósággal a fasiszta vezetés. A zsidókérdés nem létezett. A Nemzeti Fasiszta Pártnak csakúgy volt rengeteg zsidó tagja, mint antiszemita tagja. Sem kulturálisan és fajilag nem volt törvény de még csak elképzelés sem a zsidókat érintően. A spanyol fasizmusban, azaz a falangizmusban szintén nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Fel sem merült a zsidóság, mint kultúra, népcsoport olyan tényezőként, melyre figyelmet kéne fordítani, vagy bármiben kikéne emelni a helyzetüket. A fasizmus számára a zsidókérdés legalább olyan irreleváns volt, mintha azt mondanánk, hogy örménykérdés. Nincs örménykérdés, minek lenne, kit érdekelnek az örmények?
Ezzel szemben a nemzetiszocializmus zsigerileg antiszemita. Kezdetektől fogva a zsidóságra épülő vélt vagy valós sérelmek hangoztatása képezte alapját. A zsidókat érintő összeesküvés-elméletek az ideológia elengedhetetlen alappillérei voltak. Ez nem csak a német nemzetiszocializmusra volt igaz, de más nemzetek nemzetiszocialista ideológiáiban is megjelentek, ha más hangsúllyal vagy indokkal is (pl. a magyar hungarizmus). A legfontosabb és legszigorúbban vett törvények a zsidóságot érintő rendelkezések voltak, a propaganda elsőszámú, napiszintű fő iránya a zsidókérdés körül forogtak. Olyannyira alapját képezték, hogy még a háború legelkeseredettebb hónapjaiban is hatalmas infrastruktúrát és kapacitást vetettek be a zsidóságot érintő tragikus események végrehajtásához.
Az olasz fasizmus kifejezetten elzárkózott az antiszemitizmustól, Mussolini magát Hitler Mein Kampfját is ostoba közhelyek gyűjteményének nevezte. Végül kizárólag geopolitikai okokból adta meg magát a szomszédos, nagy befolyású Németországnak magát az olasz fasizmus és vezetett be 1938-tól zsidótörvényeket. Csakúgy, mint Magyarország ugyanezen okból, mely ország nem volt még csak fasiszta sem. Ennek ellenére a nácik mindvégig elégtelennek ítélték az olasz fasiszta zsidóellenes intézkedéseket és tény és való, hogy a többi csatlós országhoz képest, minimális retorzió érte az olaszországi zsidóságot.
A fajelmélet: A fajelmélet és a zsidókérdés nem teljesen szétválasztható, de külön kezelendő terület. Az antiszemitizmushoz hasonlóan, a fasizmus eredendően nem rendelkezik fajelmélettel és nem is következik belőle törvényszerűen. A fajelmélet olyannyira a német nemzetiszocializmus sajátja volt, hogy még a többi ország nemzetiszocialista ideológiájában sem találunk hasonló mértékűt. Mind a magyar, mind a horvát, a norvég, a flamand nemzetiszocializmusok magukévá tettek valamilyen minimális faji elképzelést, de ezek csak árnyékai a német fajelméletnek. Ez kizárólagosan a német 19. században gyökeredző modernista tudományos (mára áltudományosnak hívott) elképzelés volt. Az ősi germán miszticizmuson és a 19. századi új tudományágak talaján kifejlődő gondolat. Az evolúcióelmélet kisarkított elképzeléseit, a frenológiát és az eugenikát olyan szinten ötvöző elképzelés volt, ami a fasizmustól egyébiránt teljesen idegen. A nácik tudományos, genetikai alapú gondolkodása és azt mindenek felé helyező társadalmi koncepciója totálisan ellentétes a fasizmus progresszivizmus és modernitás tagadásától. S már az is beszédes, hogy más nemzetek nemzetiszocializmusai sem fektettek erre ekkora hangsúlyt, sőt homályos néha elhangzó felsőbbrendűségi lózungokon kívül nem foglalkoztak vele, addig a kifejezetten fasiszta országokban, mint Olaszország, vagy Spanyolország ennek nyoma sem volt. Ha felsőbbrendűségről szó is esett a fasizmusban, akkor az kulturális értelemben történt kizárólag.
Mindemellett a fasizmus teljesen megbékélt vagy kifejezetten jó viszonyt ápolt a már meglévő keresztény kultúrával (vagy épp aktuális vallással), addig a német nácik ideológiája annyira totális volt, hogy a vallást is maga képére kívánta formálni és a nemzetiszocializmus talaján lévő új vallást kreálni. Ez szintén olyan elem, amely a nemzetiszocializmusok között is kizárólag a német vállfaját érintette kizárólag.
A fasizmus újradefiniálja önmagát
A fasizmus láthatóan túl közel került az általa indirekt módon teremtett nemzetiszocializmushoz. A tanítvány túlnőtte a mesterét. De ez a tanítvány végül hatalmasat bukott és beszennyezte vele a mesterét is. A nácizmus iszonyatos bűnei és embertelen ideológiai vívmányai most már végérvényesen összemosódtak a fasizmussal. Már az 1930-as évek végére részben megfertőzte a fasizmust, de ha a különbségtétel még látszódott is, az utókor tett róla, hogy ez ne legyen észrevehető. Mind a szovjet, mind a nyugati propaganda a fasizmust kezdte el a nácizmus szinonimájaként használni és szitokszóként alkalmazni. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy mára nagyon kevés ember tudja egyáltalán, hogy külön jelentéstartalommal bírnak ezek a szavak. Ennek érdekében a fasizmus nem is tehetett mást 1945 után, mint megpróbálta minél jobban lerázni magáról azokat az elemeket, amik ezt a hasonlóságot a nácizmussal alátámasztanák. Francesco Franco Spanyolországában fennmaradt a fasiszta rezsim annak okán, hogy nem vett részt a második világháborúban. Spanyolországot 1975-ig a falangista és egyéb fasiszta körökből összevont Nemzeti Mozgalom nevű párt irányította, valamint Franco szinte diktátori rangú vezérként. S bár korábban például karlendítést használtak üdvözlés gyanánt (ez is már Hitler előtt jelen volt a fasiszta mozgalmakban), 1945 után elhagyták ezt. A szólamaikból, retorikából is kiveszett jó pár elem és mind ezekben, mind a militarista megjelenésben visszább vett a vezetőség. Juan Peron Argentínája már alapvetően 1945 után jött lére és bár a peronizmus minden elemében illik a fasizmus kategóriájába, erről Peron már mélyen hallgatott. A fasizmusnak talán ez volt az első megjelenése, amely valóban demokratikusnak hirdette magát és tartott választásokat rendszeresen, melyeket ha teljesen kiegyensúlyozottnak és tisztának nem is lehet nevezni, de bizonyos esetekben a rendszer megbuktatható volt ezeken a voksolásokon. Nem szabad elmenni az úgynevezett Vörös fasizmus mellett sem, mely a magukat kommunista országoknak definiáló államokra volt igaz. Habár a Szovjetunió keletkezése pillanatában már torzított a marxi kommunizmus elképzelésein Lenin által és indult el egy nagyon torz és korcs jobboldali elhajlás irányába, az évtizedek múlásával ez egyre inkább igazzá vált. Olyannyira, hogy a Szovjetuniót a végére csak a jelképek és pár körítés különböztette meg attól, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül fasizmusnak nevezzük. Ugyanez igaz Kína esetére is. S bár mindkét „kommunista” hatalom a másikat vádolta Vörös fasizmussal, végülis az igazság az, hogy mindkettőre igaz volt. A nacionalizmus, imperializmus, az autokrácia és a társadalmi hierarchiák újra rendezésének tekintetében ezek egyértelmű fasizmusok.
Jelenleg Nyugaton is, amit jobboldali populizmusnak hívnak, nem más, mint a fasizmus 21. századi újraéledése. Avagy egészen pontosan fogalmazva, már a fasizmus is a jobboldali populizmus 20. századi megjelenése volt. Ezek a – legjobb szóval- poszt-fasiszta mozgalmak, pártok mindent megtesznek, hogy ne emlékeztessenek az eredeti fasizmusra. A militarista megjelenés jelentősen háttérbe szorult, s inkább a hívek mozgósítása terén, beszédek, propaganda hangulatában köszön vissza. A demokrácia nyílt elutasítása kiveszett a repertoárból és átalakult demokrácia kritikává. Éppen ellenkezőleg, ezek az irányzatok önmagukat tüntetik fel a „valódi” demokrácia védelmezőjének szerepében. De nevezzék illiberálisnak vagy kereszténynek is a demokrácia alternatívájukat, emögött továbbra is a néptömegek egyetértésének illúzióját láthatjuk meg. S ez sok esetben nem csak illúzió, hanem a propaganda hatékonysága végett, valóban egyetértésre manipulált tömegekről beszélhetünk. Ugyanis a poszt-fasizmus búcsút intett a nyílt erőszaknak és elsődleges fegyvere a manipuláció és a propaganda lett, melyet 20. századi elődjénél is mesteribben alkalmaz. Az olyan elemektől, mint a fajelmélet vagy az antiszemitizmus, melyek eleve a nácizmus sajátjai voltak, teljesen igyekszik elhatárolódni. Olyannyira, hogy a 21. századi poszt-fasizmus kifejezetten már-már filoszemita. A zsidó közösségekkel és Izraellel meglepően jó viszonyt ápol, s elsőhangú szószólójává vált, mind a zsidó államnak, mind a diaszpóra közösségeknek. Szemben a sokszor antiszemita muszlim bevándorlókat felkaroló baloldallal. Így folytatja sokak számára meglepő módon menetelését és a fasizmus még a 21. század közepe felé haladva is szerte a világban. Megcáfolva azt a baloldali filozófiai tételt, hogy a történelem fejlődése lineáris és az idő előre haladtával fokozatosan válik minden progresszívebbé. A jobboldali történelemszemlélet ezzel szemben azt állítja, hogy a történelem ciklikus, s fel és leívelő dicsőséges vagy dicstelen szakaszok váltogatják egymást. Ebből nyer erőt újból is újra felbukkanjon hol fasizmusnak nyíltan hívva, hol másként nevezve magát.
Azonban nem felejthetjük, hogy a kereszténység ( melynek nevét és jelképeit a jobboldal, morális értékeit a baloldal használja fel és él vele vissza) azt állítja, hogy a történelem menete lineáris, de egyáltalán nem úgy, ahogy a baloldal állítja. Fokozatosan közeledünk egy egyre sötétebb és borzasztóbb végkifejlet felé. Ennek az egyre jobban lefelé tartó spirálnak, egyre gyorsabban húzó örvénynek a manifesztációja pedig pontosan a jobboldal és a baloldal értelmetlen és hamis küzdelme a hajtóereje.
Horváth Martin
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
