Együttérzés, fohász a kárpátaljai magyarokért
A napokban több forrás egyöntetű beszámolója szerint erőszakos sorozás kezdődött Kárpátalján, ahol minden létező helyen és időben szabályos vadászat folyik olyan férfiakra, akik alkalmasnak látszanak katonai szolgálatra. Úgy hallani, 16 fölött mindenki „jó”, egyesek szerint egészen a hatvanon túliakig mindenkit összeírnak. Piacon, buszon, presszókban, óvodában, az utcán. A feladatra több száz (ugyancsak katonakorú) férfit küldtek a régióba, akik minden „alkalmasnak” látszó embert igazoltatnak, és sokszor a helyszínről viszik el őket, akár anélkül, hogy elbúcsúzhatnának családjuktól. A helyiek azt beszélik, tízezer férfit kell találniuk.
A besorozott férfiak közt sok a magyar. Bizonyára a ruszin is, meg más. Ukránok is. Sorsuk bizonytalan, de a sorozást megelőző hírek borzasztó veszteségekről szólnak. Magyar veszteségekről is. Halottakról, hűtőkocsikról. A hírek bármeddig sorolhatók, de nem tudjuk, mi igaz, s mi nem. Azt tudjuk, hogy ezek a magyarok nem akarták a háborút. Nem tehetnek róla. Nem tettek semmit, ami oka lehetne. Mégis harcolniuk kell. Egy háborúban, ami nem az övék. Megint egy olyanban.
Azt mondják, minden hadsereg a segédcsapatokat hajtja maga előtt tűzbe. Évezredek óta. Az ukrajnai magyarok száz éve segédcsapatok. A háború most is őket pusztítja. Ukránokat is, meg ruszinokat, románokat, lengyeleket. Sajnálom mind. Ember ilyen sorsot nem érdemel. De én magyar vagyok, a magyar életek nekem jobban fájnak, nekem ők jutnak először eszembe, őket féltem, őket siratom. Azután pedig sorra mind.
Ezek a magyarok vélhetően Zelenszkijre szavaztak. Azt gondolták, ő lehet jobbsorsuk záloga. Elhitték, amit ígért. A törvények betartását és a bizonytalanság megszüntetését. Egy könnyebb életet. Hogy végre megvédik őket a nacionalista atrocitásoktól, hiszen ő liberális, így nyitott a másságra. Bízhattak abban is, hogy nem kell szoronganiuk magyarságuk miatt. Abban is, hogy kitűzhetik zászlaikat, beszélhetik a nyelvüket, amit az édesanyjuktól tanultak. Őket siratom, mert csalódniuk kellett. Megint. Hazudtak nekik. Választott elnökük (is) cserbenhagyta őket, amikor neki kellett választania. Azt választotta, amit szavaiban legyőzni készült. És magára hagyta a magyarokat.
Ha valamit hallanak, az csak a szidalom, az elégedetlenség és gyalázkodás. Gyalázzák őket is, a nemzetüket is. Ezt hallgatják nap, mint nap: hogy az áldozat kelletlen, a segítség kevés. Ezt hallgatják a koporsók előtt. Egy jó szót nem kapnak, véreikért, a magyar életekért cserébe. Odáig horgad a gyűlölet, hogy letépik a lobogókat, ledöntik az emlékműveket, kirúgják az alkalmazottakat. Mert erre van idő, elkötelezettség, figyelem egy háborúban? Mert magyarok. Csak egy helyen nincsenek útban: a fronton. Ott meghalhatnak. Jogaik ott végre egyenlők a többségi nemzetével.
Sajnálom az embert, hogy így végzi, mert nem érdemli meg. Egyik sem! Nem szolgáltak rá, hogy a halottaik mellett se énekelhessék el a himnuszukat. Magukban énekelnek. Amikor odáig érnek, hogy „megbűnhődte már e nép…” – a fiaikra gondolnak. Akikről nincs hír, és addig jó, amíg nincs… Az apjukra és a nagyapjukra, mind, akik száz éve kisebbségi sorban élnek, csak mert rossz helyen születtek. Szorongásban, lesütött szemmel, életükben és halálukban is. Sajnálom őket. Hogy eloldódik a kéve, hogy nem tehetünk többet értük. Hogy így kell lennie.
Tudom, hogy fájdalmasak a sorok, és fájdalmas a gondolat. De mindez valakinek a kőkemény valóság. Legyünk tudatában a kiszolgáltatottságuknak, s engedjük meg egy vigyázott pillanatban, hogy szembenézzünk az ő valóságukkal. Tiszteljük az áldozatukat. És ne feledkezzünk meg arról, hogy mi is lehetnénk. Ha rossz helyen születünk. Csak azért, mert magyarok vagyunk. Mások másságának feláldozható veszteségge.
A kendőzetlen tisztánlátás pillanata után az együttérzés szívből szól a fohász: Legyen már vége!
Micskó András
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
