Éppen most kezdődhet a műtétje annak a háromgyerekes anyának, aki családi barátaink közül az egyik legkedvesebb számunkra. Megdöbbenek a gondolattól, és újra azt a különös zavartságot érzem, ami gyakran visszatért már, mióta megtudtam, hogy balesetet szenvedtek, hogy ők azok, akikről pár nappal ezelőtt olvastam a helyi sajtóban.
Hosszan lehetne mesélni arról, hogy miért szeretjük annyira ezt a családot, valójában nem is tudom elképzelni, hogy volna olyan ismerősük, aki valamiért ne kedvelné őket. Talán egy picit példaképemnek is tartom a családfőt az életöröméért, vidámságáért, azért a gyermeki pajkosságért, ami kevés emberben marad meg ötvenéves korára, miközben persze kellően megfontolt és szigorú is tud lenni, ha a helyzet megkívánja. Nagyon jó velük kirándulni, fürödni a tengerben zuhogó esőben, énekelni reggelig egy gitár mellett. Vagy akár csak telefonon beszélgetni, hisz csupa jó emléket idéz fel a hangjuk… Talán azért vonzódom annyira hozzájuk, mert érzem bennük azt, ami belőlem már hiányzik: a szabadságot, azokat az önfeledt gyermeki érzéseket, amelyeket napról napra egyre mélyebbre tapos bennünk a felnőttkor. A gyermekeik ugyanilyen vidámak, felszabadultak.
Hétvége volt, ebédelni indultak a nagymamához, az egész család az autóban. Szerintem jó volt a hangulat, mint általában, gyanútlanul nevetgéltek, amikor hirtelen feltűnt előttük egy szabálytalanul több autót előző jármű. Lehetetlen volt elkerülni a csattanást, de hosszú fék után a családfőnek sikerült kissé jobbra fordítania az autót, így elkerülték az egészen frontális ütközést és megúszták a halálos balesetet.
A férjnek „csak” hét bordája törött, és néhány egyéb apró panasza van, őt kiengedték már a kórházból, otthon feküdhet. A feleségét épp most műtik, amikor e sorokat írom, pénteken. A combcsontja több helyen, a lapockája és tíz oldalbordája törött, a medencecsontja repedt, az arca is megsérült. Szerencsére életben maradt. Eddig felügyelet alatt tartották, most végre helyreteszik a csontjait.
Milyen kegyetlen az élet – érezzük ilyenkor, és rendkívül dühösek vagyunk a sofőrre, aki életveszélybe sodort ártatlan embereket, egy békés, boldog családot. Mindkét felnőttet ki kellett vágni az autóból, a három gyerek végignézte. A legkisebb hároméves, az anyja mellett ült a hátsó ülésen. Ez már a hatodik napja, hogy a szülei nélkül kellett elaludnia.
Mint kiderült, a másik sofőrt is közelről ismerem. Ő is súlyosan megsérült. Lehet haragudni rá. Szerintem sok mindent odaadna azért, hogy meg nem történtté tegye azt az előzést.
Kavarom a kávét, és hirtelen bevillan, hogy valójában én vagyok az a sofőr. Az életmódommal, a rohanásommal, a folyamatos padlógázzal. Azzal, ahogy hétvégén általában nem családi eseményekre indulok, inkább munkaügyben tépetek, ahogy errefelé mondani szokták. Mert állandó késésben vagyok, sosem elég az idő arra, amit még ma el kellene végeznem.
Miért éppen velük történt, akik rendszeresen járnak templomba, a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei, tényleg olyan emberek, akik a legkevésbé sem érdemlik meg? Miért nem mi ültünk abban az autóban, akik túlfeszítjük a húrt, állandóan kockáztatunk, akik miatt általános jelenség útjainkon a szabálytalan előzés? Akik mérlegelni sem tudunk már helyesen. Akik száz meg száz vétséget követünk el, de valahogy mindig megússzuk… Hol itt az igazság? Miért ezeknek a gyerekeknek kellett megkapniuk az életre szóló traumát?
Nincs válasz, nincs érthető magyarázat. Kortyolom a kávét, és nem szűnik a zavartság. Felnézek az órára. Lehet, hogy nem is most műtik, csak én találtam ki a tíz órát… Jó lenne végre elkezdeni a munkát, mert késésben vagyok.
Borítókép: Pixabay
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
