„A Felvidéknek igen érdekes, de sajnos hazai turistáink által alig ismert s látogatott része az Árva folyót környező hegyvidék. Aki csak egyszer is látta ezeket a felhőkig érő kőcsipkéket, aki csak egyszer hallgatta a sziklák közt bukdácsoló patakok susogását, aki megismerte a mindennapi kenyérért rengeteg nehézséggel küzdő, jámbor szlovák lakosságot, annak ez a görbe ország kitörölhetetlen emlékként él a lelkében.
Árva vármegye volt Nagymagyarország legzordabb, legészakibb, hegyekben leggazdagabb, egyszóval „legárvább” megyéje. Északon a Babiagora, ettől nyugatra a Polhorai-hágón túl a Pilszkó határolja. Ez a vonulat hirtelen emelkedik ki az Árvai-lapályból és dél felé szelídebb, észak felé meredekebb lejtőivel valamikor természetes határt alkotott Magyarország és Galícia között.”
Dernői Klekner Emil 1937-ben írta a fenti sorokat, de az Árvába látogató turistát manapság is különös érzés fogja el, ha ide utazik. Árva ma is olyan, mintha magára lenne hagyva fenyveseivel, zordon rengetegeivel. A vármegye egykori címerében is mindössze két fenyő és egy medve van, ami sok mindent elárul a régi haza északi végvidékéről.
A mostoha sors hajdanán egyrészt köszönhető volt a földrajzi elzártságnak és a határvidék szerepnek, hisz ha valaki ide akart utazni, annak rengeteg erdőn és hegyvidéken kellett átkelnie. Másrészt az erdőölésen kívül más megélhetést nehéz volt találni a hegyvidéki éghajlaton.
A Magas-Beszkidek déli lejtőjén, az Árva és mellékfolyói völgyeiben, az erdők kiirtásával alakultak ki az első települések. A királyi erdőség árvai területe csak a XIV. században lett önálló vármegye; Felső-Árva magyar uradalmaira ekkor főleg vlach, lengyel és tót gorál népcsoportok telepedtek. A havasi legeltetés persze ma már csak halvány emlék errefelé, de az erdőkitermelés azért most is gőzerővel zajlik.
És itt lép be a képbe a turizmus, amely manapság egyre több embernek ad munkát, bár azt hozzá kell tenni, a Tátra közelsége miatt itt nincsenek tömött sorok a sípályákon és a turistautakon. Attrakció pedig akad bőven. Aki a valódi árvai hangulatot magába akarja szippantani, az meg se álljon a hegyi irtásfalvakig, közülük is Erdőtkáig, amelyet még Erdődy György telepített a XVIII. században. A falu felett kanyarog az Árvai Erdei Vasút, amely a fa szállítása helyett ma már a turizmust szolgálja.
Az itt élők magyar koronához való hűségének jele a szomszédos Veszele katolikus temploma, amit 1815-ben Árpádházi Szent Erzsébet tiszteletére szenteltek fel.
Amíg Alsó-Árvában, az Árva folyó völgyében egymást követik a látnivalók Turdossintól Árva várán keresztül Felsőkubin kastélyáig, itt igazából csak egy nagyobb település van, méghozzá Árva várának régi jobbágyfaluja, a Thurzó család ősi birtokán az 1500-as években alapított, majd kedves kisvárossá fejlődött Námesztó.
A város 1671-ben a Habsburg-ellenes felkelés, majd a XVIII. században az ellenreformáció árvai központja volt. Námesztó mellett az 1950-es években szemrebbenés nélkül árasztottak el öt régi falut, hogy létrehozzák az Árvai-víztározót, Námesztó így üdülőváros is lett. Szlanica 1766-ban épült „Szentkereszt felmagasztalása” temploma is csak annak köszönheti megmaradását, hogy egy dombra épült, így a hatalmas tározó közepén ma kincses szigetként emelkedik ki a víztározóból.
A Námesztótól északra fekvő Klin sokáig egy volt az apró árvai falvacskák közül, amelyek többnyire elkerülték a látogatók figyelmét. Aztán a vallásos árvai néplélek alkotott itt valamit, ami még különösebbé teszi ezt a vidéket. Eszébe ötlött valakinek, hogy ha már Riónak lehet hatalmas Krisztus szobra, miért ne lehetne Klinnek is egy. 2007-ben a falu feletti dombon kifaragták a közel 10 méter magas és 23 tonna súlyú Krisztus szobrot, és tiszteletből oda állították elé II. János Pál alakját is. A lengyel származású pápa is kötődik Árvához, hisz ő is meghódította a vidék legmagasabb csúcsát, a Babia Gorát.
Természetesen mi sem hagyhattuk ki, hogy megmásszuk az 1725 méter magas ormot, ahonnan egyedi módon északról lehet szemügyre venni a Tátra vonulatát. A csúcs alatt 1905-ben avatták fel a Beskiden-Verein bielitz-bialai osztályának menedékházát. A három nyelvű, magyar, német és lengyel feliratokkal ellátott épületen akkor még magyar címeres lobogót lengetett a szél, de ma már nyomát sem találjuk a turistaháznak.
A Babia Gora csúcsát 1806-ban megmászta Magyarország nádora, József főherceg is; az ennek emlékét megörökítő oszlopot is hiába keressük már.
De ha már látható jelek nem maradtak, legalább idézzük fel turista elődünk sorait és adjuk át magunkat a végtelenbe hajló makulátlan körpanorámának; innen bámulta az ország északi határvidékét Jablonszky János is 1874-ben: „A lapályon túl van az, mi önkénytelenül is leköti a szemlélő figyelmét. Ez a Magas-Tátra regényes csúcsaival, alacsony lapály fölé magasra a kékes légbe tornyosuló ormaival. Magyarország e bástyái, meredek, többnyire éles ormai, szaggatott és zord ágai, elbájoló hatással vannak a szemlélőre.”
Azóta se Árva vármegye, se magyar-lengyel határ, de ez senkit se tántorítson el attól, hogy ellátogasson ide, a régi Magyarország legeldugottabb, legárvább szegletébe.
Megjelent a Magyar7 hetilap 49. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
