Nagy Kopeczky Kristóf tavaly végzett a kolozsvári színin, és azóta a Tamási Áron Színház társulatának tagja. Sepsiszentgyörgyön nőtt fel, gyermekkora óta színészi pályára készült, bevallása szerint valójában mindent ennek a célnak rendelt alá. Gyermek- és fiatalkoráról, egyetemi éveiről és színészként való hazatéréséről vallott lapunknak.
– Hogyan vezetett az utad a színészi pálya felé? – Olyan családban születtem, ahol mindkét ágon találkoztam a művészettel. Anya táncosként, majd táncoktatóként dolgozott, apa pedig bábszínészként, bábrendezőként, a sepsiszentgyörgyi bábszínház vezetőjeként. Mindketten rengeteget dolgoztak és gyakran bevittek magukkal a munkahelyükre. Édesapám egy időben gyakran játszott felnőtteknek szóló előadásokban is, én inkább ezeket a munkáit szerettem. Mellette tanultam meg, hogy mit jelent alkotni, részt venni egy próbafolyamatban. A családi legenda szerint másodikos koromban jelentettem be otthon, hogy színész szeretnék lenni. Ettől a szándékomtól valójában semmi sem tántorított el, csak egy halvány elbizonytalanodásom volt az egyetemi felvételi előtt, amikor felmerült bennem, hogy vajon mihez kezdenék, ha nem jutnék be, hisz egy ásót sem tudok megfogni… Szinte csak olyan dolgokba fogtam életem során, amelyekről úgy gondoltam, hogy egyszer hasznukat vehetem a színpadon. Rengeteget hangoztattam, hogy színésznek készülök, el is hittem magamról, hogy tehetséges vagyok, amíg rá nem jöttem az egyetemen, hogy vannak nálam tehetségesebb fiatalok is.
– Mesélj egy kicsit azokról a tevékenységekről, amelyekbe belevágtál! – A pályám szempontjából fontos volt a diákszínjátszó csoport. Játszottam és „rendeztem” is két előadást, apa útmutatásai nyomán. Ma is elevenen él bennem néhány gondolata, tanácsa. Még turnéztunk is azokkal az előadásokkal. A színjátszó verseny, amelyen mi is többször részt vettünk, ma apa nevét viseli… Nyolc évig táncoltam a baróti Syncron Táncegyüttesnél, és a néptáncba is belekóstoltam, országos versenyen is részt vettem standard és latin kategóriákban. Operatőrként és vágóként is dolgoztam egy keveset, hangosítottam és világosítottam különböző fesztiválokon, rendezvényeket szerveztem, sulirádióztam… Ezenkívül már vagy 15 éve zsonglőrködöm, több eszközzel is tudok bánni valamilyen szinten, ami valójában nem számít különleges tehetségnek az én esetemben, hisz a Kopeczky család egy cirkuszi család, a malmöi Brazil Jack nevű cirkuszt édesanyám unokatestvére működteti, és más cirkuszoknál is dolgoznak távolabbi rokonaim. A Budapesti Nagycirkusz egyik korábbi igazgatója, Könyöt Sándor az ükapám volt, és a Buffalo Bill című filmben a felmenőim voltak a lovasok. Dédmamám több kötetet is írt a cirkuszi családokról, és azokból tudtam összerakni a családfát. Szóval amikor hatévesen megmutattam nagyapámnak, hogy tudok három labdával zsonglőrködni, ő csak annyit mondott, hogy épp ideje volt…
– Folytassuk onnan, hogy elsőre bejutottál a kolozsvári színire. – Igen, valójában azért oda felvételiztem, mert Bíró József indított akkor osztályt, és nagyon sok jót hallottam róla. Az első felkészítőn ismerkedtem meg Wagner Áron barátommal, aki jelenleg az udvarhelyi színháznál van, és nagyon egymásra találtunk. Közösen döntöttük el, hogy inkább Kolozsvárra felvételizünk a tanárok miatt, és nem bántuk meg, hogy ott végeztünk. Bíró József mellett Botos Bálint volt a tutorunk, de úgy alakult, hogy az ottani tanárok közül valamennyien tanítottak bennünket legalább fél évig. Bíró József arra törekedett, hogy ne csak színészeket neveljen belőlünk, hanem művészeket, gondolkodó alkotókat. Szerintem jó évfolyamunk volt. Tizenketten végeztünk, akik közül négyen szerződtünk le, de többen is a pályán maradtak, alternatív társulatoknál vagy szabadúszóként.
– Milyen Sepsiszentgyörgyön színésznek lenni, ahol édesapádat mindenki ismeri? – Igazából úgy mentem el, hogy mindig is itt akartam színész lenni. Emiatt sokan megmosolyogtak, hisz kevés kolozsvári végzős került ehhez a társulathoz. Én úgy gondolom, hogy az életünk alakulásának tíz-tizenöt százaléka velünk született adottság, ugyanennyi a szerencse, de a további 70–80 százalék kemény munka, amit én sosem próbáltam megúszni. Reménykedtem, hogy ez majd meghozza a gyümölcsét. Egyszer egyetemistaként lehetőségem adódott leülni a szentgyörgyi társulattal egy közös beszélgetésre az egyik felolvasószínházi előadás után, és akkor ismét megfogalmazódott bennem, hogy én ezekkel az emberekkel szeretnék dolgozni, akikre valójában gyermekkorom óta felnézek… Szerencsés voltam, mert az egyetem végén több meghívást is kaptam különböző színházaktól, de egy pillanatig sem volt kérdés számomra, hogy melyiket válasszam. Nagyon jól fogadtak, családias, szeretetteljes környezetbe érkeztem haza, és ez nagyon fontos volt számomra: hogy elfogadjam a múltat, jelent és bizakodással tekintsek a jövő felé.
– Milyen édesapád szerepét játszani a Betlehem című bábelőadásban? – Igen jólesett ez a felkérés, reménykedtem, hogy nem megy a színházi munkám rovására. Nem akartuk újraértelmezni apa szerepét, egyszerűen szerettük volna felújítani a régi előadást. Öröm volt számomra Jocóval dolgozni (Nagy József színész, bábszínész – szerk. megj.), azzal az emberrel, aki nagyon szorosan kötődött apához, jó érzés volt újra közel érezni magam az ő szellemiségéhez. Kicsit olyan, mintha az apa munkáját folytatnám ezáltal, így próbálom őt eljuttatni azokhoz, akik nem ismerhették. Féltem, hogy nem leszek méltó a szerepre, hisz én a fiaként csodáltam őt, és nagyon jó bábosnak tartottam. Végül is nem volt nehéz dolgom, mert jól ismertem az előadást gyerekkoromból.
– További tervek? – Eddig céltudatosan arra törekedtem, hogy ide kerüljek, most pedig örülök ennek, és igyekszem olyan alkotóvá válni, akit nehéz beskatulyázni egy bizonyos szereptípusba. Szeretnék aktív színész maradni, és vonz a rendezés is, de azt egyelőre távoli álomnak tartom, amihez még rengeteg tapasztalatot kell szereznem. Kolozsváron slam poetryvel is foglalkoztam, valahogy beszívott ez a közeg, és egyik távoli álmom az is, hogy az ilyen jellegű szövegeimből kiadjak egy kötetet.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
