Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Kányádi Sándor emlékezete, a most életre kelt „legendárium”, amint a fizikailag értelmezett életmű lezárult, sokat segíthet abban is, hogy valamelyest „áthagyományozódjék” Nagygalambfalván a falukép is vagy legalább annak egy részlete. Lehet és kell olyan objektumokat létrehozni, amelyek a falu nagy szülöttére és a letűnt időkre emlékeztetnek.
„A mi utcánk olyan utca…”
Nemzedékek nőttek fel azokon a tankönyveken szerte a Kárpát-medencében, amelyekben Kányádi Sándornak ez a verse megtalálható. Újabb és újabb nemzedékek mondják, szavalják ma is. És még hány versét! Kányádi Sándor irodalmi beágyazottsága általánosnak mondható a teljes magyar glóbuszon, a Petőfi Sándoréhoz, az Ady Endrééhez, a József Attiláéhoz mérhető makulátlan életmű az övé. Hatalmas kincs. Akárcsak Farkaslakán a Tamási Áron szellemisége. Vagy a Farkas Árpádé Székelyszentmiklóson és Siménfalván. Mint az Orbán Balázsé Lengyelfalván és a Szejkén.
Mivel a költőt – végakarata szerint – a család kertjében temették el 2018. július 7-én, már abban a pillanatban biztos volt, hogy itt, ezen a helyszínen alakul ki az emlék- vagy zarándokhely, egy olyan szeglet, ahová sokan fognak majd ellátogatni. Nyugodtan ki lehet azt is jelenteni, hogy turizmust gerjeszt majd a költő kultusza.
Hargita Megye Tanácsa mindjárt próbálkozott, lépett is ilyen téren, megvásárolt egy telket a szomszédságban, mivel a szülői ház helyén emelt újabb épület – amelyben a költő húga és annak hozzátartozói élnek – nem alkalmas emlék- vagy látogatóközpont létrehozására. Mivel félreeső falurészről van szó, valamilyen szinten modernizálni kellett az utcát, alkalmassá tenni a terepet arra, hogy akár népesebb társaságokat, nagyobb tömegeket vonzó eseményeket is befogadhasson. Az utca aszfaltozása megtörtént. Látványterv is készült. A rokonokkal és a leszármazottakkal – két fia él a költőnek, mindkettő külföldön –, azonban nem sikerült érdemben megállapodniuk. Az ott élő rokonok készségesek, a sír látogatható, megtekinthető Kányádi személyes tárgyainak egy része is, időnként elmesélnek epizódokat a költő életéből, figyelemmel követik és támogatják az életműhöz kapcsolódó helyi programokat.
Erről a holtpontról mindenképp tovább kellene haladni, hiszen a múlt rendszerben, amikor elég nehéz volt egy-egy civil kezdeményezés megvalósítása, a farkaslakiak – külső segítséggel ugyan – elég hamar léptek: 1972-re elkészült a két cserefa alatti emlékmű, Tamási Gáspár (1904–1982), az író öccse pedig vállalta a bizonyos fokú népszerűséggel és szakadatlan feladatokkal járó helytállást, haláláig gondozta a szülői házban létrehozott emlékszobát. Itt érdemes megemlíteni, hogy a hatvanas évek végén épp Kányádi Sándor biztatta Gáspár bácsit emlékiratai megírására, maga gondozta és látta el előszóval a Vadon nőtt gyöngyvirág című kötetet (1970), majd a második részt is (1983), amely méltán lett sikeres és ért meg számos kiadást napjainkra. A szülőfalu és a teljes Székelyföld adósa most (ezzel is) Kányádi Sándornak.
Úgy érezzük, hogy ez a kis utca, a Kányádiaké, akár szép példája lehetne annak, hogyan őrizheti meg egy közösség a régi falukép és a népi épített örökség egy részét. Megmaradhattak volna a metaforák. Vagy újra kialakíthatók: „öreg kút az utca szádán”, „itt még a sár is tiszta”, „szegydeszkából rossz kerítés”. Ha a metaforák „megvalósítása” nem is, de a sír körüli emlékhely formálása a megyei tanácsra, illetve annak egyik intézményére, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontra vár. Meg kell állapodni az itt élő rokonokkal és a költő fiaival oly módon, hogy az mindenkinek jó legyen, és – főleg – a célközönség, a magyarul érző és olvasó nép nyerjen azáltal, hogy méltó módon tiszteleghet a költő emléke előtt és „hasznosíthassa” a mindennapjaiban ezt a kiemelkedő életművet s ennek üzenetét.
A községvezetés máris cselekedett
Talán abból a megfontolásból, hogy ápolják és népszerűsítsék a költő emlékét, de arra is gondolva, hogy lépni kell az idegenforgalom, az igazi vonzerő létrehozása, a munkahelyteremtés érdekében, a főút közelében, a falu Décsfalva felőli bejáratánál, a Vágás-patak szomszédságában csorgót alakítottak ki – Bánatos Királylány Kútja –, aztán egy parkolót és kis halastavat hoztak létre. Mindezt az utóbbi hetekben-hónapokban végezték el – jórészt önerőből –, és ugyanakkor további területeket is vásároltak ennek közelében.
Lenne itt egy Kányádi Sándor Emlékpark, amely a költő ismert verseit, versrészleteit, „metaforáit” népszerűsítené szabadtéri installáció formájában. Ugyanakkor épülne egy Várféle is, hiszen létezik várhely a határban, ahol alig látható vagy inkább csak „sejthető” várrom található, Vártető, illetve Várfele a neve annak a dűlőnek. Innen a völgyben megálmodott Várféle névötlete.
Gyerkó Levente polgármester kikérte a szakemberek véleményét, építészek, régészek, történészek, muzeológusok, irodalmárok segítették az ötlet további fejlesztésében. Gyöngyössy János történeti grafikust kérték fel arra, hogy az elképzelést megrajzolja. Mivel a polgármester szándéka, hogy minél több megvalósítás helyi erőből szülessen meg, szeretné „önellátó pályára állítani a községet”, közös munkára hívta a polgárokat.
Ez a terv nem vész a jövő bizonytalan homályába, hiszen nagy valószínűséggel hamarosan megvalósulhat. A következő felhívást tette közzé Gyerkó polgármester: „Kedves Nagygalambfalviak és elszármazottak, akik elkerültetek a szülőfaluból, de tudjuk, lélekben bárhol is legyetek, mindig nagygalambfalvinak valljátok magatokat! Valószínűnek tartom, hogy értesültetek a Bánatos Királylány-csorgó teljes körű megépítéséről, a munkálatok befejezéséről. Tudjátok, és itt tudja mindenki, hogy nem szeretünk nagyon tétlenkedni, a június 11-i közmunka, ahol 104 személy vett részt, azt sugallja, hogy folytatnunk kell az elkezdett park bővítését, kialakítását. Ez a nagy jelenlét arra enged következtetni, hogy igenis, sokan szeretik a szépet, szeretik a jót, és fontosnak tartják a környezetünk kialakítását olyan formában, hogy mindenki jól érezze magát benne, és magáénak tudja a megvalósításokat (…) Képzeljétek el, támadt egy ötletünk, amit úgyszintén a segítségetekkel, az önök segítségével szeretnénk megvalósítani. A park és a tó folytatásában egy kilátót szeretnénk építeni, ami a várfelei várunknak lenne egyik bástyája. Egy háromszintes bástyára, kilátóra gondolunk, bekerítve sövénykerítéssel, és körötte egy vízzel feltöltött várárokra. Ezt a beruházást, természetesen a törvényes kereteket betartva, november 4-én és 5-én szeretnénk elkezdeni. A Kilátó (vár) alapját és az első szintet a Nagygalambfalváról elszármazott atyafiak fogják elkészíteni, megépíteni. Ez ügyben már volt egypár megbeszélés, amiket még fogunk folytatni. Nagy örömünkre, nyitott fülekre találtunk. A második és harmadik szintet úgy gondoltuk, hogy a falubeli építész szakemberek fogják elkészíteni a gógáni erdőben felnőtt fenyőfákból. Természetesen a kétkezi segítségre is szükség lesz, hisz a kertnek fát, ágat kell majd vigyünk, valamint a faanyagot szükség lesz lefesteni, és a sok cserepet fel kell juttatni a tetőre. Meg szeretnénk jegyezni, hogy a cserép a kilátóra a hamarosan újrafedődő református templomunk régi cserepeiből fog felkerülni. Tisztelettel és szeretettel megkérünk mindenkit, hogy aki teheti, segítsen az elszármazott rokonok értesítésében, az itthon élők elhívásában. Bizonyítsuk be újra a jövő generációnak, saját magunknak, hogy él még a székely összefogás, és azt is, hogy együtt erő vagyunk… Minden jó érzésű ember segítségére számítunk! »Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség« – ahogy Wass Albert írta.”
Úgyhogy ez a riport hamarosan itt folytatódik. De már a Várféle árnyékában.
Simó Márton
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
