A teremtés hete alkalmából a Pécsi Evangélikus Egyházközség meghívására Felföldi László pécsi megyéspüspök Kondor Péterrel, a Magyarországi Evangélikus Egyház Déli Egyházkerületének püspökével találkozott szeptember 26-án az evangélikusok pécsi gyülekezetének közösségi termében. A program moderátora Ócsai Zoltán, a gyülekezet lelkésze volt. Az alábbiakban közöljük a beszélgetés leiratát.
Ócsai Zoltán: A természettel kapcsolatban van az emberekben egyfajta idilli gondolat a szép zöld mezőkről, a folyókról, a hegyekről, ugyanakkor ha néhány napot kint kellene töltenünk a természetben, akkor annak a vadságát is megéreznénk. Vannak olyan vallások, melyek az Istent is a természet részének tekintik. A Biblia azt mondja, hogy az Isten teremtette a természetet. Az Egyház a természet része, az ember alkotása vagy az Isten műve?
Kondor Péter: Nem tudok nem biblikusan gondolkodni. Az Egyházzal és annak működésével kapcsolatban kívülről is, belülről is megfogalmazódnak kritikák. Lényegileg az Egyház a hívők közössége, ahogy Luther fogalmaz. Az Egyházban is jelen vannak tévelygők, akár rossz szándékú emberek, de ezzel együtt is Egyház, mert az erő nem az emberekben van, hanem Istennek az igéjében, Krisztusban. Krisztus jelenléte teszi azt erőssé, nem az egyes emberek többé vagy kevésbé esendő tevékenysége. Én ilyen közösségként gondolok az Egyházra, nem mint intézményre. Az intézményi rend, a benne megnyilvánuló diakónia szükséges az Egyházban, és ez kapcsolatba kerül a teremtett világgal. Van kapcsolatunk a teremtett világgal, és felelősségünk is iránta.
Felföldi László: A teremtett világban az emberen kívül minden otthon van, minden növény és minden állat. Otthon van, jól érzi magát, és nem akar más lenni. Az ember a teremtettségénél fogva – az Isten belelehellte az élet lehelletét – kapott egy feszültséget. Ez a feszültség, ami semmilyen más teremtett létezőben nincs benne, kísér minket. Az oroszlán, ha jóllakott, akkor a békesség megtestesítője, ott legelhet a közvetlen közelében bármilyen állat, nem bántja. Az ember kelt zavart mindebben a rendben. A Biblia szépen írja le, hogy amikor Ádám és Éva a tiltott fáról eszik, akkor porszem kerül a gépezetbe. A bűnbeesés történetében elhangzik a kísértés: olyanok lesztek, mint az Isten (Ter 3,4). A feszültség azt jelenti, hogy nem vagyunk istenek, de isteni, különleges lelket kaptunk. Jelen világunkban láthatjuk, hogy vannak emberek, akik meg vannak győződve arról, hogy istenek, és meg tudják változtatni az egész világot. A másik óriási problémánk, hogy elszakadtunk a teremtett világtól. Minden, ami körülvesz bennünket, az emberi mű, az ember alkotta. Én falun nőttem föl, a teremtett világban. A teremtett világnak óriási tanítása van, a növény- és az állatvilág ugyanis nevel.
Ó. Z.: Látjuk a természetnek, a fajoknak a pusztulását, eltűnését. Ha nem lenne az egyház, akkor hiányozna a világból?
K. P.: Ha úgy hiányozna, hogy ma még van, holnap már nincs, akkor mi is megéreznénk. Az egyháznak nagyon speciális szerepe van a világban, az evangélium hirdetése, a Krisztusról szóló örömhír továbbadása.
F. L.: Furcsa az Isten gondolata, hogy megteremtett bennünket. Az ember pedig próbál a természetfölöttivel kapcsolatot teremteni. Mindig voltak vallások és kultúrák, amelyek, ha torzóban is, de igyekeztek a természetfölötti tudattal élni. Amikor az ősmagyarok fegyvereket, ételeket tettek halottjaik sírjába, nem azért tették, mert azt gondolták, hogy majd a síron túl enni fog az elhunyt. Ez az egész maga volt a hitvallás arról, hogy a halál után is él az elhunyt, ha nem is tudjuk pontosan hogyan. Jézus Krisztus ebbe a keresésbe valami teljesen újat hozott. Az emberi méltóságot csak a kereszténység képviseli. A krisztuskövető keresztényeknek köszönhetőek az első iskolák, kórházak. Teréz anya Indiában, ebben az óriási, saját kultúrával és vallásos hittel rendelkező országban elsőként kezdte összegyűjteni a betegeket és haldoklókat. A mai napig nem számít máshol az emberi méltóság, csak a keresztény egyházakban. Tehát, ha az Egyház nem lesz, akkor nem lesz, aki tegyen az emberi méltóságért. Ezt láthatjuk Nyugaton. Kitiltották az egyházakat az iskolákból, utána pedig nem értik, hogy miért történhetnek az iskolában a gyermekek által elkövetett szörnyűségek, erőszak, lövöldözés stb.
Ó. Z.: A szeretet is kevesebb lenne a világban?
K. P.: Kevesebb lenne, de itt nem az érzelmi hullámzásra kell gondolni. A szeretet Krisztusban a szolgálatra és áldozatra való készség. A szülői, anyai szeretettel való gondoskodás.
Ó. Z.: Az első gyülekezetek az ősegyházban vonzóak voltak. Ma hogyan lehet vonzóvá tenni az Egyházat?
F. L.: Ha valaki megnézi a világunkat, az univerzumot, a csillagokat, akkor láthatja, hogy ennek lényeges jellemzője, hogy minden mindennel kapcsolatban van. Mára a kapcsolat rendje borult föl.
A lényeg tehát, hogy újra kapcsolatba kerüljünk a teremtett világgal és egymással. Jézus új parancsolatot adott: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35). Ma ez a kapcsolat hiányzik gyerek és szülő között, hitves és hitves között, pap és hívők között. A kapcsolataink felszínesek, üresek és gyengék, és ettől megbetegszünk. Ezen kell változtatnunk, hogy vonzók legyünk.
K. P.: Az Apostolok cselekedeteiben leírtakhoz képest talán annyiban más ez a világ, hogy ma már sokféle közösség vesz körül bennünket, nagy a túlkínálat. Az egyházi gyülekezetekkel párhuzamosan ezerféle egyesület, sportkör működik. Amikor az Egyház is csak társadalmi törekvésekre akar válaszolni, ugyanolyanná válik, mint ezek az egyesületek, elveszti a maga sajátos mondanivalóját. Meg kell őriznünk krisztusközpontúságunkat. A missziós lelkület ápolása, az újak befogadására való készség különösen is fontos. Ha valaki bejön a közösségünkbe, jó lenne, ha természetesnek látna minket, azt, ahogy megéljük a hitünket.
Ó. Z.: Miben hasonlítunk ma a legjobban és miben vagyunk nagyon mások az első gyülekezetekhez képest? Mit sikerült átmenteni abból, ahogy régen működtek ezek a közösségek?
K. P.: Régen senki sem sajnálta a saját házát, bárkit beengedett, akit Krisztus szeretete odahozott. Napjainkban pedig mennyire vigyázunk a sajátunkra! Ezernyi szabály van minden házban. Régen mindent közösen használtak. Ha ma közölnénk, hogy holnaptól mindenünk közös, nem lennének gyülekezeti tagok. Ebben nagy különbözőséget látok.
Ó. Z.: Technológiában, tudásban nagyot fejlődött a világ, ha arra gondolunk, mennyi kincset és alkotást halmozott fel az ember. De lélekben mentünk-e előrébb? A prédikációkban elmondott sok gondolat javított az emberen?
F. L.: Tudomásul kell venni, hogy megváltozott a világ, és nem szabad visszamenni oda, ahonnan ideérkeztünk. Kérdés az, hogy az Isten által teremtett embert, a krisztusi közösséget hogyan tudjuk megvalósítani? Régen még nagy közösségek jártak a templomba. A plébánosnak nem kellett külön plébániai, ifjúsági, férfi-, család- és gyerekcsoportot alakítania. Ma ezt csináljuk, az emberek számára különféle csoportokat alakítunk, természetesen arra törekedve, hogy átjárja ezeket a hit öröme, titka.
Ó. Z.: Tapasztaljuk mindannyian, hogy elidegenedett a világ az Egyháztól, veszteségben vagyunk, egyfajta távolodás érzékelhető. Kinek és hogyan kellene nyitni a másik felé? Idegenül hangzik, amit mondunk? Hol az a pont, amiben emberközelibbnek kellene lennünk?
K. P.: Az emberek szívbéli fájdalmai azért vannak, mert nem figyelünk egymásra.
Vannak felkapott gyülekezetek, szerte az országban, pedig mindenütt ugyanazt az evangéliumot hirdetjük, ugyanúgy prédikálunk. Polarizált lett a világ, a kísértő keze biztosan benne van, hogy folyamatos versenyhelyzetet teremt és annyira favorizál egyes dolgokat.
F. L.: A család titka a családi asztal, az ünnepi, terített asztal, amelyet körbeülnek.
Rengeteg csodát tett, de egyikre se mondta, hogy mutatom, hogy kell, csináljátok utánam. Az utolsó vacsora, a közös asztal csodája, ahol újra magunkra kell találni, újra együtt kell gondolkodni, otthonra kell lenni. A családban akkor kezdődik a baj, amikor valaki nem érzi otthon magát. Ez így igaz az Egyházra is, vannak benne feszültségek, gondok, másként látás.
Ó. Z.: Mennyire fáj nektek az, hogy különböző felekezetekben vagytok, vagyunk?
K. P.: Nehéz kérdés, mert ebben nőttem fel: volt a családunkban római katolikus és evangélikus is. Fel se tűnt, hogy ennek fájnia kéne. Természetes volt, hogy családon belül is külön felekezetekhez tartozunk. Egyszer elmentünk az egyik, aztán a másik felekezet templomába. Később lett világossá számomra, hogy ennek történelmi előzményei vannak. Nem fájdalomnak nevezném, hanem szent célnak és feladatnak. Én nagyon vágyódom a közösségre a testvérekkel és a legtöbb esetben nyitott szívekre találunk és látjuk, hogy a közös bizonyságtételnek lehet ereje. Nem abban van az erő, hogy egymással versengünk, hogy kinek milyen bölcsessége és hagyománya van. Nem fájdalomként, hanem egyfajta feladatként élem meg a különbözőséget.
F. L.: Nekem az fájt és fáj, hogy nem keresztények vagyunk, hanem evangélikusok, reformátusok, görögkatolikusok, római katolikusok, és amikor ebből feszültség származik, az fájdalmas. Amikor a másikhoz fordulok, csupán emberséget várnék. Arra kell figyelni, hogy elsősorban krisztusiak legyünk. Ez nem azt jelenti, hogy egyformának kell lenni, de szeretetben, egységben kell élni egymással, mert ettől működik a kapcsolat, mint a házasság is.
amit ha nem tudunk megvalósítani, az bizony fáj.
K. P.: Nem az egységben, hanem a sokszínűségben kell gondolkodni. Mindnyájunknak van sajátos mondanivalója, stílusa és arca, melyet tudnunk kell hitelesen képviselni. Az igehirdetés nem abból áll, amit a híveknek elmondunk, hanem ami utána következik, hogy tudunk-e emberi arcot mutatni a hívek felé.
Forrás: Pécsi Egyházmegye
Fotó: Hegyi László
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
