Szilágyi Ete (1844–1894) a 19. század második felének jeles szemészprofesszora volt, aki 1875-től a Kolozsvári Királyi Ferenc József Tudományegyetem (Magyarország 1872-ben alapított második egyeteme) orvosi karán oktatott korai haláláig.
Feljegyezték róla, hogy kiváló előadó volt, de egyébként zárkózott ember hírében állt, aki olykor nyersen reagált, ha neki nem tetsző dologgal szembesült. Életrajzírói szerint elképzelhető, hogy nehéz természete összefüggött krónikus tüdőbajával. Egy komoly szenvedélye volt: a zene. Állítólag elég jól játszott gordonkán. Számos cikke jelent meg az Orvosi Hetilapban és egy könyvet is kiadott Micrometer-Ophtalmoscop (A szemtükör által adott kép méréséről) címmel.
Bátyja, Szilágyi Dezső (1840–1901) jogász, politikus, 1889–1895 között igazságügyi miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, és
öccsével ellentétben aktív közéleti szereplőnek számított, de mogorva, nyers természet jellemezte őt is.
A kortársak tisztában voltak tehetségével, de nem nagyon szívelték gúnyos megjegyzéseit, állandó kritikáit. A két testvér kapcsolatáról sokat elárul a következő eset.
Szilágyi Dezső éppen miniszter volt és táviratban jelezte öccsének, hogy az esti gyorssal érkezik Kolozsvárra és nála kíván megszállni. Ete az állomáson várta fivérét, de ő nem érkezett meg. Közben egy újabb sürgönyt kézbesítettek, amelyben – mivel lekéste a vonatot – Dezső elnézést kért, így csak másnap este érkezik. A miniszter másnap meg is jött, ám a pályaudvaron senki sem várta, ezért konflist fogadott és elhajtatott öccse házához. Becsöngetett, de nem nyitottak ajtót. Másodszor is becsöngetett – hiába. Ekkor ököllel verni kezdte a kaput, mire Ete kiszólt: „Ki az?” Azonnal jött az ideges válasz: „Én vagyok, Dezső.” A kapu továbbra sem nyílt ki, helyette az öcs megkérdezte: „Mit akarsz?” Egy kis szünet után a meglepett fivér ezt mondta: „Eressz be!”
A kapu azonban ezúttal is zárva maradt, helyette jött a magyarázat: „Jöttél volna tegnap! Most már nem eresztelek be.” A minisztert szinte leforrázták öccse szavai. Kénytelen volt az éjszakát egy szállodában tölteni, másnap pedig visszautazott Pestre.
Szilágyi Ete csak a klinikán fogadott betegeket, otthon legfeljebb sürgős esetben praktizált. Honoráriumot sem fogadott el soha. Egyszer egy idős, régivágású nemesember, talán valamelyik Jósika báró kereste fel a szembajával. A professzor nagyon kedvesen fogadta, megvizsgálta a beteget, majd két orvosságot írt fel neki. Az egyiket be kellett venni, a másikkal borogatni kellett a szemet. Másnap az öregúr ismét megjelent a klinikán és kissé zavartan elmondta a problémáját: „Kedves professzor úr, nem tudom, hogy véletlenül nem cseréltem-e fel a két orvosságot. Mert az egyik nagyon rágja a gyomromat, a másik meg kegyetlenül csípi a szememet.” Szilágyi gyanút fogott és így szólt: „Nos, lássuk csak! Melyiket vette be és melyikkel kenegette a szemét?” Persze rögtön kiderült, hogy csere történt.
Az addig nagyon udvarias Szilágyi ingerülten becsöngette a szolgáját és ennyit mondott: „János, dobja ki ezt a vén marhát!”
A professzor azonban nem mindig volt ilyen „szigorú”. Egyszer egy menő ügyvéd kérte meg, hogy vizsgálja meg a feleségét, mert valami szembetegség támadta meg. A professzor bekérette a nőt a klinikára, ahová aztán rendszeresen bejárogatott. Jóval később ismét megjelent Szilágyinál az ügyvéd, aki most a szakácsnőjét szerette volna beajánlani, mert neki is problémája akadt a szemével. Az ügyvéd megkérdezte: „Mikor küldhetem be a szakácsnőnket?” Szilágyi válasza eléggé meglephette: „Doktor úr, ne küldje be a hölgyet, majd én megyek el önökhöz.” Aztán heteken át rendszeresen látogatta a beteget és kezelte a betegségét.
Megjelent a Magyar7 hetilap 34. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
