Kuba a legjobb példa a kétféle diszkrimináció eltérésére. A két verzió: a jogalapú és a pénzalapú.
A jogalapú teljesen tiszta helyzet: egyszerűen jogi eszközökkel, hatalmi szóval el van döntve, hogy egyes jogokat kik gyakorolhatnak és kik nem. Aki megpróbálja ezt megsérteni, azt a hatalom legitím erőszakkal szankcionálja.
1994-ig pontosan ez volt a kubai helyzet. Voltak üzletek és más objektumok – szórakozóhelyek, éttermek, szállodák -, ahová nem léphetett be bárki, csak erre jogosultak. Jellemzően a valós ok az idegen pénznem birtoklása volt, de ezt nyilván nem lehetett nyíltan kimondani, így ehelyett egyszerűen minden kubai ki volt tiltva, kivéve egy szűk privelegizált kört, viszont minden idegen turista meg be volt engedve.
Voltak vegyes helyek is, ahová mehettek helyiek és idegenek is, de az utóbbiak elsőbbséget élveztek. Életemben először kubai diszkóba 1986 elején mentem, a későbbi múzsámmal, s pár 25-30 év közti bolgár sráccal. Döbbentem szemléltem: hatalmas a sor, de a minket vezető tapasztalt srác az egész sort megelőzve rögtön az ajtóhoz megy, majd mondja a kidobóembernek “5 személy külföldi”, s azonnal bemehettünk.
Itt még olyan abszurditás is volt, hogy a két csoportra más-más szabályok vonatkoztak. Egy példa erre: egyes kubai szórakozóhelyek mániákus ragaszkodása a hosszú ingujjhoz, azaz férfi nem mehetett be rövid ingben vagy pólóban. Nos, ez nem volt érvényes a valutás külföldiekre! A modern kubai népköltészet meg is alkotta erre a “hosszú ingujj vagy dollár!” vicces, de teljesen igaz mondást.
A helyzet eredménye: hiába szerzett pl. egy kubai dollárt, nem tudta elkölteni, előbb keresnie kellett valakit, ami bemehet a valutás boltba és vásárolhat ott. A havannai magyar kereskedelmi kirendeltségen pl. dolgozott összesen 3 kubai, de ezek közül csak 1 – a kirendeltség sofőrje – rendelkezett belépési engedéllyel a diplomata üzletekbe, így a másik 2 személy minden hónapban listát készíttett, majd ez alapján a jogosult személy bevásárolt nekik.
1994-től a kubai vezetés kénytelen volt minden jogi korlátot eltörölni. Nem jött immár a hatalmas támogatás Moszkvából, már a havannai buszközlekedés is leállt benzinhiány miatt, az ország fizetésképtelen lett, közeledett a teljes csőd, szóval már minden lehetséges pénzforrásra szükség lett.
Így tehát bejött immár a nyugaton is szokásos rend: mindenki tehet bármit, ha van rá pénze. Hirtelen minden dollár legális lett, s senkinek se kellett magyarázkodnia honnan jutott hozzá, hanem mehetett a boltba venni amit akar. Az eddig üldözött és elleforradalmárnak minősített feketepiaci csencselő és a luxusprosti hirtelen felemelkedtek a társadalom elitjébe!
Plusz hirtelen jól kezdtek járni azok, akiknek vannak disszidens rokonaik, a kubai állam hirtelen engedélyzte a Western Union működését az országban: a Kuba elleni amerikai embargó ugyanis nem vonatkozik a kubai származású amerikaiakra személyenként havi maximum 300 dollár értékig, s mivel a amerikai bankrendszerről le van választva Kuba 1962 óta, az egyetlen gyors és biztonságos pénzküldési mód a Western Union. (Persze a kubai állam plusz üzletet csinált magának ezzel: minden dolláros utalásra 10 % “forradalmi adót” vetett ki, ez a sajátos “adó” csak 2020-ban lett megszüntetve.)
A sajátos helyzet azonban nem javította a hangulatot, hanem rontotta. Hiszen a kubai lakosság 80 %-a se nem dolgozik külföldiekkel, se nem csencselő, se nem luxusprosti, se nincs külföldi pénzküldő rokona. Viszont immár ők is mind bemehettek az eddig számukra zárt létesítményekbe, csak épp vásárolni voltak képtelenek, hiszen nem rendelkeztek dollárral.
Szóval most már tudták mi az amit nem tudnak megvenni. Pont mint az afrikai gettólakos, aki immár tévét néz, s rádöbben, máshol az emberek 100-szor jobban élnek, mint ő. Amíg nem volt tévéje, csak mindenféle pletykákat hallott, de most már biztos benne, hogy a pletykák igazak. Itt persze az eltérés nem akkora, hiszen Kuba nincs afrikai szinten, de így is jó nagy: már az is elegendő, ha rádöbben a kubai, hogy ha szeretne a lakásába új műszaki cikkeket venni, mondjuk tűzhelyet, hűtőt, tv-t, mikrohullámút, akkor ehhez kb. a következő 20 évnyi fizetésére lesz szüksége, úgy hogy abból semmit se költ másra, míg ugyenez egy átlag kelet-európai országban is maximum 3 havi átlagbérért elérhető, nem beszélve az USA-ról, ahol ez egyhavi bért jelent.
A Castro-kor alatt ez csak passzív elégedetlenséget okozott, azóta – 2021 áprilisa óta a hatalom teljesen átment új kezekbe – az emberek immár nyíltabban is kifejezik magukat. Az utóbbi hónapokban több eset is volt, hogy betörték kövekkel valutás üzletek ablakait.
Az 1994 előtti kubai vicc az akkori helyzetről:
Megy be a tipikus kubai ember a nagy szállodába. Eléáll az őr:
- Elvtárs, ide nem mehetsz be.
- Dehát én itt születtem, kubai vagyok, miért ne mehetnék be?
- Sajnos nem lehet.
- Dehát én a Sierra Maestrában is harcoltam, ott voltam a Disznó-öbölben, tőlem 200 méterre állt Fidel.
- Akkor se lehet, elvtárs.
- Azt hiszem, valami féleértés lehet itt… A Sierra Maestrában én mint őrmester harcoltam Fidelék ellen Batista hadserében, aztán a Disznó-öbölbe a CIA küldött ki, majd elkaptak Fidelék, bebörtönöztek, a következő évben ki lettem cserélve kommunista kémekkel, most meg idén hazalátogatok mint amerikai turista.
- Elnézést, uram, fáradjon be!
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
