Előfordul, hogy időnként rákényelmesedek a túraleírásokra, hetekig, hónapokig várok egy-egy cikkel, jelen írásunk nem is lehetne ennél aktuálisabb. Miközben itthon, a Csallóközben kánikulai meleg uralkodott, mi a Liptói-havasokban fáztunk és áztunk egy jót az eggyel ezelőtti hétvégén. Bőrig!
Az eredeti tervünk egy húszkilométeres körtúra lett volna: elindulunk a Zsarátnok-hegy (Spálená) alatti síközpont parkolójából, előbb legyűrjük a 2064 méter magas Volovecet (nem összekeverendő a magyarul Olga-csúcsnak nevezet Mengusovský Voloveccel), majd jöhet a Hegyes-Rohács (Ostrý Roháč – 2088 m) és a Placslivo (Plačlivé 2125 m), hogy végül a Szomorú-nyereg (Smutné sedlo) felől a rohácsi tavak és vízesés mentén, kis kerülővel visszatérjünk kiindulási pontunkra. Távolságban nem szörnyű, nagyjából 21 kilométeres a táv, viszont a gerinc liftezése miatt 1900 méter szintkülönbséget kell leküzdeni a sikerhez, amely kellemes kihívásnak tűnt.
Bár a Liptói-havasok minden zegét-zúgat nem volt módunk felfedezni (még), de az eddigi tapasztalataink alapján kijelenthető, hátizsákos turista nehezen találhat izgalmasabb és kitettebb útvonalat ennél a gerinctúránál.
A gerincen vezető néhány kilométernyi út jó másfél-két méter széles ugyan, de azon túl már nincs, más csak a mélység. Az egyik oldalon Lengyelországba, a másikon a mai Szlovákiába zuhanhat alá az óvatlan túrázó.
A Nyugati-Tátraként is ismert hegylánc gerince egy rövid szakaszon az ezeréves magyar határ vonalát követi, így honfidaltól fűtve vághattunk neki a könnyűnek nem, de simán teljesíthetőnek tűnő túrának, nem is sejtve a ránk váró szenvedést.
Mielőtt azonban belefognánk pátosszal és esővel egyaránt túlterhelt útleírásunkba, érdemes nagyon röviden áttekintenünk gyalogtúránk célpontját. A régió szépségeit talán nem kell külön bemutatnunk, legfeljebb annyit kell megjegyeznünk, a Liptói-havasokként ismert vonulat geológiai értelemben csak önkényesen különböztethető meg a Magas-Tátrától, a distinkciót legfeljebb külső megjelenése és turisztikai szempontok indokolják. Majláth Béla, Liptó vármegye alispánja, a szabadságharc honvédhadnagya azt írta róla egykoron:
A magas hegységektől környezett és borított Liptó megye tájképi szépségekre és vadregényes jellegére nézve hazánknak legszebb, legérdekesebb részei közé sorozható. A felhőkbe meredő hegyormok megszakgatott csúcsaikkal, s fenyveserdő borította oldalaikkal tekintenek le a Vág völgyének hullámos lapályára, hol apró helységek sorakoznak. A Középponti Kárpátoktól nyugat felé húzódó liptói havasoknak 2.000 méternyi magasságig emelkedő tetői a havasi legelő minden szépségével pompáznak, míg oldalaikat gyönyörű erdőségek borítják. Míg a zöld fenyvesek koronázta völgyekben, a katlanszerű mélyedésekben csillámló tengerszemeket körös-körűl elzáró kopár, hegyes sziklák őrködnek a néma csend fölött…”
Kár, hogy a havasi legelőkből, a 2000 méternyi magasságig emelkedő tetőkből, de még csak a „katlanszerű mélyedésekben csillámló tengerszemekből” sem láttunk semmit a mindent elborító köd miatt.
Tartva a várható tömegtől, reggel fél nyolc körül, verőfényes napsütésben, jó tempóban haladva vágtunk neki a túrának.
Tudtuk, dél körül jöhet néhány milliméter csapadék, de bíztunk a Jóistenben és a vízálló túracuccokban. A sárga jelzést követve jó darabon egy erdészeti aszfaltúton haladtunk, majd a foltos-völgyi (Látaná dolina) elágazásnál keresztezve az út elején társunkká szegődő patakot, bevettük magunkat az erdőbe. Nagyjából ekkor pillantottuk meg az északnyugat felől érkező első ködpamacsokat. A tátrai időjárás szélsőségességét mutatja, hogy nagyjából 30 perc alatt el is lepett minket a köd. Előbb csak a főgerinc teteje tűnt el, majd a felettünk lévő domboldal, végül a mögöttem nagyjából tízméternyire haladó bátyám is.
Alig beszéltük meg, hogy a köd nem nagy gond, de milyen jó, hogy legalább nem esik, már le is szakadt az ég.
Nem is igazi eső volt ez, inkább ködpermetet vágott arcunkba az egyre kellemetlenebb szél, mindenesetre mire felértünk a Zábrat-hágóba (sedlo Zábrať), nem nagyon maradt rajtunk száraz ruhadarab. A Gore-Tex-es esőkabát a vizet ugyan kívül tartotta, a verejtéket viszont bent. Az aláöltözetünk csurom vizes lett, ahogy az elvileg impregnált túracipőnk belseje is. Ekkorra úgy voltunk vele, felesleges már visszafordulni, szárazabbak nem leszünk, nincs más hátra, mint előre. Cseh Tamás Keresztben jégeső című dalát dúdolgatva botorkáltunk az esőben, mit sem látva Rohács és a Volovec közti gerinc szépségeiből. A köd egyhangúságát néhány a semmiből felbukkanó zerge törte csak meg.
A Volovec megmászása után folytattuk utunkat a Hegyes-Rohács felé. A rögzített láncokhoz érve még úgy voltunk vele, csúszik ugyan a szikla, de a kapaszkodók jók, meg tudjuk oldani. Nagyjából a tizedik kilométernél jártunk ekkor, félúton, de alig pár méternyire a csúcstól. Míg arra vártunk, hogy a szembejövő, hegymászófelszerelést viselő lengyel srácok elhaladjanak mellettünk, úgy döntöttünk, nem folytatjuk tovább.
Pontosabban nem folytatjuk tovább az előre eltervezett útvonalon.
Addigra annyira veszélyesek lettek a csúszós sziklák, hogy nem volt értelme kockáztatni. Egy közel függőleges sziklafalat kellett volna harántolni, azaz oldalazva átmászni rajta. Száraz időben ez legfeljebb izgalmas kihívás, felhőszakadásban, felszerelés nélkül viszont idiótaság! Éreztük, tíz kilométer és nagyjából 1400 méter szintkülönbség után már képtelenek vagyunk eléggé koncentrálni egy ilyesfajta mutatványhoz. Nagy nehezen levergődtünk hát a láncokon és a már ismert úton, állandó társunkkal, az esővel nagyjából három óra alatt visszatértünk a parkolóba.
Húsz kilométert így is gyalogoltunk, leküzdöttünk 1400 méternyi szintkülönbséget, de az eredeti tervet sajnos nem sikerült teljesítenünk. Sebaj, legalább most beszámolhatunk a kudarcról. A Hegyes-Rohács úgy is megvár!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
