Az esztergomi királyi palotában és kápolnában, Szent István szülőhelyén Jelenczki Istvánnak adták át vasárnap a Lancea Regis díjat, amellyel a filmrendező életművét díjazták. A képzőművész munkásságát Szakács Árpád újságíró, publicista méltatta.
A Lancea Regis díjat mások mellett eddig olyan személyiségek kapták meg, mint Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas magyar néprajzkutató-egyetemi tanár, művelődési és közoktatási miniszter, Kocsis István, író-történész-drámaíró, Ádám Barnabás honvéd koronaőr ezrede, Somogyi Győző festőművész, a nemzet művésze, Szakács Árpád újságíró.
A 2008-ban alapított Societas Lancea Regis nevét a Szent István király által Esztergomban veretett első magyar ezüstpénzen olvasható köriratról kapta.
A társaság fő célkitűzése az Árpád-ház, mint a szent királyok jelenkori kultuszának képviselete, jelvényeinek és szent ereklyéinek megismertetése, megvédelmezése és jövőbeni átörökítése.
Szakács Árpád Jelenczki Istvánt méltató ünnepi beszéde a Lancea Regis díjátadón
Az afrikai aranybányái hasznából dúsgazdaggá lett és Belgiumba visszatelepült Eugénie Maillard-t sok mindennel megáldotta a természet, kivéve a szépséget. Inkább hasonlított egy elefántlábú csúf varangyra, mint a férfiak álomasszonyára. Egy idő után azonban mégiscsak megtalálta a férjnek való alanyt Pierre Bajut személyében, akit, igaz, ami igaz, kinézetre sok szempontból olyan adottságokkal terhelt meg az élet, mint magát Eugénie-t, talán annyit lehetett az előnyére írni, hogy elő tudta adni magát szóban és írásban, de ezt is csak közepesen, egyetlen általa megírt könyvének megjelentetésére egy kiadó sem vállalkozott. A különleges kinézetű házaspárt a nagy vagyonuk és hatalmuk miatt a környezetük nem közösítette ki, ha szembejöttek velük az emberek, vagy sétáláson kapták őket a helyiek, amikor elmentek mellettük, inkább lehajtották a fejüket, némileg szégyenkezésből, de főként azért, hogy ne lássák őket. A házaspárral szemben a pletykálkodást is csak módjával engedték meg maguknak, mert nem volt ajánlatos túlzásba vinni a velük való packázást.
Pierre Bajut halála után a dúsgazdag feleség elhatározta, hogy revansot vesz a társadalmon, azokon az embereken, akik nem olyan csúfak és gnómok, mint ő és egykori férje. Kitervelte, hogy mérhetetlen vagyona felhasználásával idétlen férjéből szó szerint szentet farag, akit az emberek áhítattal csodálni fognak a tudása miatt, átírja a múltat és megváltoztatja a jövőt. Az özvegy megkereste a korabeli értelmiség legjavát, a politikai elitet, a média illetékeseit, akik a pénzért cserébe mindannyian beálltak a sorba megbízójuk akaratának szolgálatára. A hatás nem maradt el, rövid időn belül már Pierre Bajut szülővárosában maga a kulturális miniszter leplezi le a „világi szent, a köztársasági érzelmű filozófus, e kedves városka büszkesége” szobrát.
Megszületik tehát a bálvány, akinek csodálói, tisztelői az értelmiség, a média és a politika bűnszövetségének köszönhetően hónapról hónapra többen lesznek. Csak egyvalaki, Joseph Rondes dönt úgy, hogy lerántja a leplet a képmutatásról. De emiatt rövid időn belül az utcán találja magát, mindenhonnan kiközösítik, élelemre is alig lesz pénze, így ezek után már nem is látja olyan fontosnak a szellemi függetlenséget.
A szemünk előtt bontakozik ki az, hogy miként lesz a hajdani nyámnyila, az iskolában Bekakinak csúfolt, majd spicliskedő, később a hivatalnoki pályán meghúzódó személyből Pierre Bajut, a szent. Kiderül, miféle átváltozás emeli kiemelkedő filozófus moralistává a lusta, műveletlen, szemforgató haspókot. A szentté avató ördögi gépezetet a pénz lendíti mozgásba, a pénz torzítja el az emberi értékeket, a pénz tiporja el a hazugság, a csalás, a zsarolás ellen szegülőket. Ennek folyamatát mutatta be ötvennel évvel ezelőtt megjelent világirodalmi jelentőségű könyvében David Scheinert Pierre Bajut színeváltozása címmel.
Hölgyeim és Uraim!
A könyve miatt a maga korában David Scheinert Belgiumban rengeteg támadás érte. Műve betegesen túlzó társadalom- és elitkritika, mondták róla. Ma pedig ez a perverzen groteszk, hihetetlen történet nemcsak világjelenség, hanem a mi magyar életünk mindennapi részévé lett, valósággá vált.
A politikai elit legnagyobb része, a dúsgazdag üzletemberként tetszelgő, táskás szemű gnómok, a hazugságból szerzett vagyon teltségétől megpotrohosodott és megtokásodott médiaelit pontosan ugyanolyan, mint a maga korában Pierre Bajut. Ezeket pedig magyar társadalom többsége valósággal szentként tiszteli, minden szavukat isteni kinyilatkoztatásként fogadják az emberek. És csak azért, mert valaki vagy valakiknek a pénze színeváltozást tudott elérni, a pénz mágiája eltakarja valódi lényüket, azt, hogy ezek valójában önismeret nélküli, középszerű senkik, gátlástalan, immorális, nárcisztikus pszichopaták gyülekezete.
Hölgyeim és Uraim!
Jegyezzük meg jól: a valóság és az igazság soha nem lényegülhet át. Tehát jelen esetben nem a politikai elit, nem a média és az üzleti világ prominensei lényegülnek át: hanem a „szellemi élet” színeváltozásának, a magyar társadalom erkölcsi és morális züllésének, szétesésének vagyunk a tanúi. Ugyanis a politikai elit és holdudvara mindig egy társadalomnak a tükörképe. Ez a közösség pedig a középszerű senkikből felépített álvalóságra vágyik. És ez azért történhetett meg, mert a magyarságnak nincs a szív és a lelkiismeret szerepét betöltő értelmisége, amelyik szellemi és morális síkon felhívná a figyelmet a Pierre Bajut jelenségre. A magyar értelmiséget ugyanis Pierre Bajut özvegye kilóra megvásárolta. A mai értelmiség képviselői a megalkuvás apostolai. Akik nem álltak be a sorba, azokat ellehetetlenítették, száműzték a szellemi térből. Így aztán mára, aki látszik a fényben, az kivétel nélkül valamilyen formában részt vesz jelenkorunk álvalóságának felépítésében. Az egész magyarság a hazugság Titanicján halad a sötét óceánon. Nemzetünk visszafordíthatatlan módon a teljes megsemmisülés felé tart. A júdásidő korszakában vagyunk, ahol hallgatni arany, de legalábbis valuta.
Hölgyeim és Uraim!
A kommunista diktatúra időszakában az emigrációba kényszerült Hajnal László Gábor, a XX. századi magyar kultúra egyik legfénylőbb csillaga azt írta, hogy „az önismeret a nemzet szíve.”
A mai magyar valóság és a nemzet lelkiállapotának, önismeretének legigazabb és egyben legmegrázóbb és kiemelten fontos látleletének bemutatása Jelenczki István filmrendező nevéhez kötődik. Felesége, Zseni Annamária ismert pszichiáter közreműködésével a magyarságról olyan diagnózist állítottak fel az Ön-Tér-Kép című dokumentumfilmben, amely minden közösségben, amelyben van még némi életerő, be kellett volna indítsa az élni akarás vészcsengőjét. A diagnózis olyan, mint egy szörnyű látomás: a magyar nemzet végzetesen elgyengült és a teljes felbomlás állapotában van. „A szakralitás, az egyetemes szeretet, a nemzet alkotó-építő energiái és végül, de nem utolsósorban, a nemzet lelkiismerete reménytelenségbe süllyedve sínylődik, és az életerő is oda van. (…) És ami talán a leginkább szívszorító, hogy a nemzetet e dermedt állapotából kilendíteni próbáló mozgató erő, a szó legszebb értelmében vett nemes indulat hiába van mindig a központban, képtelen megmozdítani a nemzet más lélek-részeit. A nemzet önazonossága többnyire eleve „kivonul”, és dacosan sorsára hagyja az irányt vesztetten kóválygó nemzetet, amely így „tajtékzik téveteg” – írja megrendítő összegzését a hiánypótló kezdeményezésről Bogár László közgazdász, aki minden idők egyik legfontosabb alkotásának tartja Jelenczki István filmjét.
Hölgyeim és Uraim!
A megrázó látleletet, a halálos diagnózist semmi nem követte. Úgy néz ki, a magyar nemzettel elfogadtatták a halál tényét, az iránytűt átállították, és az „előre menjünk, ne hátra” jelszavát lobogtatva a nemzet elindult a teljes önmegsemmisülés felé.
Az egész folyamat mögött álló, magyar nyelven kommunikáló krőzus tökéletesen tisztában van azzal, amit Paál Zsolt, kiskunhalasi tanár, a kortárs magyar irodalom Márai Sándor magasságú zsenije megírt: „Akkor jó, ha az egész közösség bűnös, akkor nem tud morálisan semmit számon kérni. Ilyen ez a világ.” És akik látják a valóságot, azért nem tesznek semmit, mert tudják „valójában a rendszert szólják meg, melyet ők is építettek a hallgatásukkal, közömbösségükkel vagy egyetértésükkel. Később így lettek szolgákból urak, akik hinni kezdtek a rendszerben.”
Hölgyeim és Uraim!
Ez a nemzeti sak-matt, ez a csiki-csuki.
A magyarság többsége ma már képtelen felismerni az irányokat, a le és a fel állapotát, és mint egy eltévedt részeg a ködben, úgy bolyong körbe és körbe. A pénz mágiájával elvarázsolt értelmiség cinkosságot vállalt a halálszeánszban, elől megy, és a vak vezet világtalant képességével halad a temetési menet előtt, anélkül hogy felfogná, mit csinál. A pénz mágiája minden érzékszervét elkábította. Eugénie Maillard afrikai aranybányái minden szájat betömnek és minden fület befognak.
Hölgyeim és Uraim!
Az értelmiség felelőssége a nemzet fennmaradása tekintetében fontosabb és súlyosabb, mint az orvosé a beteg esetében. Csak itt fordított a helyzet: az értelmiségnek kell felkarolnia a betegség tüneteit mutató nemzetet. Egy beteg meghalhat, de egy nemzet eltűnése nem egyszerűen egyéni pusztulás, hanem egy több ezer éves hagyomány, kultúra és értékrend megsemmisülése. Így aztán értelmiséginek lenni a legkiválasztottabb helyzet és állapot, ennél többet egyszerűen nem adhat az élet. És ennél nagyobb terhet sem. Az értelmiségi nem egyszerűen saját magáért felel, hanem minden egyes emberért, aki a közösséghez tartozik. Viszont aki ezt a felelősséget és terhet materiális javakra cseréli, az olyan karmát vesz magára, ami emberidőkben mérhetetlen és felfoghatatlan hatással lesz rá és felmenőire. Minden ember, akire az égiek értelmiségi feladatot ruháztak, számonkérhető módon egyetemlegesen felelős az egész nemzetért.
A korábban már említett Hajnal László Gábor szerint „Ha a műveknek nincs felrázó erejük, nem kavarnak hullámokat, a problémák akkor tovább odázódnak (…). Nem kell félni a borzongva gyönyörködéstől: rútságaival, sokasodó gondjaival együtt is szeretjük hazánkat, népünket – nem a rezsimet! – de tudnunk kell róla az igazat, senki nem taszíthatja el magától a valóságot, nem hagyhatjuk magunkat érzelmileg megzsarolni (…) Egy nemzet sorsa nem lehet kifestőfüzet, amiben ki-ki kedve szerint átmázolhatja a feketét fehérre, és rózsaszínűre a vöröset. Kérdezem a negatívumokat vétózóktól, a problémákat mutató tükör törögetőitől, hogy ahol nem lehet párbeszédet folytatni a hatalommal, csak mindig a parancsokat, dorgálásokat hallgatni, azt miért hazud/hat/ják dialógusnak? Vagy: tényleg higgyük el, hogy az egyirányban közlekedő komp – híd?”
Hölgyeim és Uraim!
Jelenczki István egész életműve személyeken, sorsokon, nemzettragédiák feldolgozásán keresztül arra irányult, hogy felrázzon mindannyiunkat és felhívja a figyelmet arra: a nemzeti létnek ára van: áldozat és öntudat nélkül egyszerűen nincs nemzet és nincs közösség. Ez az egyetlen útja a létnek! Mindenki, aki egyénieskedik és csak magára gondol, az el fog bukni. Nincs másra ellenpélda a világtörténelemben.
Hölgyeim és Uraim!
Úgy tűnik, végstádiumban lévő, haldokló nemzetünk felrázására, feltámasztására nincs esély. Akik megpróbálnak változtatni a helyzeten, mint Jelenczki István, úgy érezhetik magukat, mint Takaró Mihály tihanyi várkapitány 1588-ban, amikor azt írta segélykérő levelében: „előttem tűz vagyon, hátam megett víz, környűben, mind ellenség.”
A Pierre Bajut-jelenség kapcsán felidézett David Scheinert regény alapján joggal tehetjük fel a kérdést: van-e értelme szembemenni az árral, ha annak az a vége, hogy szellemi és fizikai értelemben is ellehetetlenülsz? A legnagyobb dilemma ma már az, hogy az összeomlott és az szétfoszlóban lévő társadalmi struktúrákban van-e még értelme bármilyen értékteremtésnek, a halálkultusz légkörében érdemes-e az életről beszélni?
Hölgyeim és Uraim!
Ha logikus és racionális választ adnánk ezekre a felvetésekre, akkor a helyzet egyértelmű: fogadjuk el a realitásokat, nem tehetünk semmit.
Pedig pont fordítva van!
Az elfogadhatatlan realitás című esszéjében Csurka István azt írta:
„A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma. Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét… Az elfogadott realitásban csak törpék vannak és törpébbek. (…)
Mert a realitás elfogadása számunkra legrövidebb út a végső elsivárosodáshoz. És ugyanakkor szögezzük le, hogy nem igaz az a tétel, miszerint a végső katasztrófát csak a realitások elfogadásával lehet elkerülni. Már csak azért sem, mert az elsivárosodás is végső katasztrófa.
A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján.”
Hölgyeim és Uram!
Olyan idők előtt állunk, amikor a túlélés alapkövetelménye, hogy irreális dolgokat tegyünk. Mindezek között a legelső, hogy visszataláljunk önmagunkhoz, a hitünkhöz, a szabadságunkhoz! Ahhoz a szabadsághoz, amelyet globális szinten megpróbálnak elfedni előlünk. Joggal figyelmeztetett Tollas Tibor, a magyar irodalom egyik legnagyobb költője:
„– Ha nem vigyáztok, az egész világon
Bebádogoznak minden ablakot! –„
Hölgyeim és Uram!
Végezetül, de nem utolsósorban, engedjenek meg egy személyes gondolatot. Tizenéves kisgyerekként öntudatra eszmélésem iránytűjének tájolóján már a legelső percekben Raffay Ernő mellett Jelenczki István személye tűnt fel az elsők között. Mindannyiuk alapvető hatással voltak a világlátásomra, életszemléletemre. Nem tudom szavakba önteni, hogy most milyen érzés és milyen megtiszteltetés Jelenczki István előtt állni és azt mondani: köszönöm, köszönjük.
És rajtam kívül tömegek tudnák ugyanezt mondani, ha most egyesével is itt lennének azok a hálás tekintetek, akiknek irányt mutatott Jelenczki István életműve, amelynek minden alkotása nemzeti tudatunk alapjává vált.
Jelenczki István hitvallását magunkénak vallva mondjuk mi is:
“Tudomásul kell vennünk, végvári vitézek lettünk, vagyunk, már akik még vagyunk. Ebben a totális emberiség ellenes biológiai, szellemi, lelki háborúban remélem, nem ez lesz az utolsó ütközet, még akkor is, ha úgy látom, az esélyeink nem hogy erősödnének, hanem gyengülnek. És mégis… Én hiszek a magyarság még mindig meglévő és élő szakrális erejében. Én hiszek Égi Királynőnk és a Szent Korona megtartó erejében, és tudom, hogy a személyes cselekvő életünket beteljesítő áldozat nélkülözhetetlen a meg-és fennmaradásunkban. Akarom.”
Hölgyeim és Uraim!
Úgy legyen!
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
