Míg a doni kozákok történelme kezdettől fogva összeforr Oroszország történetével, addig a zaporozsjei kozákok az ukrán történelem része – tudjuk meg Varga Beátától.
A zaporozsjei kozákok levelet írnak a szultánnak (Repin)
A szomszédunkban zajló orosz-ukrán háború kapcsán sokakban felmerülhetett pár kérdés a történelmi népcsoporttal, a kozáksággal kapcsolatban, akik az ukrán és az orosz nemzeti tudatban is fontos szerepet játszanak. Annak ellenére, hogy mindenki hallott már a kozákokról, sokan nem tudják hova kötni őket orosz-ukrán viszonylatban, ami nem véletlen: a mai Ukrajna és a mai Oroszország területén is alakultak ki ugyanis kozák „csoportok” és a történelem folyamán eltérő státusszal bírtak, eltérő szerepeket játszottak. Varga Beátával, a Szegedi Tudományegyetem Újkori Egyetemes Történeti és Mediterrán Tanulmányok Tanszékének tanszékvezető egyetemi docensével beszélgettünk a kérdésről, aki főként az ukrajnai kozákság történetével foglalkozik, ezért rajtuk lesz a hangsúly.
A szakember először is leszögezi, hogy beszélhetünk oroszországi, közöttük is a legismertebb doni kozákokról és az ukrajnai zaporozsjei kozákokról.
Ezt a szerepüket a Hetmanátus (18. század) megszüntetésével elveszítették ugyan, de a mai napig is hősként tisztelik őket és kiemelten kezelik a kozák örökséget, hangsúlyozza. Az oroszországi kozákok viszont, teszi hozzá, jóllehet fegyveresen támogatták a cárokat, nem jutottak olyan privilegizált helyzetbe, mint például az 1654-ben az orosz uralkodó szolgálatába állt 60 ezer fős állami kozákság, a Zaporozsjei Had. Tőlük külön kell kezelni a Zaporozsjei Szicset, tudjuk meg, azaz a zaporozsjei kozákokat, akik 1654-ig a lengyel, majd utána az orosz uralkodókat szolgálták az Oszmán Birodalommal és a Krími Kánsággal szomszédos déli határvidéken, jóllehet nem hivatalosan és zsoldot sem kaptak, valamint törvényen kívülieknek számítottak.
Másik oldalról a doni kozákok történelme kezdettől fogva összeforr Oroszország történetével, illetve az Orosz Birodalom háborúival. Varga Beáta kiemeli: az ukrajnai kozákok – Zaporozsjei Had, Zaporozsjei Szics – csak a 17. század közepétől csatlakoznak az orosz államhoz, majd a Hetmanátus megszűntetését követően II. Katalin 1775-ben lerombolta a Zaporozsjei Szicset, 1783-ban pedig feloszlatta a Zaporozsjei Hadat is. „A zaporozsjei kozákok tehát az ukrán történelem része, akik körében 1654 után is az ukrán etnikum dominált, míg a doni kozákok döntően oroszok voltak, de az Orosz Birodalom többetnikumú jellegéből fakadóan más etnikumokból is kerülhettek közéjük. Viszont ukránok nem igazán” – mondja el az egyetemi docens.
Doni kozákok Párizs utcáin 1814-ben (Ismeretlen szerző műve)
A kérdésre, hogy mikor, hol és hogyan bukkantak föl a kozákok történelem színpadán, hogy milyen etnikumokból tevődtek össze, Varga Beáta arról mesél, hogy az „Ukrajna” (= peremvidék, végvidék) elnevezést a 15-16. században a lengyel-litván állam délkeleti, nem rögzített határvidékére vonatkoztatva használták, és az ott élő keleti szlávokat ekkor még „ruszoknak” vagy „ruténeknek” nevezték. Az 1772-ben Habsburg-fennhatóság került, döntően rutének által lakott Kelet-Galíciában alakult ki az ukrán nemzeti identitástudat legkorábbi változata, de még a galíciai rutének is csak az 1890-es évektől kezdték magukat ukránnak nevezni, mintegy szolidaritást kifejezve az orosz fennhatóság alatti „kisoroszokkal”, derül ki.
A szakértő hangsúlyozza: a kozákságot valójában a háborúk hozták létre, ugyanis az Oszmán Birodalom és a vele szomszédos országok határain, az ún. „végeken” állandósultak a határvédelmi harcok. Szinte egy időre, a 15. század végére tehető az orosz állam déli határvidékén, a Don alsó folyásánál a doni kozákság, a lengyel-litván állam délkeleti végein pedig, a Dnyeper alsó folyásánál az ukrajnai, elsősorban a zaporozsjei kozákság megjelenése.
Maga a kozák elnevezés török-tatár eredetre vezethető vissza, tudjuk meg: e kategória a török népeknél a 13. század végétől általánosan elterjedt olyan határőrszolgálatot teljesítő katonai elemekre vonatkoztatva, akik esetenként steppei portyázásokat is folytattak az ellenséges területekre. A lengyel-litván állam déli határvidékéről származó keleti szláv eredetű kozákság létezésének első bizonyítéka egy 1492-es dokumentum. A kozák kategória azokat a közösségeket jelölte, akik kezdetben a steppén elvonulva halászatból és vadászatból tartották fenn magukat, majd a 16. század végén a krími tatár támadások elől a Dnyeper alsó folyásához menekültek és a Dnyeper menti zuhogóknál létrehozták „háborús köztársaságukat”, a Zaporozsjei Szicset.
Varga Beáta elmondja, hogy az ukrajnai kozákság közé az Észak- és Nyugat-Ukrajnából, Belorussziából a Dnyeperhez menekült, a „senki földjén” letelepülő szökött jobbágyok, elszegényedett városlakók és deklasszálódott kisnemesek álltak, akik megtagadtak mindenféle feudális szolgálatot, magukat szabadnak nyilvánították és egyedüli törvényes uruknak a lengyel királyt ismerték el.
A lengyel-litván uralkodók és a nemesség ellenük fellépő erőszakos akciói következtében a kozákok az alábbi lehetőségek közül választhattak: 1. A lengyel-litván hivatalos határőrszolgálatba állnak – így alakult ki az állami kozákság. A katonailag jól szervezett, kevés költséggel járó regisztrált kozákságot a lengyel uralkodók bármikor bevethették nemcsak az Oszmán Birodalom és a Krími Kánság, hanem a későbbiekben az Oroszország és Svédország, elleni hadjáratokban. A törvényesen is elismert regisztrált kozákok a lengyel-litván fennhatóság alatt a nemesség és a jobbágyság között helyezkedtek el a társadalmi ranglétrán: személyükben szabadok voltak és az államnak katonai szolgálattal tartoztak, de nekik már nem lehettek jobbágyaik. Helyzetük és társadalmi megbecsülésük gyakorlatilag az aktuálpolitikai helyzet függvényében változott: háború idején megnövelték a létszámukat akár 20 ezer főig is, de a békekötést követően újra lecsökkentették. 2. Belépnek a nemesi magánhadseregekbe – így alakult ki a magánföldesúri kozákság. 3. A lakatlan vagy elnéptelenedett határ menti területekre vonulnak vissza, megőrizve szabadságukat – így alakult ki a szabad vagy zaporozsjei kozákság, a Zaporozsjei Szics.
„A lengyel-litván kormányzat csak az állami kozákokat ismerte el, míg a szabad kozákok hivatalosan törvényen kívülieknek számítottak.
A Zaporozsjei Szics tehát állam az államban működött a lengyel-litván állam keretén belül, amelynek létezését a határvédelemben játszott meghatározó szerepe miatt a központi hatalom megtűrte, bár hivatalosan nem ismerte el. Az államnak szüksége volt a mintegy 20–40 ezer főre becsülhető zaporozsjei kozákság támogatására az oroszok és a törökök elleni háborúkban” – emeli ki Varga Beáta.
Hozzáteszi: az 1570-es évektől a Zaporozsjei Szics egyre jobban vonzotta az ukrán néptömegeket, akik számára a bekerülés a kozákság soraiba a szabadságot jelentett: mint a középkorban a városi levegő, az ukrajnai területeken a kozák státusz „tett szabaddá”. A katonáskodást életcéljuknak tekintették, ami által anyagilag és társadalmilag megpróbáltak felemelkedni.
Kozák portyázó egy tatár fejjel (Wikipédia)
Az 1620-as évekig az ukrajnai kozákok elsősorban saját megélhetésükért és privilégiumaik megőrzéséért illetve kiterjesztéséért küzdöttek, majd tehetséges hetmanjuk, Petro Szahajdacsnij vezetésével az ortodox egyház védelmében is felléptek, miután 1596-ban a lengyel-litván állam területén III. Zsigmond király törvényen kívül helyezte az ortodox egyház működését. Az ortodox vallás védelmének jelszavával állandósultak a kozák felkelések, amelyek csúcspontját a Bogdan Hmelnyickij vezette 1648-1654 közötti lengyel-ellenes mozgalom jelentette, tudjuk meg.
Az ukrajnai területek 1654-ben elszakadtak a lengyel-litván államtól és „önkéntesen” Oroszországhoz csatlakoztak, ahol nem részesültek vallási diszkriminációban.
Itt azonban fontos kiemelni, hangzik el, hogy egy lengyel-orosz háború eredményeképpen a nyugat-ukrán területek később (1667) visszakerültek lengyel fennhatóság alá és ott is maradtak Lengyelország 18. század végi felosztásáig. Vagyis csak Kelet-Ukrajna maradt Oroszországé.
Orosz kötelékben az ukrán területek hivatalos elnevezése a Hetmanátus vagy Zaporozsjei Had lett, amely utóbbi egyszerre jelölte a Romanovok szolgálatában álló 60 ezer fős kozák sereget és a kozákezredekre, mint közigazgatási egységekre épülő ukrajnai közigazgatási rendszert. Varga Beáta kiemelte, hogy a Hetmanátus korában (1654-1764) a kozákság döntő befolyáshoz jutott Ukrajna irányításában.
A kozákok ekkor már nem egy „köztes” társadalmi kategóriát, hanem különálló társadalmi réteget alkottak. A kozák elit – sztarsina – körében egyre határozottabban megjelent az igény a nemesi életformára történő hivatalos áttérésre, de a cári kormányzat megítélésében a Hetmanátus területén nem voltak nemesek.
Bogdan Hmelnyickij, a lengyelek ellen harcoló kozák hetman, akit az ukránok nemzeti hősüknek tekintenek
1654-től kezdve a cári kormányzat minden lehetséges eszközt bevetett annak érdekében, hogy az ukrajnai önkormányzatot a lehető legalacsonyabb szintre korlátozza, mondja a téma szakértője, de I. Péter uralkodásáig (1689-1725) nem vezettek be komolyabb megszorító intézkedéseket a Hetmanátus területén. A fokozatos jogelvonások után az orosz vezetés számára az 1760-as évekre érkezett el az alkalmas időpont az ukrajnai kozákok autonómiájának teljes megszűntetésére: 1764-ben II. Katalin cárnő megszűntette a Hetmanátust és a helyén három alávetett tartományt hozott létre. Később az orosz uralkodónő reguláris jellegűnek nyilvánította az időközben 20 ezer fősre csökkentett Zaporozsjei Hadat, aminek eredményeképpen a kozákok ettől fogva csak annyiban különböztek a jobbágyoktól, hogy viszonylagos gazdasági önállósággal rendelkeztek.
A cárnő Zaporozsjei Szics megszüntetéséről rendelkező 1775-ös ukázát követően aztán a szétszéledt szicskozákok pusztává vált területeket hagytak maguk után, így az Orosz Birodalom déli határai kevésbé védhetővé váltak, kitéve az állandó török-tatár támadásoknak. A 2. orosz-török háború (1787-1792) kitörésekor Patyomkin felvetette a cárnőnek a korábban hivatalos cári szolgálatban álló Zaporozsjei Had visszaállításának lehetőségét. II. Katalin 1787-ben kiadott egy ukázt, amelyben az ún. fekete-tengeri kozákok létrehozásáról rendelkezett, akik kiemelkedő érdemeket szereztek Oroszországnak a török szultánnal vívott háborúiban. A 2. orosz-török háború (1787-1792) lezárulása után a kozákok kénytelenek voltak átköltözni a számukra kijelölt új területre, a Kubán folyó vidékére.
Az immár kubáni kozákok számára a legnehezebb annak a változásnak a lelki feldolgozása volt, hogy a korábbi autonóm szervezeti formáikról áttérjenek a közvetlen betagozódásra az orosz önkényuralmi rendszerbe.
A kubáni hadsereg létrehozásával mégis átmenetileg felelevenítették – jóllehet korlátozott jogkörrel – a zaporozsjei hagyományokat, a régi katonai demokrácia szellemiségét. A kubáni kozákság fennállása rövid életüknek bizonyult (1792-1842), amely időszakot a Romanovok részéről a kozák önkormányzat állandó megnyirbálása jellemezett, mondja a tanszékvezető egyetemi docens, aki így összegez:„Végül szétszóródtak az egykori zaporozsjei kozákok utódai az Orosz Birodalom különböző területein, elveszítve hagyományos szervezeti formáikat. Évek múltával az igazi harci szellem és a kozák öntudat aztán fokozatosan elveszítette a jelentőségét.”
Kozák lakodalmas menet (19. századi lengyel festmény)
Kovács Gergő
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »