Lenhossék József (1818–1888) orvosprofesszor, a magyarországi anatómia egyik úttörő képviselője, aki mikroszkópos szövettani vizsgálataival iskolát teremtett.
Hazájában és külföldön is tekintélyes tudósként tartották számon, egy orvosdinasztia középső tagja volt.
Pozsonyban született édesapja, Lenhossék Mihály Ignác (1773–1840) Magyarország főorvosa, fia, Lenhossék Mihály (1863–1937) orvosprofesszor a neurontan egyik megalapítója volt.
Lenhossék József német származású volt, a magyar nyelvet a váci gimnázium növendékeként tanulta meg, bár élete végéig eléggé németes akcentussal beszélt és bizonyos hangokat sajátosan ejtett, amiből sokszor humoros félreértések is adódtak. Jóllehet nagy tekintélyű tudós, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, számos kedves történetet, anekdotát jegyeztek fel róla.
Egyszer egy társaságban megszólította egy hölgy, aki mindenképpen szerette volna tudatni vele (bizonyára önös érdekből is), hogy milyen nagyra tartja: „Professzor úr, ön a legkitűnőbb sebészek egyike egész Európában, aki úgy ismeri az emberi szervezetet, akár a nagyvárosi hordár az utcákat. Nem tehető-e fel önről, hogy bármilyen betegségen is tudna segíteni?” Lenhossék sejtette, hogy honnan fúj a szél, de ilyen bókkal azért mégsem lehetett levenni a lábáról, hogy ingyen tanácsokat adjon.
Emlékezetes az az eset is, amikor rémülten berontott a rektorhoz és ezt ismételgette: „Kérem, merényletet követtek el ellenem. Meg akartak ölni.” A rektor elképedve hallgatta, majd megkérdezte: „De kolléga úr! Árulja már el, az istenért, hogy miért gondolja ezt?” Lenhossék azonnal válaszolt: „Egy halottat fektettek a boncasztalra. Én azt nem tudom nézni, rosszul leszek tőle és akár meg is halhatok.” A rektor erre ugyancsak meglepődött. „Egy halottat? Hiszen ön már sok ezer hullát felboncolt, mégis attól tart, hogy ez végzetes lehet?” Mire Lenhossék kifejtette: „Valóban, de azok hullák voltak, ez most viszont egy halott!”
Munkahelyén, az anatómiai intézetben délutánonként gyakran fogadott látogatókat. Egyszer a szomszédos kémiai intézetből Lengyel Béla, akkor még ifjú, szépreményű vegyész, Than Károly tanársegédje toppant be hozzá egy kis beszélgetésre. A teát szürcsölgették éppen, amikor odakinn hirtelen zuhogni kezdett az eső. Lenhossék azonnal a szobában levő hosszú asztalra mászott és erre buzdította vendégét is. Lengyel Béla kissé értetlenül bámult a professzorra, azt hitte, hogy a villámlás és a mennydörgés váltott ki belőle ilyen abnormális reakciót. De Lenhossék ijedt arccal továbbra is sürgette: „Hamar, hamar! Kuporodjon mellém, ide az asztalra.” Erre már a látogató is felpattant az asztal tetejére, bár továbbra sem tudta mire vélni a dolgot. Aztán hamarosan megértette. A szoba padlóját sok tucatnyi patkány lepte el és összevissza futkározni kezdtek a helyiségben. Később megtudta, hogy ezeket a hívatlan vendégeket a hirtelen lezúduló sok eső kergette ki a csatornából és onnan „tértek be” az anatómiára.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
