Miután Oroszország megtámadta Ukrajnát, Nyugaton gyorsan két nézet bukkant fel azzal kapcsolatban, hogy Kína milyen tanulságot vonhat le a háborúból. Az első szerint a NATO kudarca – vagyis hogy a katonai szövetség sem elrettentésként nem működik, sem Ukrajna közvetlen védelmére nem képes – arra ösztönözheti Kínát, hogy előbbre hozza a tervezett tajvani inváziót, vagy akár a háború okozta káoszt kihasználva azonnal megtámadja a szigetet. Miután az orosz haderő korán jelentős és váratlan akadályokba ütközött, egy alternatív értelmezés is megjelent, amely szerint az ukrajnai történések egyenesen eltántoríthatják Kínát Tajvan elfoglalásától.
Mindkét elképzelés felszínes, félrevezető és eredendően téves. Hszi Csin-ping kínai elnök nem az a fajta vezető, aki hagyja, hogy bárki vagy bármi eltérítse a választott iránytól – beleértve Vlagyimir Putyint. Hszi és a kínai vezetés többi tagja nyilván levonja a katonai és pénzügyi tanulságokat Oroszország ukrajnai háborújából. Kína azonban nem fogja módosítani a saját ütemtervét, bármit lát is a dombaszi csatatéren.
Ami azt illeti, Hszi elszántságán, hogy visszaszerezze Tajvant, az sem változtatna, ami esetlegesen Ázsiában történik. Tajvan elszakadása az anyaországtól mindig is a japán imperializmussal szembeni kínai gyengeség korszakát szimbolizálta. A Kínai Kommunista Párt (KKP) számára nyers, gennyes seb a Peking ellenőrzésén kívül álló tajvani kormányzat létezése. Tajvan újraegyesítése az anyaországgal központi szerepet játszik Hszi azon ígéretében, hogy befejezi Mao Ce-tung forradalmát. Ebben a megközelítésben az újraegyesítés elengedhetetlen mind a KKP politikai legitimációja szempontjából, mind pedig azt tekintve, milyen helyet szán magának Hszi a KKP panteonjában.
Amióta Hszi hatalomra került, megszilárdította a saját befolyását, vaskézzel irányítja a kínai pártállamot. A közelmúltbeli, politikailag tévesnek bizonyult döntései – elsősorban a gazdaság terén, ahol a „balra fordulás”, a központosító intézkedések, a „zéró COVID” stratégia aláásta a magánszektor bizalmát és növekedését – azonban kritikus hangokat is felhoztak. Ennek ellenére a pozíciója és idén ősszel esedékes újbóli kinevezése – egy következő ciklusra vagy gyakorlatilag élete végéig – továbbra is biztonságban van. Ám ha nem sikerülne megelőznie Tajvan formális függetlenségi törekvését, az nagyon más dimenziójú kudarc lenne: egyetlen kínai vezető sem élne túl egy ilyen megaláztatást.
Hszi számára azonban az újraegyesítés nem kétséges. Ahogy 2019-ben, tajvani „honfitársainak” küldött üzenetében fogalmazott, Tajvan visszatérése az anyaország gyengéd ölelésébe „elengedhetetlenül szükséges a kínai nemzet nagy megújulásához”. Sőt, az ütemtervet is vázolta: a visszatérésnek 2049-ig, a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 100. évfordulójáig meg kell történnie. Tekintve, hogy Hszi nyilvánvalóan Mao Ce-tung szellemi utódjaként kíván bekerülni a történelemkönyvekbe, az egyesítés valószínű határideje valahol a ma és 2035 között húzódik. Vagyis a tervek szerint még Hszi aktív politikai pályája alatt esedékes, mielőtt kényelmesen nyugalomba vonulna, biztosítva a politikai örökségét.
Oroszország hadászati és gazdasági nehézségei nem befolyásolják Hszi céljait. Inkább arra kényszerítik, hogy megduplázza az erőfeszítéseket, hogy a kínai hadsereg teljes mértékben készen álljon Tajvan elfoglalására, amikor kiadják a parancsot. Hszi 2013-as hivatalba lépése után szinte azonnal megkezdődött a kínai haderő korszerűsítése. Még abban az évben kampányt indítottak a hadseregen belüli korrupció felszámolására, amit 2015-től nagy horderejű reformok követtek. Ide tartozott a Népi Felszabadító Hadsereg (NFH) szervezeti és parancsnoki struktúrájának az átalakítása, a vegyes fegyvernemű műveletek gyakorlása, a logisztika fejlesztése, a szuperszónikus rakéták és más modern fegyverrendszerek fejlesztése és integrálása… Mindez azzal a céllal, hogy az NFH „harcolni és győzni tudjon” egy modern, információs technológiákra alapozó háborúban. Oroszország ukrajnai nehézségei mit sem változtatnak azon a stratégiai célkitűzésen, hogy katonailag lehetővé kell tenni Tajvan elfoglalását.
Aligha kérdés, hogy az HFH parancsnokai figyelmesen követik orosz kollégáik teljesítményét – hogy azonosítsák a korrekcióra szoruló, problémás területeket. Oroszországgal ellentétben Kínának nincs a közelmúltból közvetlen háborús tapasztalata. Az NFH utoljára közel fél évszázada vívott tényleges háborút, amikor Teng Hsziao-ping megtámadta Vietnámot. Ez a rövid határkonfliktus nagyon rosszul végződött Kína számára. (Kísérteties párhuzam: ahogy Putyin közvetlenül az ukrajnai háború megindítása előtt találkozott Hszivel, úgy Teng Jimmy Carter akkori amerikai elnökkel találkozott, és közölte vele, hogy Vietnámot „el fogja fenekelni”.)
Tajvannal kapcsolatban tovább nehezíti a helyzetet, hogy a Kínai Népköztársaságnak egyáltalán nincs haditengerészeti tapasztalata, eltekintve néhány kisebb incidenstől a Dél- és a Kelet-kínai-tengeren. Tényszerűen kínai hajók utoljára 1894–95-ben, az első kínai–japán háború idején vettek részt kiterjedt tengeri, illetve haditengerészeti konfliktusban, és Kína szempontjából az is rosszul végződött.
Így aztán az orosz kudarcok inkább erősítik az NFH stratégiai óvatosságát, ami egyébként is hagyomány. Ahhoz, hogy a tajvani invázió sikeres legyen, a kínai haderőnek bonyolult kétéltű hadműveletet kell végrehajtania – gyakorlati tapasztalata ezen a téren nincs –, nagyobb léptékben, mint a szövetségeseknek 1944-ben Normandiában, a D-nap idején. Az NFH már régen arra a következtetésre jutott, hogy a sikerhez képesnek kell lennie gyorsan, elsöprő erővel eltörölni minden amerikai, tajvani és szövetséges erőt, amely a sziget védelmére kelhet. A problémát csak tetézik az Egyesült Államok és szövetségesei – legfőképpen Japán – egyre egyértelműbb jelzései, hogy Tajvan védelmét a saját érdekeik szempontjából kritikus fontosságúnak tartják. A kínai katonai vezetők tehát pontosan látják azt a szakadékot, amelyet be kell zárniuk, hogy elérjék a szükséges erőfölényt.
Hszi már jóval az ukrajnai orosz támadás előtt felgyorsította az NFH modernizációjának eredeti ütemtervét. Kína legutóbbi, 2021 elején elfogadott ötéves terve a befejezés dátumát 2035-ről 2027-re hozta előre. Ha minden simán megy (mármint Hszi szemszögéből), a modernizáció nem sokkal azelőtt befejeződik, hogy a Tajvannal való újraegyesülés de facto ütemterve elkezdődne. Ennek fényében Oroszország ukrajnai tapasztalatai aligha késztetik Kínát arra, hogy előbb cselekedjen, mint a 2020-as évek végén, de minden bizonnyal elmélyítik Hszi azon meggyőződését, hogy az átértékelt ütemtervhez kell tartania magát.
Az utolsó tanulság, amelyet Kína levon az orosz tapasztalatokból az, hogy a kínai gazdaságot meg kell erősíteni az olyan pénzügyi és gazdasági szankciókkal szemben, amelyeket most az USA és az EU alkalmaz Oroszország elszigetelésére és gyengítésére. Hogy elkerülje ugyanezt a sorsot, Hszi kormánya fokozni fogja a régóta tartó erőfeszítéseket, amelyek a zsenminpi nemzetközi pozíciójának a megerősítésére, Kína tőkeszámla nyitottabbá tételére, a nemzeti valuta globális devizatartalékokban való részesedésének a növelésére irányulnak. Ez megnehezítené az USA és szövetségesei számára a kínai eszközök lefoglalását. Hszi nyilván ösztönzést érez, hogy megduplázza az erőfeszítéseket, melyek eredményeként Kína „önellátó” gazdasággá válhat – ide tartozik az ellátási láncok szelektív leválasztása a Nyugatról, a hazai technológiák támogatása, az élelmiszer- és energiabiztonság szavatolása. De Hszi vezetése alatt Kínának egyébként is gazdasági önellátás, a pénzügyi és technológiai rugalmasság, a katonai modernizáció a célja, ami elvezet odáig, hogy kihívhatja az Egyesült Államokat a stratégiai elsőbbségért, illetve kiszoríthatja ebből a pozícióból. Tehát az ukrajnai háború nem fogja megváltoztatni a kínai rezsim célkitűzéseit, legfeljebb arra ösztönzi, hogy fokozza az erőfeszítéseit.
Hszi a marxista-leninista dialektikán szocializálódott, számára az ukrajnai események nem fogják alapvetően megváltoztatni „az idők szavát”, amely az ő értelmezésében egyet jelent: a Kelet felemelkedik, a Nyugat hanyatlik. Hszi személyesen úgy gondolja, ő „nagy ember”, aki képes irányt szabni a történelem hullámainak és beteljesíteni Kínai sorsát – egyebek mellett Tajvan és a szárazföldi Kína újraegyesítése révén.
Hszi és az NFH nagy érdeklődéssel figyeli Oroszország katonai nehézségeit Ukrajnában, de a katonai kockázatvállalást tekintve általában konzervatív stratégiát követ. Putyinnal ellentétben Kína implicit módon érti Szun-ce időtlen figyelmeztetését: „A háborút, amely az ország legnagyobb vállalkozása, az élet vagy halál alapja, a megmaradás vagy pusztulás útja, mindenképpen alaposan tanulmányozni kell.”
Tehát a kínai vezetés figyeli az ukrajnai eseményeket, hogy elkerülje Putyin hibáit, közben pedig mély meggyőződése, hogy a maga idejében képes lesz jobban teljesíteni. Persze, megvan az esélye, hogy Hszi magabiztossága éppen olyan téveszmének bizonyul, mint Putyin meggyőződése, hogy pár nap alatt elfoglalja Ukrajnát.
Eközben az USA és Tajvan nagy kihívással néz szembe: hatékony elrettentő mechanizmusokat kell kiépítenie, hogy amikor a Hszi által forszírozott ütemterv elér a döntés pillanatáig, az NFH-nek ne legyen más választása, mint kimondani, hogy a katonai kockázatok még mindig túl nagyok egy invázió elindításához. Washingtonban és a szövetséges ázsiai fővárosokban a következő veszélyes évtizedben az lesz a cél, hogy ezeket a kockázatokat olyan szintre emeljék, ami Hszit is megfontolásra késztetheti.
Kevin Rudd
A szerző Ausztrália korábbi kétszeres miniszterelnöke, az Ázsia Társaság elnöke
©Project Syndicate
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
