Egyházi életünk több évtizedes hagyományra visszatekintő rendezvényét, az Országos Lelkipásztori-Teológiai Napokat idén november 25–27. között rendezik meg Esztergomban. A szentévre való készület jegyében az imádság, az Egyház gazdag hagyományából merített imaformák állnak a középpontban. A Szent Adalbert Rendezvényközpontba a program első napján látogattunk el.
Ferenc pápa a 2025-ös szentévre való felkészülés jegyében meghirdette az imádság évét – feltétlenül szükségünk van az imádságra mind személyes életünkben, mind az Egyház és a világ életében. Ezért a háromnapos konferencián különböző imamódszereket mutattak be és gyakoroltak, és tanúságtételek hangzottak el az imádságos életről.
Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója mint szervező elmondta: nagy volt az érdeklődés, több mint kétszáz görög- és római katolikus résztvevő érkezett Esztergomba határon innen és túlról. Köztük három püspök, hatvan pap és szerzetestestvér, harminc szerzetesnővér, hat állandó diakónus és százhúsz világi hívő.
Széles palettát mutattak be elméletben és gyakorlatban, azzal a céllal, hogy ki-ki gyakorlattá tudja tenni otthon, amit itt megismert: a szentségi kápolnában mondott ima, a Jézus-ima, a szemlélődő ima, a Lectio Divina, az Imádság Háza mozgalom, az engesztelő ima, a közbenjáró ima, a dicsőítés, a családi ima, az ima mesternői – Avilai Szent Teréz és Sienai Szent Katalin – hagyományáról esett szó az előadásokban.
„Lelkiségek mutatták be imaformáikat, úgy a tradicionális irány, mint a megújulás képviselői. Tanultunk egymástól, felfedezve, hogy egy Egyházhoz tartozunk, ami már önmagában kincs” – mondta el Fábry Kornél püspök.
Török Csaba teológiai tanár előadásában azt mutatta be, mennyire sajátos a Biblia imáról szóló üzenete.
A Biblia emberének őstapasztalása Istenről, hogy szóból és szó által létezünk, míg más vallásokban a mozgásnak, rituális szertartásoknak van primer súlya.
Az ember halló lény, feltételezi a befogadás képességét: nem csak azért hiszünk, mert láttuk Isten tetteit. A szó igazítja el az embert.
Az ember már a teremtés pillanatában elő van készítve a találkozásra, nyitott a transzcendensre, így van teremtve. Az imádság először hallás és hallgatás, utána válaszolás. Nyitottak vagyunk, alaptermészetünk a kérdezés, a világ és önmagunk megismerésének igyekezete, és ebben szabadnak éljük meg magunkat. Önmeghatározó lények vagyunk, szabadságunk távlata, hogy eldönthetjük, kivé legyünk. Így értjük meg, hogy a létünk célra irányul. Az ember állandó mozgásban van; vágyai, kérdései adják az „üzemanyagot”; az üdvösség pedig a célt.
Isten megszólít, én befogadom a szavát, és választ adok. Az imádság ebben a párbeszédességben születik meg. Isten szól, én válaszolok. Ezt a dinamikát a barátság és szeretet tapasztalatából érthetjük meg.
Nem teszem magam valakivé, nem kiharcolom, hogy legyek ez vagy az. Nyitott lényként a legnagyobb esélyem, hogy párbeszédbe kezdek azzal, aki megszólított, akinek válaszoltam, és ő tesz engem valakivé. „Non est volentis” – olvassuk a Bibliában. Az imádság párbeszédes módon helyez bele ebbe engem. Egzisztenciális térben áll meg az imádságom, Isten és én találkozunk, párbeszédbe kezdünk.
Az ember tehát állandó feszültségi helyzetben van: vagyok, nyitott vagyok, válaszolnom kell, és a válaszomban döntés lesz. Ez a döntés elmondja, kivé válok. Az imádság címszó alatt saját érzelmi vágyaimat elégítem ki, azt végzem, ami jólesik, vagy valóban Istennel találkozom? Isten dönthet, hogy csendben van, nem adja az öröm kegyelmét; és az ima fokmérője nem az, amit érzek. Az imádság része a sivatag, a kiszáradás. Aki nem adja fel a keresést a hitben, hozzáfér az isteni valóság szintjéhez, bevezetődik a misztériumba, megérti, hogy léte nyitott a végtelenre, és a végső válaszokra kíváncsi; keresi, ami feltétel nélkül való. Megérti, hogy emberi létezésének forrása és csúcsa Isten.
A zsoltáros fejezi ki a megrendültség lelkiállapotát: „…mi az ember, hogy figyelemre méltatod?” Megértem, ki ő, és ki én, ez a megrendültség ragad magával az imádságban. Ezért tudok imádkozni, megélem, hogy körülölel valami, ami elérhetetlen, amire jogosult nem lehetek soha, mégis erre vágyom mindennél jobban. Az út végén az Istennel éltető és teljes közösség van, aminek üdvösség a neve.
Nem adni fel, ha kudarcot vallunk, nem elengedni Isten kezét, hanem végigmenni az éjszakán, és megélni, hogy végig valakihez beszéltem. Amikor imádkozni kezdek, döntést hozok, beleegyezem abba, hogy ember, teremtmény vagyok, hogy hallgatom, aki szól hozzám, és válaszolok, ha olykor bizonytalanná is válok. Isten szeretete és bölcsessége, teremtő és újjáteremtő ereje mellett döntök. Nem akarok önmagamnak elég lenni, elfogadom azt, aki és amennyi vagyok. Elfogadom Isten szavát, s a magam emberi szavával válaszolok neki, saját létemet, sorsomat mondom ki. A zsoltárok az Egyház imájává és személyes imánkká válhatnak, megszólal bennük minden életállapot, lelki helyzet.
Török Csaba olvasásra ajánlotta a katekizmust, amely áttekinti, hogyan tárul fel az Ó- és Újszövetségben az imádság. Idézte:
Ha ezt átérezzük, már nem kérdés, van-e kedvünk imádkozni. Ha ez a tudatunkban és lelkünkben helyére kerül, „beszív” az imádság, a valóság „beleránt” az Isten felé fordulásba.
Vannak-e csendes perceid az Úr előtt? – tette fel a kérdést Csépányi Gábor, az esztergomi szeminárium spirituálisa Hogyan tanítsunk imádkozni? című előadásában.
Aki meg tud állni, az Úr előtt tud időzni saját valóságával, engedi, hogy az Úr szóljon hozzá, ahhoz az Úr szólni fog – ezt a bizonyosságot erősítette meg az imádkozó ember tapasztalata. A mai világ rohanásra ösztökéli az embert, aki a hajszában azonban „túl lesz az életen”, a magánya elől menekül, az állandó bizonyítani vágyás hajtja. Ezzel szemben az ima nyomán kapcsolat épül, kettesben vagyunk azzal, akiről tudjuk, hogy szeret bennünket. Elmondjuk ebben az együttlétben, ami bennünk van.
Hogyan és hol imádkozott Jézus? Felment a hegyre. Kirándulóként mi is tapasztaljuk, hogy fenn a csúcson átalakul minden. A fenyegető magasság bevehető lesz, a horizont kitágul, meglátunk összefüggéseket. A komoly nehézségként megélt feladat teljesíthetővé válik.
Tudatosítás, megérkezés önmagunkhoz az alapja, hogy létrejöjjön a találkozás.
Találkozásra vágyunk, ami akkor jön létre, ha azzal vagyok jelen, amiben valóban vagyok, ha le tudom vetni a jövő aggodalmait és a múlt vádaskodásait. Legyek vele.
Milyen lenne az Egyház, ha valóban ezt az utat követnénk; ha a szolgálat, mindaz, amit teszünk, a Jézussal való együttlétből fakadna? A színe előtt állva feltesszük neki a kérdést: Mit tegyek, mi lesz az, ami az üdvösség felé viszi az embereket? Ő válaszol, ennek nyomán növekszik az élet, és az Istennel való kapcsolatunkból élet születik.
Higgyük el, Isten jelen van, lehet vele találkozni. Engedjük, hogy szóljon.
Szilágyi Szabolcs piliscsabai plébánosnak, püspöki biztosnak az egyházközség egyik tagja vetette fel, hogy alakítsák át a klotildligeti templom egyik sekrestyéjét szentségi kápolnává. Szabolcs atya átgondolta, igent mondott. A hívek vállalták a feladatot, kétkezi munkájuk és anyagi hozzájárulásuk eredményeként létrejött a kápolna. Ez 2018-ban történt. Kezdetben éjfélig tartották nyitva, most már a nap 24 órájában járnak a hívek a csendbe, Jézus jelentében időzni. „Itt mindig lehet találkozni az Oltáriszentséggel. A hívek érzik, itt valami születik. Hat év telt el, elkezdett megváltozni a település arculata.”
Hogyan zajlott Piliscsabán a folyamat, és mi változott? – erre adott választ Szilágyi Szabolcs előadásában.
Elsőként teológiai megalapozást hallhattunk, mit jelent hitünk számára az Eucharisztia: a biztos pont, amikor tudjuk, hogy Isten van, jelen van, a szentmisében, a szentségimádásban mindennap találkozhatunk vele. Majd arról beszélt, hogyan alakult ki történetileg: a 10. század óta a pap imádásra felmutatja az Eucharisztiát, IV. Orbán pápa pedig 1264-ben a Transiturus bullájában elrendelte az Úrnapja ünneplését. A 16. századtól létrejönnek örökimádás-templomok, kialakul a szentségimádás. Korunkban egyre több helyen gyakorlat ennek mai változata, hogy egyénileg bárki elmehet, és imádhatja az Oltáriszentséget.
Piliscsabán a hat év alatt kialakuló gyakorlatban fontos elem volt, hogy Szabolcs atya és a hívek rendszeresen reflektáltak arra, hogyan, kik, miért használják a kápolnát. Így lett a szentségi kápolna a csendes ima helye.
Szabolcs atya fontosnak tartja a hívek tanítását, beszél az Egyház gazdag tapasztalatáról, mit jelent a szentségimádás. Konkrét vezetést ad, hogyan végezzék. „Gyertek, és gyakoroljuk együtt” – hívja őket. Változott az emberek világhoz való viszonya; oldódik a félelem, a kapcsolataik békéssé, kiegyensúlyozottá válnak. Bátrabban élnek, tudnak jól lenni, készek magukból adni. Sokan számolnak be arról, hogy az önmagukkal való kapcsolatuk rendeződik.
Szabolcs atya itt saját tapasztalatáról beszél: kispapként Varga László kaposvári megyéspüspököt hallgatva kezdte el a napi egyórás szentségimádást. „Nem tudom, hol lennék, ha ez nem lenne. Jézus megtart az önmagammal való kapcsolatomban. A béke hátterében tudok jó, viszonylagosan jó döntést hozni.” Tanúja továbbá, hogy az emberek Egyházhoz való viszonya felül tud emelkedni a liberális–konzervatív, aktivitás–passzivitás megosztottságán. „A konzervatív szelídül, kezdi szeretni az embereket; a liberális kezdi megtalálni az igazságot. A passzív le tudja győzni a letargiát, az aktív elkerüli a kiégést. Az emberek megtalálják helyüket, feladatukat.”
Engedi, hogy hasson rá, ebben a kölcsönösségben mély találkozás jön létre; önátadás, élet fakad az Egyház, a világ számára, mások számára.
Szilágyi Szabolcs atya gyakorlati szempontokat is adott: „Legalább fél órát töltsünk el az Oltárszentség jelenlétében. Először keresztvetés, majd a szándék megfogalmazása történik; ezt az érzelmi kezdés követheti, amelyben feltárom, mi van bennem, majd következik az értelmi kezdés, a gondolatok számbavétele. Így alakul ki, hogy az ember jelen tud lenni, Istennek van jelen. Isten ott van. Van, hogy beszél; van, hogy meghallgat. Az a jó, ahogyan jelen van. Történik valami. A kapcsolat épül. A végén hálaimát mondok. Kezdjétek el!”
Orosz István görögkatolikus pap a Jézus-imáról beszélt. Ő is azt fogalmazta meg, hogy akkor jön létre találkozás Istennel az imában, amikor oda tudja magát adni. Az, hogy ki milyen formában imádkozza, teljesen személyfüggő, mindenkinek magának kell a módot megtalálnia.
Felhívta a figyelmet arra, mi az imádság célja. „Félve mondjuk ki, hogy életcélunk az üdvösség, az »átistenülés«, a teózis. Szolgálja-e átistenülésemet, mit teszek? Közelebb kerülök-e Istenhez? Ha igen, akkor van értelme. Egy legyek Jézussal, akkor nem török el” – magyarázta. Intett: „A fantázia és az érzelmek könnyen megcsalják az embert. Az imában nem az élményt kell elérni, nem az istenélmény a célja. Az ima döntés: odaszánom az időt, erre fordítom minden figyelmemet, teljes valómmal Isten jelenlétében akarok élni. Nem néhány pillanatban, hanem egész életemben.”
Gábriel Zoltán és Hadi Rita az Imádság Háza mozgalom képviselői. Megszólalásuk egyszerre volt előadás, tanúságtétel és dicsőítés. Arra mutattak rá, hogy az Egyház megújításának legfőbb kulcsa az imádság, hiszen arról tudunk beszélni, amiért „lángol a szívünk”. Előadásukban bemutatták ennek történeti előzményeit, egészen Dávid király koráig visszavezetve.
Életüket megváltoztatta, amit megéltek az Imádság Háza révén, mely az embert folyamatos imára és dicsőítésre hívja. Isten ugyanis méltó arra, hogy napi 24 órában dicsőítsék. Elmondták, hogy a világban több ezer „imádság háza” van, és mennyire fontos lenne, hogy minden településen legyen ilyen. Johannes Hartl negyedmagával kezdte el Augsburgban a dicsőítés gyakorlatát; ma hetvenen folytatják. Augsburg példája mutatja: ahol működik, megváltozik a szellemi légkör; nem végeznek abortuszt, a prostitúció visszaszorul, az egyházak között testvéri viszony alakul ki. Az egész élet arról üzen, milyen más egységben és szeretetben lenni. Az embereket egyesíti a közös pontra, az Istenre tekintés. Új út, új látás nyílik számukra.
Zoltán és Rita rámutatott, hogy a fiatalok elérésének alkalmas útja az Imádság Háza. Rita is talált bensőséges kapcsolatot Istennel, istengyermeki identitását itt kapta meg, ami megváltoztatta, ahogyan hétköznapjait éli. „Bárhol vagyok, Istent képviselem. Belülről átváltoztam, öröm van bennem. A gyógyulás helye a dicsőítés. Átmossa az embert, amit Isten gondol róla” – fogalmazott. Gábriel Zoltán biztatott: keressük az Urat, beszélgessünk vele. Ennek egyik formája az Imádság Háza, ez az egyre növekvő imamozgalom, melyben az ember az Istennel való közelség túláradásából kezd élni.
A hétfői szentmise főcelebránsa és szónoka Marton Zsolt váci megyéspüspök volt. A liturgia elején kifejezte annak fontosságát, hogy a forráshoz mindig visszatérve éljünk és ünnepeljünk.
Marton Zsolt tanúságot tett arról, mit jelent számára az imádság, hogyan tudja elhelyezni egy napjában. Megosztotta az esti mérlegkészítés gyakorlatát: „Elmondom Istennek az örömeimet. Mi volt a fény, mit tudtam adni másnak. Ez erőforrás számomra. A végén elé teszem, amit mulasztásnak, hibának éltem meg, és kérem bocsánatát. Ezzel a békével térek nyugovóra.”
Marton Zsolt püspök kérdésünkre elmondta: nagyon fontosnak tartja a lelkipásztori napok témaválasztását. „Az imádság Isten felé fordulás, itt kezdődik minden. Kérjük, hogy indítson, és tesszük, ami a feladatunk. Nem hadsereg vagyunk, ahol egyféleképpen lehet mozogni. Isten színes, gazdag világot adott. Sokféle útja van az imádságnak, szent titkát különböző módokon, eszközökkel közelíthetjük meg, ez nekem tetszik. Nagyon kell figyelnünk Istenre, mit mond akár körülményeink, akár gondolataink, érzelmeink által, az Egyház közössége által. Ez a forrás. Meg kell tanulnunk, hogyan legyünk rá nyitottak.
Álljunk minden örömünkkel és bánatunkkal őszintén Isten elé. Kérjük, jöjjön be az életünkbe, minden cselekvésünkbe. Isten szerető jelenlétében próbálunk élni.”
Fotó: Lambert Attila
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
