Az 1800-as évek végén egy új nagyhatalom jelent meg a globális sakkjátszmában: Japán. A szigetország története a 17. század hajnaláig szinte csak szakadatlan belháborúkkal telt. Ekkor azonban olyan változás történt, ami kevés korabeli európai országra volt jellemző. A különböző szamuráj csoportosulások harcából a Tokugava-klán került ki győztesen, melynek köszönhetően 200 évnyi béke köszöntött Nippon földjére.
Az 1603-tól 1868-ig tartó korszak a Tokugava- vagy más néven az Edo-korszak (Tokió régi neve Edo) nevet kapta. Az állam csúcsán a császár, a Tennó állt, de csak jelképes hatalommal bírt, a tényleges hatalmat a harcos szamuráj réteg birtokolta. 1603-ban a Tokugava-ház feje elnyerte a császártól a „szeii tai sógun”, azaz a „barbárverő nagy vezér” címet. A mintegy 30 milliós népesség 6-7 százaléka volt szamuráj, a hosszú békeidőnek hála a 19. században inkább már hivatalnoki, államigazgatási feladatokat láttak el.
Japán tartományokra oszlott, melynek élén a fejedelem, a daimjó állt.
Az Edo-korszak idején Japán bezárkózott, egyedül Nagaszaki kikötőjében, a hollandokon keresztül tartották a kapcsolatot a külvilággal. A 19. században azonban a helyzet megváltozott, orosz és angol hajók jelentek meg Japán vizeinél. Sőt, 1853. májusában előbb Okinawa partjainál, majd pár hétre rá az Edo-öbölben tűnt fel Matthew Calbraith Perry sorhajókapitány vitorlája. A japánok kénytelenek voltak átvenni Kurihamában Millard Fillmore amerikai elnök, valamint a sorhajókapitány saját kezűleg írt levelét. A levelekben szó volt baráti és kereskedelmi kapcsolatok kialakításáról, az amerikai hajótöröttek segítségéről, az Egyesült Államok hajóinak szánt szén eladásáról, valamint szép szavakba csomagolt fenyegetésről, ha Japán nem a megfelelő módon viselkedne. Néhány éven belül a felkelő nap országa megnyílt a Nyugat előtt, 1856 augusztusában megérkezett az első amerikai konzul a szigetországba.
Ez idő alatt az oroszok, angolok, hollandok is szerződést kötöttek a sógun kormányával.
Az ország megnyitása a külföldiek előtt nem aratott nagy sikert az emberek, főleg a szamurájok körében. A sógun egyensúlyozni próbált az idegenek és a harcias szamurájok között, nyílt lázadások törtek ki, amik azonban nem veszélyeztették a modernebb katonai erővel rendelkező külföldieket. 1867-ben meghalt a császár, a Tokugava sógun pedig lemondott. 1868 januárjában az elhunyt uralkodó 15 éves fia, Mucuhitó átvette a hatalmat, Meidzsi császár néven foglalva el a trónt. Az új kormányzat egyetlen célt követett, Japán nem lehet a nyugati hatalmak bábja, játékszere, megindult az ún. Meidzsi-restauráció.
A császár elhagyta a vallási fővárost, Kiotót, és a politikai fővárosba, Tokióba költözött.
A korábbi császárokkal szemben Meidzsi valóban jelen volt a kormány ülésein, részt vett a napi politikában, bár ő maga továbbra is csak a legritkább esetekben szólalt fel. Hozzákezdtek a hadsereg modernizálásához, bevezették a kötelező katonai szolgálatot 17 és 40 éves kor között. A daimjók hadseregeit feloszlatták és a parasztok besorozásával új nemzeti hadsereget hoztak létre – porosz mintára. Japán szárazföldi hadseregét a németek, haditengerészetét az angolok és franciák képezték ki. A változások ellen fellázadó szamurájok felkelését leverték (lásd az Utolsó szamuráj című filmet).
1885-ben Japán és Kína közös fennhatóság alá vonta Koreát, megállapodva abban, hogy egymás értesítése nélkül nem küldenek oda csapatokat. A félsziget iránt azonban az orosz cár is egyre jobban érdeklődött, Moszkva az akkoriban épülő transzszibériai vasút egyik végállomását álmodta oda. Természetesen az idilli közös uralom Koreában a japánok és Kína között nem állt fenn sokáig. 1894-ben kitört a háború, amit a következő év tavaszán békekötés zárt le. Japán győzött és megszerezte a felügyeletet Korea felett, valamint övé lett a Kelet Gibraltárja, Port Arthur, a Liaotung-félsziget csücskében. II. Miklós Oroszországa ezt nem nézhette tétlenül, azonnal diplomáciai manőverekbe fogott. Francia és német támogatással a háta mögött elérte, hogy Japán lemondjon a félszigetről. Az oroszok Kína beleegyezésével megépíthették a távol-keleti vasút mandzsúriai leágazását, és 1898-ban 99 évre bérbe vették Port Arthurt. A cári birodalomnak keleten nem volt meleg vizű kikötője: Vlagyivosztokot évente több hónapra használhatatlanná tette a jég, Port Arthur tehát kulcsfontosságú volt a birodalom számára.
Természetesen a leendő távol-keleti nagyhatalom nem nyugodott bele a megaláztatásba.
1904. február 4-én támadást intéztek a Port Arthur kikötőjében lehorgonyzott orosz flotta ellen, illetve blokád alá vették Vlagyivosztok és Dalnij kikötőit. Miközben az orosz vezetés azon vitatkozott, hogy hány japán katona felel meg egy orosznak, a japán erők felmorzsolták a távol-keleti orosz egységeket vízen és szárazföldön egyaránt (mukdeni csata). II. Miklós úgy döntött, hogy a balti-tengeri flottát küldik a helyszínre Rozsgyesztvenszkij altengernagy vezetésével, megfordítandó a kedvezőtlen hadi helyzetet. 1904. október 15-én indultak az orosz tengerészek a világ körüli útjukra. Már az induláskor komoly problémákba ütköztek, tévedésből angol halászokat bombáztak, mert az Északi-tengeren portyázó japán torpedóhajóknak hitték őket. Ennek köszönhetően az angolok lezárták az orosz flotta előtt a Szuezi-csatornát. Az orosz flotta így aztán 33 ezer kilométer és Afrika megkerülése után, jutott csak el Indokína partjaihoz.
A japán flotta parancsnoka, Heihacsiro Togó Angliában a Királyi Tengerészeti Akadémián tanult, magabiztosan várta a távolról érkező vendégeket. Port Arthur elestével Rozsgyesztvenszkij célállomása Vlagyivosztokra módosult, hogy ott rendbe szedhesse a hosszú úton megtépázott flottáját. Ehhez át kellett haladnia a Japánt Koreától elválasztó Csuzima- szoroson. 1905. május 26-27-én éjjel sűrű köd uralkodott a tengeren, egy japán hajó mégis észrevette a közeledő oroszokat. Togó nyugodtan kivárta, míg hajói lőtávolságba érnek, majd tűzparancsot adott. A kora délután kibontakozó csatában, bár az oroszok több csatahajóval rendelkeztek, nagyjából azonos erők csaptak össze. Rombolók, cirkálók és torpedóhajók tekintetében a japánok álltak jobban. A szétlőtt, felbomlott orosz flotta szinte teljesen megsemmisült: odaveszett mind a nyolc csatahajó, a tizenkét cirkálóból hét, és a kilenc rombolóból hat. A tizenkétezer orosz matróz harmada meghalt, hétezer fogságba esett, a japánok mindössze hétszáz főt vesztettek, ebből 120 volt a halálos áldozatok száma. Hadtörténészek szerint Trafalgar óta ez volt a legnagyobb tengeri csata. Rozsgyesztvenszkij egy japán kórházba került, ahol Togó meglátogatta, és igyekezett megvigasztalni ellenfelét, mondván
A vereség a katonák közös sorsa. Nincs ezen semmi szégyellnivaló. A lényeg az, hogy teljesítettük-e kötelességünket.”
Apró érdekesség, hogy a csatában részt vett, és bár megrongálódott, de sikerült elhagynia a helyszínt az Auróra cirkálónak is, amely aztán az 1917-es orosz forradalom egyik jelképe lett.
Japán lett az első nem nyugati állam, amelyik legyőzött egy európai nagyhatalmat. A „felkelő nap országa” immár hivatalosan nagyhatalomnak mondhatta magát. Ahogy Dr. Wintermantel Péter orientalista nyilatkozta nemrég a 24.hu-nak:
Ügyes diplomáciával, az ázsiai nagyhatalmi helyzetet kihasználva Japán nemcsak kitört a félgyarmati státuszból, de a XX. század elejére a nagyhatalmak potenciális szövetségesévé vált.”
Nagyhatalmi státuszából fakadóan pedig hozzáfoghatott csendes-óceáni tervei megvalósításához. Talán túlzott magabiztossággal is, amint ezt a második világháború eseményei bizonyították. A békét amerikai közvetítéssel 1905. szeptember 5-én kötötték meg. Oroszország lemondott Port Arthurról, Mandzsúriáról, a Szahalin-sziget déli részéről, valamint osztozni kényszerült Japánnal a távol-keleti vasút mandzsúriai szakaszának birtoklásában. 1905 végén Korea teljesen Japán fennhatósága alá került. Szentpéterváron a megalázó vereség hatására tovább erősödött a forradalmi hangulat és az elégedetlenség már 1905 telén ki is robbant.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
