Nagy örömmel jelentem be, hogy a június 1-jén leközölt, a magyarság számarányával (1942) foglalkozó Matolcsy Mátyás-tanulmánynak van egy folytatása is, mely szintén az Új Európa című folyóiratban jelent meg 1943 októberében. Az előző cikkben már említésre került 1941-es népszámlálási adatok itt részletes feldolgozásra kerültek, hiszen ekkor már rendelkezésre álltak ezen adatok az érdeklődők számára. Matolcsy részletesen ki is értékeli az eredményeket, valamint táblázatokat is közül róluk. Ezeket kissé „modernizáltam”, nyomtatott sajtóban teljesen más hatást keltenek, valamint egy helyen módosítottam, a „Magyarország népességének megoszlása anyanyelv szerint” című táblázatnál ugyanis 1910 helyett 1930 szerepel az eredetiben, amely a szövegkontextus alapján egyértelmű elírás, így bátorkodtam azt önhatalmúlag átjavítani.
Egyébként Matolcsynak igaza volt. A korábbi részeredményekhez képest valóban nincs nagy eltérés, és a magyarság számára abszolút pozitív jövőképet vetítenek az itt olvasottak. A „30 milliós magyart akarok látni” álmodozástól már messze vagyunk, de ez ugyanúgy vonatkozik Európa többi fehér nemzetére is, köztük a románra, akik ekkor még szintén emelkedő népesedési tendenciát mutattak a Kárpátokon belül is.
Nem is szaporítanám tovább a szót, jöjjön hát A magyarság számaránya a mai Magyarországon című tanulmány folytatása, vagy ha úgy tetszik kibővítése, dr. Matolcsy Mátyás tollából.
Matolcsy Mátyás: A magyarság népi ereje az 1941. évi népszámlálás tükrében
A történelem tanulságai alapján tudtuk, a mai történelmi időkben pedig valamennyien élénken átérezzük, hogy Magyarország geopolitikai elhelyezkedése Európa egyik legzaklatottabb területével esik egybe. Vannak Európának a történelmi viharok szempontjából „védett” területei, mint ahogyan az időjárás zivatarai is megkímélnek egy-egy völgyet vagy tengeröblöt. Magyarország fekvése nem ilyen. Itt az elmúlt ezer esztendő alatt sokszor tombolt a történelem kegyetlen vihara, a magyarság embererdejét tépázva, sokszor dús embererdőket tarolva le. A germán és szláv néptenger találkozásánál, ellenséges szomszédoktól körülvéve él a magyar. Ezt érezzük ma is. A magyarság fennmaradása annak köszönhető, hogy életrevaló, államalkotó és vezetésre képes, katonanemzet, másrészt, mert történelmi hivatást tölt be, aminek legsúlyosabb konzekvenciáit is becsülettel állja. Nyugat és Kelet határán állunk őrt évezreden át, s a nyugati kultúra, civilizáció védelmében roppant áldozatokat hoztunk, amit, sajnos, sokszor nem honoráltak kellőképpen. Az ellenséges propaganda által megtévesztett nyugat-európai népek fiának nem szóval kívánunk bizonyítani, utazzanak végig nyitott szemekkel Bécstől Budapesten, Belgrádon át Bukarestig, s nézzen mindenütt körül, állítsa mindenütt oda az élet megnyilvánulásai mellé a nyugat-európai kultúra mércéjét, és a mérés „mérnöki pontossággal” megmutatja, hogy Budapest a nyugat utolsó állomása, a magyarság pedig a nyugati kultúra hordozója a kelettel szemben. Nagy árat fizettünk ezért, évszázadokon át morzsolódtunk, számban sokszor legyengültünk a nehéz, és ami még fontosabb, a folytonos küzdelemben. IV. Béla, de még Mátyás magyar népe is ma könnyen lehetne Európa 40-50 milliós „nagyhatalma”, ha nem vállaltuk volna az évszázados küzdelmet Nyugat védelmében. Vannak tőlünk délre népek, amelyek „átengedték” maguk felett a viharokat, amelyek nem dacoltak velük s nem éreztek semmi erkölcsi kötelességet a nyugati kultúra védelme iránt. A magyarság nem ezt tette. Rajta mindig megtört a Kelet rohama, de a 40-50 milliós nép helyett 15 milliós nép maradt Európa keleti bástyájának sáncai között, a Kárpátok medencéjében. És hogy mi nem „balkáni kis nép” vagyunk, hanem a történelem viharában „számban megtépázott nagy nép”, ezt legjobban az bizonyítja, hogy tudományos technikai, művészeti életünk legalább annyi nagyságot és felfedezést adott az emberiségnek, mint Európa bármelyik „nagy népe”. Az olympiai mérkőzéseken bajnokaink ott sorakoznak a „nagy népek” fiai mellett. Európa nagy népeivel egyenrangúak vagyunk, csak közössé vált kultúránk védelmében számban megfogytunk a hosszú küzdelmek alatt. Éppen ezért fáj kétszeresen, hogy csak „számarányunk” szerint tartozunk a „kisnépek” sorába. Innen van az, hogy gyakran tör fel egy-egy lelkes magyar ajkán a vágy: 30 millió magyart akarunk.
Minden évtizedben határkövet rak le a népszámlálás statisztikája a történelem országútján, megjelölve a pontot, ameddig a nép ismételten eljutott. Az 1941. évi népszámlálás számunkra különös érdeklődésre tarthat számot, mert a világon tomboló háború viharában jó tudni, hogy mennyi a magyar. 1938 óta jelentős területek tértek vissza ezeréves hazánk elszakított testéből. A Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély, Délvidék hazatérésével a csonka ország 16 millió kat. holdnyi területe 28 millió kat. holdra növekedett és a 8,6 millió főnyi népesség 14,6 millióra emelkedett. A nemzetiségektől ment csonka országból „megnagyobbodott Magyarország” lett, miközben jelentős számban kerültek vissza nemzetiségek is. Ezzel a magyar élet egyik legfontosabb problémája újra a nemzetiségi kérdés lett. A dolog természeténél fogva a politikai élet előterébe kerültek a nemzetiségek, s a kérdésről gyakran hangzanak el nyilatkozatok, illetve a felelős tényezők időnkint leszögezik azt az irányvonalat, amelyhez ebben a fontos kérdésben igazodnunk kell. A kérdés állandó felszínen tartása, a mai időknek megfelelő komoly kezelése a társadalom állandó érdeklődését felkeltette a nemzetiségi kérdés iránt, de ugyanakkor a nemzetiségek számszerű alakulásáról nem alakult ki tiszta kép. Az 1941. évi népszámlálás most napvilágra került összesítő eredményei betekintést nyújtanak az ország lakosságának az anyanyelv és a nemzetiség szerinti tagozódására. A kivonatos eredményeket a Magyar Statisztikai Szemle júniusi száma közli, ismertetve azt a precíz módszert, amellyel a lakosság anyanyelvét és nemzetiségi hovatartozandóságát tudakolta. A népszámlálási kérdőívek érdeklődtek többek közt az anyanyelvről, megjegyezve, hogy ez „az a nyelv, amelyet az illető saját nyelvének vall és a legjobban és a legszívesebben beszél”. A következő kérdőpont az volt, hogy „anyanyelvén kívül mely más nyelven beszél még”. Ezután pedig a nemzetisége iránt érdeklődött, oly módon, hogy „minden befolyástól menten és anyanyelvére való tekintet nélkül megjelölendő az a nemzetiség, amelyhez tartozónak a megszámlált érzi és vallja magát”. Természetesen a népszámlálási kérdőívek a nemzetiségek nyelvén kinyomattak. Az anyanyelv mellett a nemzetiségi hovatartozandóság megkérdezése gróf Teleki Pál, akkori miniszterelnök ama intencióját födte, hogyha „minél több oldalról világítjuk meg ezt a kérdést, annál jobban ismerjük nemcsak magunk a nemzetiségi viszonyainkat, de annál tökéletesebben tudjuk a külföldet is ebben a vonatkozásban tájékoztatni”. Erre pedig nagy szükség lehet még a jövőben, amit éppen ő tudott legjobban, aki a felvidéki terület visszatérésénél ilyen ismereteivel operált nagy eredménnyel.
Az 1941. évi népszámlálás eredményeit a Statisztikai Szemle az 1910. évi adatokkal párhuzamosan adta meg, természetesen az 1910. évben a jelenlegi területre vonatkozó adatokat összeállítva.
A mai Magyarország területén élő lakosságnak tehát 77,5%-a magyar anyanyelvű. Három évtized alatt a magyarság száma 9 millióról 11,4 millióra emelkedett, de a nemzetiségekhez viszonyított súlya is növekedett 74,5%-ról 77,5%-ra. A magyarság 30 év alatt elért 3%-os „térhódítása” azonban nem alkalmas arra, hogy elbizakodjunk, bár meg kell jegyeznünk, hogy ez a három évtized a világháborús veszteségeket, az országcsonkítás és a megszállás szenvedéseit zárja magába, de a magyarság hanyatlása még ezek ellenére sem következett be. A magyarság 9,0 millióról 11,4 millióra való gyarapodása 26%-os. A német anyanyelvű lakosság összehasonlítása csaknem lehetetlen, mert az 1910. évi népszámlálás alkalmával ebbe a csoportba kerültek a német zsargonban beszélő jiddis anyanyelvű zsidók is. Az 1941. évi népszámlálás ezeket elkülönítette és számuk 126.312. De ennek a korrekciója mellett is az tűnik ki, hogy 30 éves távlatban a német anyanyelvű lakosság száma valamelyest visszaesett. Visszaesést mutat még a szlovák lakosság is, ennek azonban egyik főoka az, hogy 1910-ben a Felvidékről jelentős számú szlovák (tót) munkás dolgozott, mint vándormunkás az Alföldön, akik ma nem szerepelnek.
A románok és ruszinok a 3. évtized alatt végbement szaporodása szembeötlő, de szaporodást mutat a szerb, horvát stb. nemzetiség is.
Mint említettük, az 1941. évi népszámlálás az összeírtak nemzetiségét is megkérdezte. Az anyanyelv egymagában a népszámlálás tanulságai szerint ugyanis még nem mutatja az egyén nemzetiségi hovatartozandóságát. Az asszimilálódás folyamatára mutat bizonyos mértékben az anyanyelv és a nemzetiségi adatok egybevetéséből származó különbség. Az anyanyelvre és nemzetiségre vonatkozó adatokat egymás mellett az alábbiakban adjuk:
Magyarország lakosságának 80,9%-a nemzetiségének megkérdezésénél magyarnak vallotta magát. A románoknál, ruszinoknál és szerbeknél az anyanyelvre és nemzetiségre vonatkozó adatok csaknem teljesen megegyeznek egymással. A román és ruszin lakosság zárt tömbben élő tömegei u. i. kevéssé tudnak bekapcsolódni az asszimiláció folyamába, s így adódik, hogy ezek nemzetiségi hovatartozandósági érzésében is változatlanok.
Az 1941. évi népszámlálás nemzetiségi vonatkozású adatai tehát arról győznek meg, hogy a jelenlegi Magyarország lakosságának 80%-a magyar, bármelyik kisebbség aránya pedig a 10% alatt maradt. A magyarság népi ereje tehát fölényesen nagy, de a jövő szempontjából a magyarság szaporodása érdekében mindent meg kell tenni, hogy a románok és ruszinok magas szaporodási számát megközelíthessük.
Matolcsy Mátyás dr.
(Megjelent az Új Európa című nemzetiszocialista folyóirat II. évfolyamának 10. (októberi) számában, 1943. október 1-jén)
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
