Garamvölgyi Erzsébet varázsdobozai kis remekek, amelyekkel az egykori televíziós hobbiként – évtizedekkel ezelőtt – kezdett foglalkozni. Mára számtalan képzőművészeti kiállításon van túl, Látszat és valóság címmel pedig újabb, társadalomkritikus munkán dolgozik.
Repülök Chagall-lal – ezt a címet adta Garamvölgyi Erzsébet idei első, amúgy sokadik kiállításának, amelyet a budapesti Café Jazz Club hangulatos környezetében tartottak. Ebben a kicsi, bolondosan bohém kávézóban otthonra leltek a művészetek is: dzsesszzenészeik kiválóak, és képzőművészeti csemegével is szolgálnak a földszintet és a karzatot megtöltő vendégeknek. Itt senkit sem zavar, hogy a szomszédja vacsorázik, vagy az éppen aktuális kiállítás nézői megállnak az asztaloknál, gyönyörködni a falakon elhelyezett műalkotásokban. Nyugodtan repülhettem a képzelet szárnyán, egyik varázsdobozból a másikba. Chagall-lal kezdtem és megkérdeztem az alkotót, miért választotta ezt a dobozt címadónak. „Chagall egyik nagy kedvencem! Ha úgy tetszik, az alapképet Szakonyi Károly Kossuth-díjas írótól kaptam, és megihletett. Hosszabb története is van a dolognak, csak azt részletesen kellene elmesélni. Én a reprodukción megjelenő boldog esküvői párt látva azonnal Ámorra gondoltam és a saját esküvőmre, ami negyvennégy éve volt. Amikor valóban repkedtem a boldogságtól” – meséli.
Röpködünk tovább. Az üres doboz lakója egy borotválkozó pamacs. „Az édesapámé volt, aki nagyon korán, 35 évesen hunyt el, amikor hároméves voltam. Nagyon szerettem pakolgatni a padláson, ezt a pamacsot ott találtam. Kevés és halvány emlékem van apámról, de amikor borotválkozott, és épp ott sündörögtem körülötte, mindig kaptam egy pamacs habot.”
Milyen jó ötlet, végtére is, mindenki őriz valamilyen tárgyi emléket a felmenőitől, amivel nem tud mit kezdeni, de nincs szíve kidobni. Berendezhetünk velük például egy dobozt, családi kegytárgyaink így köztünk maradhatnak. Ez könnyen megoldható házilag is, de a kiállított dobozok már túlnőttek az amatőr hobbiszinten: miniatűr kis remekek.
Senki nem tudhatja, mi lakik benne, mire lenne képes, amíg a sors nem hozza helyzetbe. Garamvölgyi Erzsébet a magyar „királyi tévé” munkatársa volt, negyedszázados, elismert munkássága után ő is megkapta sokadmagával együtt az „elbocsátó, méltatlan levelét.” Utolsó tévés munkája, a Lehetetlen? című műsor volt, Vámos Miklós íróval és Cseh Tamás dalszerzővel. Róluk is készített egy-egy dobozt. Addig egész életét betöltötte a munkája és a családja, de egyszer csak hirtelen minden megváltozott. Szabadúszó lett és addig is, amíg nem talált valamilyen, a képzettségének megfelelő állást, elfoglalta magát a dobozokkal. Korábban is készített ajándékdobozokat a barátoknak, ismerősöknek, családtagoknak, de miután szabadon rendelkezett az idejével, egyre jobban elmélyedt a képzeletét és a kezét egyaránt megmozgató játékos önkifejezésben. Kezdetben még nem sejtette, hogy művészi szintre emeli majd a kollázstechnika egyik sajátos, nagyon személyes változatát: a dobozokba zárt álmok, élmények, emlékek miniatűr univerzumát.
„Mindenről készítettem dobozt, ami érdekelt, vagy foglalkoztatott, de arra nem gondoltam, hogy kiállítást rendezhetnék belőlük. Erre egyik barátnőm beszélt rá. Az elsőt egy félig kész lakásban tartottuk, 2010-ben a hévízi Aquamarin Galériában állíthattam ki a dobozaimat. A megnyitón ott volt Nagy Bandó András, Szakonyi Károly, Varga Endre és Szolnoki Dóra, a lányom, aki elismert dzsesszénekesnő. És még Budapestről is jöttek vendégek!”
Ma már a művészetének szenteli az életét, kiállításokat szervez, írnak róla a lapokban, interjúkat ad a rádióban és kifogyhatatlan az alkotói témákból. Egyik kedvencem, A boldogság édes madara egy üres kalitka. Lakója kint várja, hogy a kezembe vegyem. Jelképe annak, hogy csak akkor lehet boldog egy nő, ha nem korlátozzák szabadságában.
„Én soha nem rágom a ceruzám végét, hogy mit csináljak. Amikor megszületik egy gondolatom, igyekszem összekeresgélni hozzá a holmikat: utánajárok apró tárgyaknak, karácsonyfadíszeknek, kagylóknak; ha nem találok megfelelőt, abbahagyom” – kezd bele az alkotó. „Ez elég nagy elfoglaltságot jelent, de mindig találok valamit, amit később felhasználhatok egy másik gondolat kifejezéséhez. Minél több dobozt készítek, annál nagyobb az igényem magammal szemben. Arra törekszem, hogy minél maradandóbbak legyenek mások számára is” – részletezi.
„Nehéz kiválasztani, melyiket vinném magammal. Talán egy üres dobozt, hogy legyen mibe építkezni ott, ahová mennék. Választani nehéz, mert ha már elkészült, azonnal más szemmel nézem. Néha azt érzem, hogy újra fogom alakítani, de olyan is van, amihez már nem kell hozzányúlni. Ilyen A szemközti ház, vagy Nekem ő a világ közepe. Utóbbi Dórára, a lányomra utal. Most legkedvesebb a Velencei álom, mert sok szép emlék fűződik hozzá. Mindig nagyszerű élményekben volt részem, amikor elmentünk a Velencei Biennálékra. Készül egy Ráday Mihály-emlékdoboz is. Misi kollégánk, barátunk volt és nagyon hiányzik” – magyarázza. Nézegetjük a dobozokat. Az egyik egy üres színpad, benne egy üres szék. A címe: Monodráma.
Tökéletes miniszínház. Minden doboznak külön élete van. Minivarrógép, telefonfülke és ételek: a nagymama levese, buktája. Miniatűr emlékek, amelyeknek lelkük van. Ezt érezzük, amikor gyönyörködünk bennünk. „Volt egy dobozom, amit egy kedves néni elvesztése után készítettem. Halála után összegyűjtöttem az emlékeit és beraktam egy dobozba. Amikor a lánya meglátta egy kiállításon, eljött megköszönni. A dobozt nekiadtam.”
Erzsébet és férje, Szolnoki András televíziós szerkesztőként és rendezőként dolgozott, őt is elbocsátottak anno. Szerencsére mindketten megtalálták a helyüket: Andris az újságírásban, Erzsi – mindketten régi barátaink – a művészetben, mellette boldogan unokáznak, ha lányukat elszólítja a hivatása. Kérdésemre, hogy vannak-e újabb tervei, ezt válaszolja: „Gondolkodom egy alkotáson, aminek már a címe is megvan: Látszat és valóság. De még nem tudom, hogyan fejezzem ki azt, amit szeretnék. Az utóbbi évek sok csalódást okoztak. Iszonyodom az emberi kegyetlenségektől, a hazudozásoktól. Mindattól, amely veszélyezteti a világ békéjét és az emberek nyugalmát. Szóval, sok minden foglalkoztat. Remélem, lesz időm rá, hogy ezt is kitegyem dobozaim kirakatába úgy, ahogy szeretném. Elvégre mindig kirakatberendező szerettem volna lenni!”
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
