Erdő Péter bíboros, prímás június 18-án Esztergomban pappá szentelte Farkas Ferencet, Szűcs Bálint Gézát és Bársony Árpádot. Az újmiséseket a – még a szentelés előtt – velük készült beszélgetések alapján mutatjuk be olvasóinknak.
Éjszakánkban a fény
„És az éjszaka fénylik, mint a nappal” (Zsolt 138) – Farkas Ferenc papi jelmondata hitünk középpontjára, Jézus halálon aratott győzelmére hívja fel a figyelmet. Ferenc arról számol be, milyen mélyen megszólította őt ez a valóság: „A Jézussal való találkozás képes átalakítani az ember életét, sötétségeinkbe is fényt tud hozni. Ha Istennel járjuk az utat, közelsége átformálja a mindennapjainkat, még a nehézségeinkben, a szenvedéseinkben is fel tudjuk fedezni a jelenlétét. Megérinti az embert, hogy ennyire közel lép hozzánk. Ennek a közelségnek leszek a szolgája papként Isten népének körében” – fogalmazta meg küldetését.
Ferenc gyakorló katolikus családban nőtt fel, ministránsként sokszor ott volt az oltár körül. „Vonzott a szentmise és annak misztériuma.
Nem tudok nagy fordulópontot megnevezni az utamon, fokozatosan formálódott a hitem, a hivatásom.” A papságra való hívás már kisgyermekként jelentkezett Ferenc életében, s ez a megérzés azután fokozatosan letisztázódott benne, és meggyőződéssé vált. Így jutott el az igen kimondásáig, és a budapesti Piarista Gimnáziumban tett érettségi után jelentkezett az esztergomi szemináriumba.
Két évet, a filozófiaciklust Esztergomban végezte, teológiát pedig Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen tanult. Az Örök Város izgalmas kihívás, a világlátás lehetősége volt a fiatalember számára. Az Egyház életének középpontjába került. „Valamennyi földrészről voltak társaim, barátokat szereztem, emellett pedig rengeteg gazdagító élményt és tapasztalatot. Ez az időszak nagyban segítette az Istennel, az Egyházzal és az önmagammal való kapcsolatom alakulását, fejlődését.”
Diakónusi szolgálatát Ferenc Budapest-Pestszentlőrincen végezte. „Öröm volt bekapcsolódni egy élő közösségbe, a plébániai élet mindennapjaiba, és jó volt megtapasztalni, hogy vannak őszinte, istenkereső emberek, akikkel együtt haladhatunk a Jóisten felé, segíthetjük egymást ezen az úton. Lelkileg sokat adtak nekem a pestszentlőrinci hívek; remélem, én is segítettem őket. A közös istenkeresés, imádság szép és bátorító tapasztalat volt.” Ferenc egy olyan plébánián ismerkedhetett meg a lelkipásztori élet mindennapjaival, ahol a plébánossal és a káplánnal papi közösséget alkottak. „Hárman egymás munkáját támogató és kiegészítő szolgálatot végeztünk. Sokat tanultam tőlük, jó volt együtt munkálkodni. Hálás vagyok azért, hogy megismerhettem a lelkipásztori élet sokrétűségét. Feladatot kaptam a liturgiákban, a keresztelésben, a temetésben, az óvodai, iskolai és felnőtt hittanoktatásban, de jártam idősek otthonába és kórházba is. Az élet nagyon széles spektrumával találkoztam. Megerősödött bennem, hogy papként mindig Jézus Krisztusból kell kiindulnia a szolgálatomnak, és az ő személyében való cselekvésre szól a hivatásom. Az a feladatom, hogy Jézus halálon aratott győzelmét közel vigyem az emberekhez.”
*
„Jó úton járok”
„Amikor hitoktató voltam, egyszer órára készülve szíven ütött egy szentírási szakasz: »Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.« Nagy istenélmény volt ez számomra. Azt jelentette nekem, hogy Isten a papságra hív. Akkoriban nagyon kerestem az utamat, és voltak bizonyos elképzeléseim az életem felől, élt bennem egy saját magam által meghatározott énkép. Ezt kellett elengednem, mert
A velem kapcsolatos isteni terv életem kiteljesedését jelenti. Komolyan gondolkodni kezdtem a papságon. Egy évig még vártam, hogy jól értem-e a hívást, s közben sokat beszélgettem a lelki atyámmal; azután jelentkeztem a szemináriumba” – vall elhívásáról Szűcs Bálint Géza. A hivatása felismerésében nagy szerepet játszó evangéliumi szakasz lett a papi jelmondata.
Bálint hitét gyakorló katolikus nagycsaládban nőtt fel. A Budapesti Ward Mária Általános Iskolában kezdte a tanulmányait, majd a Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnáziumban folytatta, ott érettségizett. Mindkét intézmény nagyon jó közösséget adott neki. A gimnáziumban az ő osztálya volt az utolsó fiúosztály. „Sok barátot szereztem, mind a mai napig fontosak számomra ezek a kapcsolatok.” A teológia iránti érdeklődése vitte a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, de ahogy mondja, „ekkor még sodródtam, kerestem az utam”. Tanulmányai mellett érdekelte az orgonaművészet, de nem volt határozott képe a jövőről. A budapesti Avilai Nagy Szent Teréz Plébánia közösségéhez tartozó fiatalembernek Horváth Zoltán atya vetette fel, hogy volna-e kedve hittant oktatni. „Így kerültem a gyerekekhez, és három éven át hittant tanítottam, de volt valami hiányérzetem. Szerettem a feladataimat, ám amikor elképzeltem, milyen lesz majd az életem húsz-harminc év múlva, úgy éreztem, nem teljesen ez az én utam.” Amikor végül a papság mellett döntött, egészen bizonyos volt abban, hogy Istennek tökéletes terve van az életéről, és „ez a terv az igazi élet. Jó volt kimondani az igent”.
Az esztergomi szemináriumba jelentkezett. Úgy fogalmaz, az ott töltött évek „lehetőséget adtak arra, hogy a korábbi életemből kiszakadva letisztázzak dolgokat. Átrendeződtek a kapcsolataim, lehetőségem nyílt arra, hogy jobban figyeljek Istenre, hogy valóban rá figyeljek, és jobban megismerjem magam”. Az esztergomi évekből a közösség jelentőségét emeli ki: „A szemináriumban fontos volt nekem, hogy azokkal tanulhattam együtt, akikkel papként majd együtt szolgálok. Bensőséges és baráti közösséget tapasztaltam meg. A koronavírus-járvány bezártságában még inkább összeforrt a közösségünk, csak egymásra számíthattunk. Meghatározó élmény számomra, hogy olyan emberekkel fogok együtt dolgozni, akiket ismerek, akikben megbízom, akikkel kölcsönösen segítünk egymásnak.”
A diakónusi gyakorlatát Budapesten, a Béke téri Szent László Plébánián töltötte, Kálmán Antal atyánál. Itt ismerkedett meg a lelkipásztorkodás mindennapjaival. „Nyitott és szeretetteljes közösség vett körül. Könnyű volt beilleszkednem, örömmel végeztem a feladatokat, akár a keresztelést, esketést, akár a temetést, a hittanórákat. Antal atya nagyon sokat segített, valóban kísért a pappá válás folyamatában. Most úgy érzem, a helyemen vagyok, a Jóisten irányítja a pályámat, és ez egyfelől az életem kibontását jelenti, másfelől közeledést Isten felé. Jó úton járok.”
*
Árpád, Árpád! Hát a papsággal mi lesz?
„Semmi” – válaszolta Istennek a középiskolát befejezve Bársony Árpád. Nagycsaládban nőtt fel, gyerek- és fiatalkorát a cserkészetben töltötte. „Katolikus család vagyunk, de az, hogy valaki pap legyen, nem volt terítéken nálunk. Megküzdöttem a kamaszságommal, a sebeimmel, volt néhány kanyar a hitéletemben is, nem akartam a papságra gondolni.” Molekuláris bionikát kezdett tanulni az egyetemen, és családos életre készült. De a Jóisten csak nem hagyta nyugodni, Árpád idővel úgy érezte, a papi hivatás kérdésével mindenképpen foglalkoznia kell. „Nézzük meg közelebbről, gondoltam, és felkerestem az összes pap ismerősömet, hogy megkérdezzem tőlük, ők hogyan indultak el az útjukon. Úgy éreztem, ha találok köztük valakit, aki hasonló cipőben járt, mint én, és tetszik, ahová eljutott, akkor talán én is belevágok. Nagyon jókat beszélgettünk a környezetemben élő papokkal, de nem volt köztük olyan, aki hasonló helyzetből indult volna, mint én. Rádöbbentem, hogy ezen nekem kell átvergődöm.
Azóta minden reggel úgy kelek fel, hogy arra kérem Istent, együtt menjünk, mert máshogy nem érdemes.” A bionikától így elköszönt Árpád, a tanévet betegszállítóként a Budai Irgalmasrendi Kórházban fejezte be, szeptemberben pedig elkezdte a szemináriumot.
Lelki formálódását ez a kórházi szolgálat jelentősen befolyásolta: „Ott erősödött meg bennem, hogy az élet nem arról szól, milyen kocsink, milyen házunk van, milyen jól megy a sorunk.” A szemináriumban mindjárt az elején az volt a benyomása, hogy a helyén van, és ez az érzés a papság felé vezető úton egyre inkább megerősödött benne. „Hálás vagyok a Jóistennek, hogy a központi szemináriumban barátokra, testvérekre találtam.” A kórházban megélt tapasztalatok megérintették a lelkét, így később is a betegek mellett maradt. Önkéntesként dolgozik a Gyógyító Jószándék Alapítványnál, amely Duchenne-féle izomsorvadásban szenvedő gyermekekkel foglalkozik. „Ha közülük valaki megéri a felnőttkort, az már nagy ajándék. Együtt vagyunk ezekkel a srácokkal és a családjukkal, az egyik évben még együtt futkározunk, a másik évben már toljuk a kerekesszéküket. Itt elkerülhetetlen, hogy az ember szembesüljön a saját sebezhetőségével, a korlátaival. De Isten ezt a törékeny önmagunkat kéri.”
A szentelés előtt álló, huszonöt éves fiatalember számot vet az eddigi életével, sorra veszi, mit hozott magával a gyerek- és fiatalkorából. Mindenekelőtt a katolikus nagycsaládban és a cserkészetben szerzett tapasztalatai, élményei határozzák meg, ezek alakították az életszemléletét. Négy testvérével mély barátság köti össze, igazi testvérközösséget alkotnak. Mind a négyen más-más élethelyzetben vannak. „Az egyikük családos, a másikuk most fejezte be a tanulmányait, és jött haza Szibériából, a harmadik még egyetemista, a negyedik szalézi novícia. Jó, hogy ilyen közelről láthatok rá az életükre, ez nyitva tartja a szemem. Nagyon örülök, hogy vannak testvéreim, akikhez bármikor fordulhatok, akár nehézség, akár öröm ér.”
„Vidám és mélyen hívő pap szeretnék lenni” – fogalmaz. Egyik erősségének érzi, hogy tud nevetni magán, ami szerinte segít abban, hogy felszabadultabb lehessen. Nehezen fogadja el önmagát, de segít neki ebben az a gondolat, hogy „Isten elfogad engem, és így küld szolgálatra, még ha ezt nehéz is megélni”. Szentelési jelmondata is ehhez a belső tapasztalatához kapcsolódik. Így vall erről: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél! – mondja Jézus. Nem alkuszik meg a bűnnel, nem állítja, hogy nincs semmi baj. De lényeges a sorrend! Nem azt kéri az embertől, hogy először bizonyítson, aztán majd meglátjuk. Nem ítéli el a bűnöst, hanem felemeli, így küldi vissza az életbe. Én is ezt tapasztalom Isten részéről. És szeretném ehhez szabni az életemet: mindig ítélkezésmentesnek lenni önmagammal és másokkal is.”
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 19-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
