Az utóbbi időben inkább az európai hadszíntereken kalandoztunk, de mai írásunkban ismét visszatérünk a tengerentúlra, Észak-Amerikába. Az 1756 és 1763 közötti hétéves háború, ugyanis nem csak Európában, hanem Amerikában és Ázsiában is zajlott az angolok és franciák között. A kezdeti nehézségek után a britek Indiában, valamint az észak-amerikai gyarmataikon egyaránt győzedelmeskedtek.
A kontinens jelentőségét mutatja, hogy London majdnem kétszer annyi katonát küldött Amerikába, mint Európába. 1759-et az angolok „csodálatos évként” emlegetik, mert sikerült döntő győzelmeket aratniuk, és ezzel eldönteni, kié is lesz Kanada.
Észak-Amerikában az európai hatalmak közül a britek, franciák, spanyolok, hollandok és a svédek voltak jelen, de csak az első kettő tudott komolyabb befolyásra szert tenni. A spanyolok csupán Floridában próbálkoztak, a svédek által alapított Új-Svédország pedig, a Delaware-folyó torkolatvidékén, alig húsz évet ért meg. A Krisztina királynőről elnevezett fővárosa, Fort Kristina ma Wilmingtonként ismert. A hollandok csak pár kisebb enklávét hoztak létre, Nieuw Amsterdam központtal, később az angolok New York néven olvasztották be a területet már meglévő gyarmataik közé.
Az angolok Észak-Amerika keletei partvidékén kezdtek kolonizálásba, míg a franciák a Mississippi és a Szent-Lőrinc folyó vonalát követték. Az utóbbi mentén fekvő területeket Új-Franciaországnak nevezték el, 1608-ban Samuel de Champlain itt alapította Québec városát. Nagyarányú betelepülés Franciaországból nem történt, így aztán a britek kiszorították őket Acadiából, egy a mai Kanada keleti partjánál lévő félszigetről, és a számukra sokkal jobban hangzó Új-Skóciára keresztelték át, később pedig megszerezték Új-Fundlandot is. A XVIII. századra a gyarmatok egyre fontosabbá váltak az indiánokkal folytatott kereskedelem miatt.
A különféle csecsebecsékért, rumért megszerzett prémeket és más árucikkeket jó pénzért lehetett továbbadni. A hétéves háború hajnalán mintegy kétmillió brit élt Észak-Amerikában, francia alattvalóból jóval kevesebb volt. Számuk talán a hatvanezret sem érte el.
Bár a fő hadszíntér Európa volt, a britek nagyon is komolyan vették az itteni pozícióikat. A gyarmati harcok fő színterei a stratégiai helyen álló erődök voltak, melyek fából és földből készültek. Általában folyók, tavak mellé építették őket. Nagy nyílt csatákra nem volt lehetőség, kevés volt az ember. A francia kolóniák lakossága elenyésző volt, az angol telepek széttagolódtak, nehéz volt összegyűjteni és még nehezebb volt egyben tartani a fegyverforgató férfiakat. Az Európában divatos vonalharcászatot itt nem lehetett alkalmazni, többek között a mindkét fél által foglalkoztatott indián segédcsapatok harcmodora miatt sem.
A fegyveres konfliktus már 1754 tavaszán elindult, történt ugyanis, hogy egy bizonyos George Washington, Őfelsége őrnagya a virginiai milícia élén megtámadta a franciákat az Ohio folyó völgyében. Pár hónappal később már a brit gyarmati erők főparancsnoka, Edward Braddock indult meg 2000 emberével és Washington milicistáival. A franciák azonban megverték őket, maga Braddock is életét vesztette. Az események híre Párizsig jutott, XV. Lajos király erősítést küldött, 2000 gyalogost és az új francia parancsnokot, Louis-Joseph Montcalm márkit. Bár Montcalm nem a leghíresebb francia arisztokrata családok egyikének sarja volt, de értett a hadművészethez. Kreatív volt, el tudott szakadni a korszak berögzött harcászatától. Ezen képességei alkalmassá tették a kanadai francia csapatok vezetésére. Legfontosabb feladata az volt, hogy az indiánokat megnyerve, segítségükkel kiűzze a briteket az Ohio völgyéből, hogy zavartalan legyen a kapcsolat Louisianával, a délebbre fekvő francia érdekeltségű területtel.
Ehhez azonban csak a gyarmatok erőforrásaira számíthatott, mivel a brit flotta uralta a tengereket.
A háború első éveiben Montcalm sikeres volt (elég csak Az utolsó mohikán című könyvre, filmre gondolni), mivel időben ráeszmélt, hogy itt másfajta harcmodorra van szükség. Hagyta érvényesülni az indiánokat és a helyi milicistákat. Az angolok tudták, változtatniuk kell. Első nagy sikerük a térség kulcsának, Louisburg erődjének elfoglalása volt. Az erődöt Új-Fundland és Új-Skócia közti szigetre építették a franciák. Az ostrom sikerében elévülhetetlen érdemeket szerzett egy fiatal ezredes, James Wolfe. Nem maradt el a jutalma sem, már tábornokként nézett szembe Québec ostromakor, 1759-ben Montcalm márkival. Wolfe tüdő- és vesebajjal küzdött, de hatalmas győzni akarás munkálkodott benne. Tiszttársai féltékenységükben veszettnek nevezték. II. György angol király ennek kapcsán megjegyezte: „Veszett, csakugyan? Nos, akkor bárcsak harapná meg egynémely tábornokomat.” Rá és embereire hárult az a könnyűnek egyáltalán nem nevezhető feladat, hogy elfoglalják Új-Franciaország központját, Québec-et.
A város a Szent Lőrinc folyó kiszélesedő szakaszánál állt, védve Új-Franciaországot a tenger felől. Itt rakodtak ki az Európából érkező hajók, majd pakolták fel a halat, prémeket, ez volt a gyarmat kapuja az óceánhoz. Québec erődje a Szent Lőrinc folyóba benyúló szirten állt, olyan messze, hogy a korszak ágyúival már nem lehetett ellőni odáig. Tovább nehezítette az ostromlók helyzetét a folyó magas partja, ami néhol 30 méterrel magasodott a víz fölé.
Montcalm így a város keleti oldaláról várta a támadást, értelemszerűen ezt a részt kellően megerősítette.
A francia hajózási szakértők szerint a Szent Lőrinc folyó Québec felett már nehezen hajózható volt, csakhogy Wolfe emberei között akadt egy bizonyos James Cook, aki pontos méréseivel lehetővé tette az angoloknak, hogy a várostól délre is partra szálljanak, nyílt ütközetre kényszerítve ezzel a franciákat.
Az összecsapásra az Ábrahám fennsíkon került sor. Ez volt a város védelmének Achilles sarka, ennek ellenére pár száz milicista őrizte csak. Wolfe felfedezett egy ösvényt, ami a fennsíkra vezetett, a sötétséget kihasználva így 4500 emberét dereglyékre ültette, és partra tette a várostól délre. Két óra alatt felértek az Ábrahám fennsíkra a tüzérséggel együtt.
A franciák, amint észlelték a briteket, futárt küldtek Montcalmhoz. Kimerült csapataiban már csak az tartotta a lelket, ha legyőzik a briteket, vége a háborúnak. Azonnal csatába szálltak a franciák, a két fél már távolról lőni kezdte egymást. Az arcvonalak már csak 50 méterre voltak egymástól, amikor a britek sortüze letarolta a francia vonalakat, majd a vöröskabátosok rázúdultak az ellenségre. Wolfe lövést kapott az ágyékán, illetve a tüdejébe is. Még élt, amikor a franciák megfutottak.
Most dicsérjétek Istent, elégedetten halok meg.”
– mondotta. Ugyanis mikor a hadjárat vezetésével megbízta idősebb William Pitt, azt mondta neki, akár meg is halhat, a lényeg, hogy a britek vegyék be Québecet. A menekülő franciák sorait rendbe szedni akaró Montcalm márki szintén halálos sebesülést szenvedett.
1763-ban megkötött párizsi béke szentesítette, hogy Kanada Angliáé lett. Franciaország csillaga úgy hanyatlott le Észak-Amerikában, mint az indián törzseké. Ez megalapozta a Brit Birodalom tengeri hegemóniáját, ezzel pedig Franciaország figyelme a későbbiekben Afrika felé fordult.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
