A globalizáció ideológiájának válsága

A populizmust az utóbbi időkben rengeteg támadás érte, amiért naivan hisz a nemzetállamban. Cikkek, tanulmányokegész sora harangozta be „a nemzet végnapjait”, illetve „a nemzetállam alkonyát”. Jellemzően mind azzal érvelt, hogy a nemzetállam „idejétmúlt”, és a nemzet „visszafordíthatatlan hanyatlására” adott zsigeri reakciót láttak abban, ahogy populista mozgalmak szembeszálltak a globalizációval. Az antipopulista kommentátorok kedvtelve ecsetelték a nemzet és az állítólag elavult nemzeti intézmények jelentéktelenségét. Helyükre magasabb rendű, nemzetek feletti intézményeket ajánlottak, amelyek a maguk felsőbbrendű kozmopolita értékeivel kiiktatják majd a szűklátókörű nemzeti érzelmeket.

Azonban úgy fest, hogy a globalizáció annyit ünnepelt mindenható erői a szemünk láttára vesztenek egyenszilárdságukból. Gazdasági szakkommentátorok és geopolitikai szakértők kórusban zengik panaszukat „a globalizáció végéről”. „Vége a globalizációnak?” olvassuk a Foreign Affairs egy friss írásának címében. A The Economisthasonló szellemben arról ír, hogy „a globalizáció hallott, és új világrendet kell kiötlenünk”. Larry Fink, az egyik legnagyobb nemzetközi befektető vállalat, a BlackRock vezére arra figyelmeztet, hogy „az Ukrajna elleni orosz invázió véget vetett annak a globalizációnak, amelyet az elmúlt három évtized alatt megtapasztalhattunk”. Nem vitás, az Ukrajna elleni orosz támadás megkérdőjelezett számos olyan előfeltételezést, melyben szentül hitt a nyugati politikai, gazdasági és kulturális elit. Korántsem világos azonban, mire gondolnak ezek az emberek, amikor a globalizációt siratják és valamilyen új világrend megjelenéséről spekulálnak. Akármit is jelentsen a globalizáció, annyi biztos, hogy nem az ukrán csatamezőkön lehelte ki lelkét. A világ különböző térségeinek integrációja már jó ideje lassulóban volt. A globális kapitalizmus mindmáig nem tért magához a 2008-as pénzügyi válságból. 2008 és 2019 között 5 százalékponttal csökkent a világkereskedelem súlya a globális GDP-hez képest. Ezzel párhuzamosan erősödött a gazdasági nacionalizmus. Phil Mullan hívta fel a figyelmet a Világkereskedelmi Szervezet tavalyi jelentésére, amelyből kiderül, hogy „a 2008-as pénzügyi válság idején a világ 20 legnagyobb nemzetgazdaságában bevezetett kormányzati korlátozások egyetlen százaléknyival sem csökkentették az árubehozatalt. 2019-ben, a világjárvány küszöbén ez a szám több mint tízszeresére nőtt: a világkereskedelem 10%-a lett oda.

A globalizáció hulláma a 2008-as pénzügyi válság után kezdett apadni. Ez a folyamat további lendületet kapott a világjárvány idején. A koronavírus-járvány kitörése óta annak vagyunk tanúi, hogy az országok protekcionista intézkedésekkel igyekeznek szabályozni a tőke és a termékek áramlását. Miután Oroszország megtámadta Ukrajnát, erősödtek az autark tendenciák, és feszültség keletkezett a gazdasági tömbök között. Még Európán belül is erősödik a vetélkedés a létfontosságú nyersanyagok és energiaforrások megszerzéséért.

Márpedig, ha a protekcionizmus és ezáltal az autarkia felfelé ívelő szakaszban van, akkor nagyon is lehetséges, hogy a gazdasági konfliktusok gazdasági háborúba csapnak át. Oroszország villámgyorsan vált a gazdasági hadviselés célpontjává, s ez arra utal, hogy a mai helyzetben elmosódik a politika és a gazdaság közötti határvonal. Gazdasági tömbök különülnek el egymástól, s a világgazdaság nemzetek közötti elkeseredett versengés színterévé válik.

A globalizáció abban az értelemben, hogy a világ népei és országai kölcsönhatásban állnak egymással, természetesen nem zárult le. A protekcionizmus és a gazdasági nacionalizmus ellenére a kapitalizmus továbbra is áthágja az országhatárokat, s a nemzetközi munkamegosztás alapjában véve érintetlen maradt. De a globalizáció expanzív dinamikája kimerült. Sőt, a szabályok és a várakozások, amelyek korábban meghatározták a globális gazdasági kapcsolatokat, sokat vesztettek erejükből. Ami a globalizációból megmaradt, abból hiányzik a szolidaritás.

A GLOBALIZÁCIÓ, MINT IDEOLÓGIA ÉS POLITIKAI PROJEKT

Globalizáción gyakran azt értik, hogy a világ különböző részei egyre szorosabban kapcsolódnak egymáshoz az árucsere, a kulturális kapcsolatok és az idegenforgalom révén. Csakhogy a globalizáció nem pusztán a társadalmi és gazdasági élet nemzetközivé válását leíró fogalom. Ideológiává is vált, amely felértékeli a nemzetközi intézményeket, és leértékeli a nemzeti kormányok szerepét. Azt hangoztatja, hogy a globális piaccal ellentétben a nemzeti kormányok nem képesek megszabni országaik jövőjét. Következésképp ez az ideológia értelmetlenné nyilvánítja a politikát, a nemzeti szuverenitást pedig afféle atavisztikus maradványnak tekinti. Carl Bildt, a Külkapcsolatok Európai Tanácsának volt elnöke ebben a szellemben jelentette ki, hogy „a politikában fokozatosan olyan versengés bontakozott ki, amelyben az egyik oldalon a nyitott, globalizált társadalmak állnak, a másikon pedig a befelé forduló törzsiség hívei.” Bildt megfogalmazása a klasszikus gyarmati szóhasználatra emlékeztet, amely a gyarmati alattvalókat a maguk szűk világából ki nem látó vadaknak írta le. Ha van ember, aki a legpregnánsabban testesíti meg a buzgó globalista ideológus alakját, hát a volt svéd miniszterelnök Carl Bildt, a davosi találkozók szorgos látogatója az. „Meg kell vallanom, szilárdan hiszek a globalizáció jótékony hatásában” – jelentette ki egy ízben, amikor a nemzeti szuverenitást támadta. Bildt a globalizmusban a gazdasági nacionalizmus szöges ellentétét látja, és természetesen elveti azt a populista állítást, hogy a társadalom jelentős részének korántsem vált hasznára a globalizáció. A kozmopolita ideológusok gyakran igyekeztek úgy beállítani a globalizációt, mint ami előmozdítja a progresszív célok megvalósítását. Ahogy ők látják, a globális intézmények pozitív alternatívát kínálnak a nemzetállam túlhaladott és provinciális gyakorlatával szemben. Az utóbbi évtizedekben a felvilágosult kozmopoliták álláspontját Ulrich Beck német szociológus foglalta a legkövetkezetesebben rendszerbe.

„Kozmopolita forradalomra” szólított fel, hogy véget lehessen vetni „a nemzeti korszak hazugságának”. Nemzeti korszakon pedig azt az időszakot érti, amíg léteznek olyan határvonalak, amelyeken belül az egyik ország lakosságának polgárai olyan jogokat élveznek, amelyek másokat nem illetnek meg. Beck bevezette a „módszeres kozmopolitizmus” fogalmát, hogy ezzel új irányt szabjon az olyan emberek gondolkodásának, akik családjuktól a nemzetközpontú szemléletet örökölték, és így az ő szemében rögeszmésen határokban gondolkodó egyedeknek minősülnek. Beck szerint„a modern társadalom alapvető fogalmait – ilyen a háztartás, a család, az osztály, a demokrácia, az uralom, az állam, a gazdaság, a közszféra, a politika és így tovább – meg kell szabadítani a módszeres nacionalizmus beidegződéseitől és a módszeres kozmopolitizmus fogalmi közegébe kell átvezetni”. „A módszeres nacionalizmus beidegződésein” Beck a közösségek tagjainak magatartását irányító, magától értetődő jelentéstartalmakat érti.

A kozmopolitizmus még a nemzeti állampolgárság státusát is kétségbe vonja. Túlhaladott valaminek tekinti, minthogy a globalizáció erői már erős réseket ütöttek a nemzeti határokon és aláásták a nemzeti intézmények hatalmát. Így aztán a kozmopolita álláspont egyik változata szerint „az állampolgárság a jövőben el kell, hogy váljon a nemzetállami helyhez kötöttségtől”. Egy másik változat szerint a nemzeti határok eljelentéktelenedése folytán „az állampolgárság egyre inkább levetkőzi nemzeti jellegét” és régi formái helyébe újak lépnek, nevezetesen a „globális állampolgárság”, a „nemzetek feletti állampolgárság” vagy a „nemzeten túli állampolgárság.” A globális állampolgárság metaforáit azzal legitimálják, hogy az állampolgárság „már nem gyökerezik egyértelműen a nemzeti politikai közösségekben”. Az állampolgárság leértékelésével párhuzamosan egy olyan törekvést is tapasztalni, amelynek célja, hogy szűkítse a demokratikus döntések lehetőségét. Kozmopolita szempontból a globalizáció afféle mindenható erő módjára működik, amely a korábbinál szűkebb teret enged a szuverén döntéseknek. Ennek az álláspontnak igen egyértelműen adott hangot Alan Greenspan, az Egyesült Államok jegybankjának szerepét betöltő Federal Reserve elnöke, amikor 2007-ben így fogalmazott: „Aligha számít, ki lesz a következő elnök. A világot a piac erői kormányozzák”. Mint Quinn Slobodian történész A globalizmus – a birodalmi kor vége és a neoliberalizmus születése című fontos tanulmányában kifejtette, Greenspan-féle felfogás ellenzőinek szemében úgy fest, inkább egy új birodalom születésének vagyunk tanúi, amikor azt látjuk, hogy „a globalizmus lép a gyarmatosítás helyébe”.

Utólag már egyértelmű, hogy a globalizáció nem csupán az áruk és a tőke szabad mozgásáról szólt. Mindenekelőtt politikai projekt volt, Slobodian szavaival élve „politikai és jogi projekt”. Jóllehet, a globalista neoliberálisok formailag a szabadpiac hívei, arra a meggyőződésre jutottak, hogy a világgazdaság túl fontos valami ahhoz, hogy a közgazdaságtan diktálta fegyelemre vagy a piac spontán erőire bízzák. Minden szabadpiaci retorika ellenére a globalista projekt olyan nemzetközi intézményekbe helyezi bizalmát, amelyek a maguk alkotta szabályokkal fegyelmezik meg a világgazdaságot.

Phil Mullan rámutatott, hogy a különféle globális intézmények teremtette nemzetközi jog geopolitikai realitásokat tükrözött. John Ikenberryt, a globalista politológust és az amerikai uralom apologétáját idézi, aki kijelentette, hogy az amerikaiakat nem annyira a világ feletti uralom érdekli, mint inkább az, hogy „szabályokból álló világot hozzanak létre”.Hasonló véleményt fogalmazott meg Adam Tooze történész is, amikor azt írta, hogy a globalizáció „alaposan kidolgozott politikai és jogi meggondolásokra épülő intézmény, létesítmény”.

Az elmúlt évtizedekben a nemzetközi szervezetek, intézmények és civil szervezetek egyre jelentősebb szerepet játszottak a döntéshozatalban, gyakran nemzeti kormányok helyébe lépve. Sok nyugati kormány támogatta ezt az irányzatot, mert így kívánta elszigetelni magát a hazai demokratikus nyomástól. Amikor olyan szervezeteknek szervezték ki a döntéshozatalt, mint a Valutaalap, a Világkereskedelmi Szervezet vagy az Európai Unió, a kormányok úgy érezhették, hogy nem kell többé felelősséget vállalniuk a népszerűtlen döntésekért, amelyeket ezek az intézmények kényszerítettek ki. A globalista intézmények igyekeztek megfosztani ezeket a döntéseket politikai tartalmuktól, visszaszorítani a nemzeti szuverenitás hatókörét és súlyosan korlátozni a demokrácia működését. 2015-ben Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság akkori elnöke kijelentette, hogy „olyan demokratikus döntés nincs, amely szembemegy az európai szerződésekkel”. 2015-ben, az eurózóna adósságválságának tetőpontján, amikor a görög választópolgárok többsége elvetette az országukra rákényszerített EU-s mentőcsomagot, Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter nem sokat teketóriázott: „a választások semmin sem változtatnak. Itt szabályok vannak” – mondotta.

Schäuble tehát a szabályokra hivatkozva indokolta a demokratikus választások eredménye iránti tökéletes közönyét. Ezzel rávilágított, hogy