Mára nem sok helyen látni a „felszabadító” szovjet hadseregre emlékező táblát, emlékművet. A legtöbb település rögtön a rendszerváltás után eltávolította ezeket a közterekről. Éppen ezért meglepődtem, amikor ilyet láttam az egyik Párkány környéki falucskában.
Az 1969-ben készített emléktábla felkerült a felújított községháza épületére, sőt, még egy 2014-ben emelt emlékművön is megtalálható a következő felirattal: „A szovjet hadsereg által községünk felszabadulásának 70. évfordulójára. 26. XII. 2014”. Hogy rendet tegyünk a fogalmak között, megkérdeztük a Párkányban élő Popély Gyula történészt, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzorát, az intézmény volt rektorhelyettesét, mi erről a véleménye.
Felszabadítás? Megszállás?
A szavak jelentését mindig az érintett közösségre való hatás határozza meg. Szemléltetésképpen nézzünk meg két eltérő típusesetet 1945-ből. Az auschwitzi láger elgázosításra ítélt zsidói számára valóban felszabadulást jelentett a Vörös Hadsereg, de a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolt civilek száz-ezreinek éppen ez jelentette rabságuk kezdetét, illetve a pusztulásba vezető utat.
Elsősorban és mindenekelőtt a cselekvés vagy folyamat következménye határozza meg azt, felszabadulásnak kell-e értékelnünk a történteket, esetleg valami másnak.
Vonatkoztassuk most ezt saját magunkra, magyarokra, mint nemzeti közösségre. Magyarország 1944. március 19-től a német hadsereg által megszállt ország volt. A szovjetek győzelmes harcainak következtében az ország csak gazdát cserélt. Az alig több mint egyéves német megszállást 46 évig tartó szovjet megszállás követte. Ebben benne van több százezer honfitársunk elhurcolása és pusztulása a kegyetlen szovjet munkatáborokban, valamint egy fegyveres, de eleve bukásra ítélt nemzeti szabadságharc 1956-ban a megszállók és azok hazai kiszolgálói ellen. Nos, ennek tudatában kijelenthetjük, hogy az 1945-ös év számunkra nem jelentett felszabadulást.
A felvidéki magyarok számára se hozta el a felszabadulást a szovjet hadsereg, bár a győztesek közé sorolt Csehszlovákia polgáraivá váltunk. Jól tudjuk, az egész felvidéki magyarságot háborús bűnösnek nyilvánították. A magyarokat megfosztották emberi jogaiktól, tervbe vették a teljes felszámolásunkat a kimondottan szláv nemzetállamként berendezkedő Csehszlovákiában. Hadd utaljak itt a lakosságcserére, a csehországi deportálásokra, a tömegesen alkalmazott népbírósági eljárásokra, valamint az úgynevezett reszlovakizációra. Felszabadításnak azért nevezték Magyarországon, csakúgy, mint Csehszlovákiában, mert így kívánta meg a győztes és megszállóként a nyakunkon maradt szovjet kommunista hatalmi rendszer.
Bár ez a világ már a múlté, mégis azt tapasztaljuk, egyesek még napjainkban is felszabadításnak nevezik az 1945-ben történteket.
Teszik ezt sok esetben olyanok, akik maguk vagy családtagjaik kárvallottjai voltak az embertelen, zsarnoki rendszernek. Hogy ez mivel magyarázható? Sajnos, többen el se gondolkodnak ezen, és még napjainkban is vannak, akik tartanak a letűnt kommunista világ visszatérésétől, akár más köntösben. Észre kell vennünk, hogy a bolsevista eszmecsírák ott lappanganak egyes társadalmi rétegek mélytudatában. Sőt, annak is tanúi lehetünk, hogy bizonyos ultraliberális nyugati körök kimondottan egy most formálódó neomarxista eszmeiség uralkodóvá válásán fáradoznak.
Megjelent a Magyar7 2022/14. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
