Vajdasági és erdélyi magyar közéleti személyiségeket kérdeztünk azzal kapcsolatban, hogy vallják meg érzéseiket, miként hat rájuk az orosz-ukrán háború.
Akik megosztják véleményüket:
Varga Tamás (1976) színész, író (Budapest-Zenta, Szerbia)
„Amikor a csontok törésének hangja napokon, heteken át visszhangzik a füledben úgy, hogy önkéntelen izomrángás kíséri abban a reményben, hogy meg tudod előzni a már megtörténet. Amikor a lánctalpak hangja jeges félelemként kúszik fel a gerinced mellett, hogy először megbénítson, aztán cselekvésre ösztönözzön, de soha nem tudhatod, hogy melyik döntés lenne jobb. Futni, vagy lapulni.“
Balázs K. Attila (1973) író, költő (Székelykeresztúr, Erdély)
„A hatalom gépei reálisak egyedül, amint a fölöttünk levő légteret borzolják. Egy olyan hatalom gépei ezek, amelyből nem kérünk. Nem kell. Amely lassan már magától sem fér ezen a sárgolyón. Kicsi neki. De vajon mind sárkányfog-vetemény? Vajon Orwell, disztópiáját elhajítva, zokogva menekülne-e a füstölgő, elhagyott utcákon? És akkor vajon ki az a lény, aki egy sziklaperemről zsákba varrva hull, összezárva egy saját arcába harapó, őrjöngő szörnyeteggel?”
Bíró Tímea (1989) költő, újságíró és Benedek Miklós (1984) költő, újságíró, műfordító (Palics, Szerbia)
„Az áldozatokra gondolok, Európára gondolok, magunkra gondolok és dühös leszek. A tehetetlenségtől kiáltani tudnék. De azt kell tennünk, amit a legjobban tudunk, ami minden élő alapösztöne, ami a mindenek mozgatója – túl kell élnünk.”
Varga Tamás a kérdés hallatán egyértelműen a délszláv háború rémségeire gondolt, arra, amikor a kilencvenes évek elején a magyar fiatalokat és katonaköteleseket a hadseregbe sorozták és a frontra vezényelték.
„Amikor manapság a háborúról beszélünk, hajlamosak vagyunk egy tőlünk távoli dologra gondolni. Olyasmire, amit a hírekben hallunk, vagy cikkekben olvasunk. Számok, adatok, bevonuló katonák ide, menekülő lakosok oda, felrobbanó épületek itt, kiégett tankok ott…
De a háború nem ilyen. A háborúnak szaga van, fájdalma, hangja, érzések és érzelmek kavalkádja veszi körül minden egyes pillanatát. A háborúban a sár, a vér és az égett hús szaga beissza magát az orrodba és semmi sem semlegesíti. Amikor a repülők és a bombák vészjósló üvöltése először a tehetetlenség betonjába önti az egész tested, majd a becsapódásnál hirtelen minden, ami körülötted van, olyan vadul kel életre, mintha a föld dühében le akarna dobni a hátáról.
Amikor a szeretteid iránti érzéseid acélozzák meg az izmaid és pezsdítik fel az elméd, utána átnézel a másik oldalra és ott is ugyanazt a szeretet által felvértezett tekinteteket látod. Amikor minden egyes kilőtt golyó egyszerre viszi a halál üzenetét és ragadja ki a lelked leforgácsolódott darabkáját, hogy aztán kőbe, fémbe, földbe, vagy húsba, csontba csapódjon. És ha olyan szerencsés vagy, hogy a végén hazamehetsz, azokat a hiányzó lélekdarabkákat már soha nem kapod vissza.
A lelked egy rozsdás szita lesz, amit megpróbálhatsz szüntelenül feltölteni, de minden erre irányuló kísérlet a teljes reménytelenséget és kétségbeesést, majd a beletörődést állítja melléd, hogy életed végéig ott sétáljon, álljon, üljön melletted, és elvegye az ízek ízét, az illatok illatát, a nevetések színét, a szeretet csillogását. Hogy fekete-fehérre színezze a világod.
Ez a néhány szó csak egy maréknyi homok a háború sivatagából. A tenyeredből szétfolyó homokszemek egy pillanat alatt utat találnak az ujjaid között és talán ez így is van jól. De ha azt hiszed, hogy a háború csak számok, képek és szavak, rosszul hiszed. A háború pusztítás és halál.“
Balázs K. Attila azon töprengett a kérdés hallatán, hogy vajon jó-e, hogy most kifordul néhány szó belőle, úgy, mint fehérlő koponyacsontok a felázott avarból? Megpróbált hangnemet találni néhány gondolatnak. Vallja, nincs könnyű helyzetben, mert a prioritások ölre mennek benne, ha a háborúról, vagy egyáltalán a világ mai helyzetéről kell nyilatkoznia.
„A legerőteljesebb érzés bennem természetesen a pusztítástól szenvedők iránti együttérzés és egészséges segíteni akarás, aztán azt követi paradox módon a közöny. Közönnyel válaszolni a félelemre, amely elárasztja a saját sorsot, a félelemkeltésre, az erőszakkal belénk bábozott, a húsban fészket rakó rettegésre. Az ember mindenbe belefásul. Belefásul a várakozásba, a pusztulás, a halál várásába is, amely késlekedik, amely mindig valaki másért jön, bár ott dúl már a szomszédban. Ne aggódj. Érted is eljön. De addig is új s új formái kellenek az iszonyatnak, és úgy tűnik, sosem lesz vége.
Az információ-morzsákból sosem lesz egész, a kirakós sosem áll össze, maradnak az irracionalitás dőlni készülő oszlopai. Hiszen a propaganda-monstrumok között felőrlődik az igazság. Mert a valóság mögött meglátni az igazságot igen nehéz, sok esetben szinte lehetetlen feladat. A tekintet beférkőzne a dolgok közötti résekbe, ahonnan az egyetlen lehetséges üzenet menthetetlenül sugárzik. De mi van akkor, ha csupán a hátráló fényt látja? Mármint a tekintet. És vajon milyen rádöbbenni arra, hogy az idő mélyéről jövő hang igazat is mondhat: minden járványt háború követ.
A kvázi rend és bőség éveire a káosz jön. Hiszen a világ ugyanúgy pulzál évezredek óta. És vajon ki mondhatná meg pontosan, mikor kell becsukni a szemet, hogy az ne lássa: tulajdonképpen nincs remény. Az ember alaptermészetét sosem fogják felülírni a kütyük, vagy bármilyen más mesterséges réteg. A közösségi médiák megjelenése óta kézzel fogható és bizonyított a sötétség. Ami eddig sejtés volt, most bizonyosság. Ma talán az egyetlen bizonyosság. Ezt az elsötétedő világot nézem innen, amint épp most hull darabokra. Mit tehetünk? Futjuk a mindennapok köreit. A különbség annyi, hogy most szinte tapintható a bizonytalanság. A keserű legyintéssel eldobott tervek. A derengésbe visszahátráló jövő.”
Bíró Tímea és Benedek Miklós házaspár szerint a háború mindig is igazságtalan, érthetetlen, és infantilis jelenség volt. Tímea elmerengve megállapítja, hogy újabb bizonyítéka annak, hogy az ember képtelen a változásra. Nem tudja, hogy a kilencvenes évek háborúiban gondolt-e rájuk a világ, de borzasztó a tudat, hogy megismétlődnek a tragédiák.
Miklós azt mondja, hogy „Gondoljunk az élőkre, és ne feledkezzünk meg az elhunytakról. Egy háborúban (nevezzék azt bárhogy) nincsenek győztesek. Egy háborúban csak vesztesek vannak, és áldozatok vannak. Áldozatok a katonák is. Áldozatok az élők is. A túlélők most olyan sebet kapnak, ami egy életen át ott fog tátongani a testükön, lelkükön. A közösség, amely túlél, sebeket kap, amit minden tagja magával visz bárhova is menekül.
Az 1990-es évek délszláv háborúiban a szerbek és a horvátok mellett a vajdasági magyarok, a vajdasági magyar közösség is sebet kapott, olyan sebet, ami a mai napig nem gyógyult be, és félő, hogy mire begyógyulna, elöregedik a test. Most a kárpátaljai magyar közösség is sebeket kap. Egy testvérháborúban síró harmadikként talán nem gondol jövőre, csak a túlélésre. Úgy tűnik, ez a közös sorsunk – testvérháborúban síró harmadikként (negyedikként? sokadikként?) sebeket szerezni, kilátástalanul küzdeni, elveszni. Minden háború értelmetlen, minden gyilkosság bűn, minden rombolás megbocsáthatatlan.”
Bíró Tímea verse a háborúról:
Minden rendben életem
(részlet)
akadozva megy le a leves időnként abbahagyom leteszem a kanalat hagyom elmerülni a borsószemek között azokra a nőkre gondolok akikbe hetekkel ezelőtt megérkezett a hír hogy anyák lesznek borsónyi életet hordoznak a testükben a szívük alatt most pedig bombák robbannak felettük a magasban
hogyan tudnám ezt elmagyarázni neked két falat között rád mosolygok széles vigyor a válasz nyelvöltögetéssel hogyan tudnám ezt elmagyarázni neked
minden rendben életem
mert olyan nincs és mégis van egy ember úgy dönt hogy fegyverrel hadsereggel nekimegy egy másik országnak egy reggel úgy ébred fel hogy ölni fog hogy igen őt is anya szülte és látod valahol mégis elveszett
minden rendben életem
ha azt mondom ilyenek a felnőttek meg akarsz majd állni az időben ha azt mondom gyerekes a viselkedése túl korán szeretnéd kinőni a legszebb éveket
hosszú sorok a határátkelőhelyeken rövid ebéd mert mennél a játékaidhoz a szivárványos gyönyörbe nők tenyerei a néhány hónapos életeken a férfiak térdén a szinte kitapintható félelmen
se előttem se mögöttem nem hullanak lövedékek táncoltatom a mackót körbe-körbe felhúzom zenél nevetsz valaki tölt lő sebesít reszkető szervek sejtek tente tente tengerecske ásítozik a lelked ők alvás helyett menekülnek
erre nincs mentség nincs magyarázat csak tépelődik az ember a franciaágyban a matracon a kanapén a vackán a járdaszigeten kivési az álmot a fejéből az undor a saját fajától
hogyan magyarázhatnám ezt meg neked
Nagy Erika
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
