Rokonai régóta a Szuverén Máltai Lovagrendben szolgálnak, ő önkéntesnek jelentkezett a máltaiakhoz. Az elmúlt hetekben háború elől futó gyerekekbe öntött lelket, menekülő anyák szemében bukkant a bátorság történeteire. Király Eszter beszélgetett Ugron Zsolna íróval a határ menti szolgálata során átéltekről. Részleteket közlünk a Magyar Máltai Szeretetszolgálat honlapján megjelent interjúból.
– Mi indította el a beregsurányi határátkelőhöz?
– Az egész egy újságcikkel kezdődött. Távoli unokatestvérem és barátnőm, Molnár-Bánffy Kata írt a máltaiak által koordinált „Felzárkózó települések” programról a Képmás Magazinba, és a Vecsei Miklóssal készített interjúja olyan nagy hatást tett rám, hogy lelkesedése engem is magával ragadott. Kata elkezdett összeszervezni egy önkéntes csapatot, és elindított egy intenzív párbeszédet arról, hogyan tudnánk jól és hatékonyan kapcsolódni a szeretetszolgálat munkájához. Közben Ukrajnában kitört a háború, hirtelen máshol, másképp lett szükség a segítségre, így elég gyorsan odakerültünk a határra. Katával, a férjével és a párommal, majd egy másik baráti házaspárral szolgáltunk két hétvégét Beregsurányban, és most is várom a jelzést, hogy mikor mehetünk legközelebb. (…)
– Így képzelte a katasztrófahelyzetben történő segítségnyújtást?
– Nem volt előzetes képem az efféle szolgálatról, sem katasztrófahelyzetről közvetlen benyomásaim. De az én generációmnak Erdélyben általános élménye, hogy el kell hagynia az otthonát. Ötödikben negyvenketten jártunk az osztályomba; mire befejeztük az általános iskolát, alig húszan ha maradtak. Sokféleképp mentek el emberek, én tizenegy évesen a szüleimmel, néhány bőrönddel érkeztem Kolozsvárról Budapestre. Nekünk nagyon jó volt, elképesztő szeretet és családi támogatás fogadott, komoly biztonsági háló. Sokfelé jártam a világban, sokféle arcát láttam a kiszolgáltatottságnak, így voltak személyes élményeim arról, hogy az ilyen helyzetben lévő embereknek mik az elsődleges problémái.
(…) Vannak kitörölhetetlen mondatok, tekintetek. Egyszer egy háromgyermekes család érkezett Kijevből, látszott rajtuk, hogy jólétből, nagyvárosi környezetből valók, a gyerekek is jól beszéltek angolul. A segítőponton csak várniuk kellett, mert volt úticéljuk, csak a továbbutazásukat kellett szervezni. Addig is bekísértük őket az egyik konténerbe, hogy melegedhessenek. Az egyik kisfiú, miután teát és csokit adtunk neki, majd meglátta a gyereksarkot is a színezőkkel és a játékokkal, megszólalt: „This is heaven” – Ez itt a mennyország. Ekkor derült ki az is, hogy tíz napja voltak már úton, és teljesen kimerültek. Kis híján sírva fakadtam, de összeszedtem magam, és azt feleltem, „most már csak jobb lesz”. Elképzelhetetlen, mit élhetnek át. (…)
– Íróként az asszonyi sorsok mozgatják leginkább. A határon is érzékenyebben érintette a történetek női oldala?
– A határon leginkább női történetek vannak. Pontosabban családtörténetek, meggyötört családok tragikus történetei. Annak ellenére, hogy a legtöbben úgy jöttek, hogy már volt „landolási pontjuk” valahol a világban, tudták, hova tartanak. Nekem az volt nagyon nehéz, mikor egész kicsi gyerekkel érkező édesanyákkal találkoztam, akiknek fogalmuk sem volt, merre tovább. Egy ilyen anyuka két óvodáskorú gyerekkel és egy kisbabával jött. Csak ukránul tudott, nem ismert senkit Ukrajnán kívül, egyszerűen menekült, amerre látott. Épp akkor volt Beregsurányban egy német hölgy, aki más Németországba tartó menekülőkre várt, és akadt még szabad hely a buszában. Kiderült, hogy a német kisvárosnak, ahová fuvaroz, komoly menekültellátási infrastruktúrája van, szállással, munkalehetőséggel. Ezt ajánlottuk fel az édesanyának, aki ott állt egyedül a rémisztő helyzetben, és nem tudott dönteni. Képtelen voltam nem bevonódni a vívódásába. Félt, mert bár biztonságot kínáltak neki, de egy számára teljesen ismeretlen országban. (…) Nagyon sok nőről és gyerekről beszélünk, akiknek egyedül kell most majd felépíteniük egy új életet, és bár az asszonyok erősek, ez nem lesz könnyű. (…)
A menekülők fogadása rövid epizód, de nagyon sok múlik rajta. Például amikor csak kínáltuk őket étellel-itallal, rendre elhárították: köszönik, nem kérnek semmit. Ám ha odaléptünk, vittünk kávét, csokit, üdítőt, akkor megkönnyebbülve, sőt örömmel fogadták.
(…)
– A saját, 1989-es megérkezéséről már volt szó. Egy Facebook-posztban írta, hogy az akkor ajándékba kapott iskolatáska jelképes tárgya lett az életének. Mi válhat a Beregsurányban töltött napok szimbólumává?
– Az ölelés. Amikor valaki sírni kezdett, kétségbeesett, vagy eszébe jutott az otthona, az otthonmaradtak, önkéntelenül ölelték meg egymást az egyébként teljesen idegen emberek.
(…)
Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat
Szöveg: Király Eszter
Fotó: Majoros Árpád Csaba
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »