„Ne uszítsanak, ne tüzeljenek bennünket egymás ellen! Hagyják, hogy együtt éljünk! Magyarok, ukránok, oroszok, ruszinok…” Trill Zsolt, a budapesti Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művésze kéri ezt feldúlt lélekkel.
Sárosorosziban született, ott végezte az általános iskolát, érettségit két faluval odébb, Nagymuzsalyban szerzett. Onnan felvételizett 1989-ben a kijevi színművészeti főiskolára. Kárpátalja akkoriban már valósággal éhezett a magyar nyelvű profi társulatra, amely aztán 1993-ban Beregszászon meg is alakult. Így lett az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház egyik alapító tagja Trill Zsolt, aki néhány társával együtt, követve a teátrum igazgatóját, művészeti vezetőjét és rendezőjét, Vidnyánszky Attilát, előbb Debrecenben játszott, 2013-ban pedig a Nemzeti Színház tagja lett.
Nagymuzsalyban ön is sokak Vidnyánszky Éva nénijének a tanítványa volt, akinek nevéhez egy legendás színjátszó szakkör, gyermekstúdió kötődik.
Nekem ő volt a magyar nyelv és irodalom tanárnőm. Nagy szeretettel gondolok rá ma is. Akkoriban még lehetett magyar nyelven tanulni Kárpátalján. Magyar iskoláink voltak. Aki a középiskola vagy a katonaság után tovább akart tanulni, az kénytelen volt felvenni az orosz nyelvet, de voltak ukrán iskolák is. A nagy Szovjetunióban rengeteg nemzet élt, valamilyen szinten mindegyiknek megadták a tiszteletet.
Ukrajna is belehúzta magát a jelenlegi helyzetbe, nyilatkozta nemrég. Kifejtené a véleményét?
Nem vagyok biztos benne, hogy ebben a végtelenül szorult helyzetben, amelybe ez az álságos világ belenyomta az emberiséget, kell-e nekem véleményt formálnom. Ugyanis lassan elérünk oda, hogy nem lehet véleményt mondani. Ha másképp gondolkodsz, abban a pillanatban megbélyegeznek. A szomszédod, a kollégád, bárki. Ha nem azt a trendet követed, amelyet ő képvisel, könnyen megkeseríti az életed. Ezért azt mondom, inkább beszélgetni kellene, minél gyorsabban megbékélni egymással, elfogadni a másikat, nem pedig terrorban tartani. Harminc évet leéltem Kárpátalján, a szabad Ukrajnában, mégsem mondhatom el, mire gondolok. Legyen elég annyi, hogy ez a három évtized nem az ukrán népnek, hanem az összes ukrán vezetőnek az elhibázott lépeseit tükrözi. Harminc év alatt az ukrán vezetés csak arra figyelt, hogy jól megtömje a zsebeit. Hogy közben mi történik a kisebbségekkel, az egyáltalán nem érdekelte őket. Semmit nem adtak nekünk azon a nyomorúságos fizetésen kívül, ami annak idején 10 ezer és ma is csupán 30-40 ezer forintnak felel meg. Istenemre mondom, semmit nem kaptunk tőlük. Még ígérni sem tudtak. De még a színházunkat, a kultúránkat sem támogatták. A társulati buszunkat is a magyar államnak köszönhettük.
Meg tudja ítélni, ki az első számú vétkes a mai háborús helyzetben?
Ebben mindkét fél vétkes, sőt az amerikai, de még az európai is. Mindenki sáros. Az orosz népet is végtelenül sajnálom, és az ukránt is. Nincs nekem semmi bajom az ukrán emberekkel, Nagymuzsalyban nyugalomban éltünk egymás mellett. Nem azt mondom, hogy minden rendben Ukrajnában, mint ahogy Oroszországban sem, de ne lőjék egymást oroszok és ukránok. Ne haljon meg senki. Lehet, hogy naiv vagyok, mégis úgy érzem, Gandhi hozzáállásával, gondolkodásával kellene megoldani ezt a szörnyű helyzetet. Ha az egész világ folyamatosan a békéről papol, miért gyártanak fegyvereket? Miért kell egész Európát belevonszolni abba, hogy dollármilliárdokért fegyvert vásároljon Amerikától? Miért nem figyel ez a végtelenül békeszerető világ arra, hogy ne trappoljanak végig rajtunk fegyveres erők? Miért nem lehet ezt a kérést tiszteletben tartani? Ez csak egy sima emberi gondolat, semmi több. Végtelenül félek, mert gyenge, esendő ember vagyok. Nem akarok fegyvert fogni senki ellen. Inkább agyonlövetném magam, de akkor sem mennék harcolni.
Tizennyolc éves a fia. Katonaköteles. Ha Kárpátalján élne…
… haza nem engedem! Azért, mert egy ember villog ezen vagy azon az oldalon, az én gyerekem haljon meg? Vagy én pusztuljak el? Végiggondolják valahol Európában, hogy van egy történelem, történelmünk, és úgy kell elfogadnunk, ahogy most van? Évszázadok óta ott állnak a templomaink, ott vannak a sírjaink, ott fekszenek a halottaink, ott a földünk, a szőlőnk, ott terebélyesednek az almafáink, és folyamatosan azzal ijesztgetnek bennünket, hogy éjszakánként bekapcsolják a légiriadót. Hogy a félelem által kezdjünk el gyűlölni valakit, aki a közelünkben van. És a rengeteg álhír! Odesszai menekültekkel beszélt nemrég a feleségem. Azt mondták nekik otthon, hogy ne jöjjenek Magyarországra, mert a magyarok nem segítenek nekik. Micsoda hazugság! Gusztustalan az egész.
Kijevhez, az ott töltött éveihez milyen emlékek fűzik?
A négy évből kettő és felet töltöttem ott, másfelet Budapesten. Kijevben diplomáztam, majd Beregszászból átkerültem Magyarországra. Sokat játszottunk Ukrajnában is, de vittük az előadásainkat az egész világba. Minden városban, minden színpadon magyarul beszéltem, mindenhová Kárpátalja és Magyarország hírét vittem. A főiskolai évek alatt sok barátot szereztem. Kijev, bevallom, nem igazán nyűgözött le, mert már akkor beindultak az oligarcha harcok, kezdték lőni egymást, hogy melyik gyárat ki tudja ellopni. Engem a barátaim kötnek Kijevhez. A barátaink, akiknek most felajánlottuk a beregszászi lakásunkat. Munkácsról költöznek oda, és addig maradnak nálunk, amíg tart ez az őrület. Szóval nincs valami erős kötődésem Kijevhez. Nekem ott volt egy feladatom, és annak éltem egy gyönyörűséges burokban. Fel kellett szívnom, meg kellett szereznem egyfajta tudást, amiért hálás vagyok azoknak, akik tanítottak. Én ezt nem felejtem el. De akkor is láttam, hogy valami nem stimmel az irányításban, a politikai vezetésben. A városnegyedeket újjá lehet építeni, hidakat is lehet emelni, kapnak majd vissza nem térítendő kölcsönöket, de a halottakat nem támasztja fel senki. Sok mindenen kell majd változtatnia az új vezetésnek. Mondok még valamit: mi, beregszásziak, vidéken élő színészek 4-6 ezer hrivnyát kerestünk. Azok, akik Kijevben játszottak, 20-25 ezret. Milyen ország az ilyen? Harminc éven keresztül azt kellett éreznem, hogy az a több millió ukrán, aki a hazáján kívül szorgalmasan dolgozott, annyit keresett, hogy a fizetésének egy részét haza tudta küldeni azoknak, akik otthon maradtak, hogy ők is élni tudjanak, mi pedig, otthon a nagyvárosokra dolgoztunk. Ez így nagyon durván hangzik, de a dolgok mélyén ez áll. Mindannyian ezt tapasztaltuk.
A beregszászi társulattal ezekben a hetekben a Tótékat játsszák a Nemzetiben. Örkény István darabja rímel az otthoni eseményekre. A pszichopata Őrnagy szerepében most egészen más színezetet kapnak a szavai, mint békeidőben.
Ez is a segítségnyújtás egyik formája. Hogy a Nemzeti Színház így áll ki a beregszásziak mellett. Jöttek, itt vannak, játszanak, és csak a lányok tudnak hazamenni néha-néha. Sorozatban játszhatjuk a Tótékat. Ki gondolta volna, hogy ez megtörténik? Minden egyes előadás, amelyet most lejátszunk, olyan, mint az ima. Esküszöm. Azt játsszuk, hogy imádkozunk, tisztuljon ki végre ez az egész. Sokan jönnek az előadásra, köztük fiatalok. Nézik ezt a zseniális darabot, ezt a végtelenül ironikus anyagot. Aki ezt megírta, az végigélte a háborút, azért tud ilyen csodálatosan beszélni erről a végtelenül őrületes helyzetről. Az én nemzedékemnek nincs fizikális érzete erről, az idősebbek agya pedig hála Istennek sok mindent törölt már, elfelejtettek dolgokat. Abban reménykedem, hogy aki eljön erre az előadásra, az egy pillanatra átgondol valamit. Nem véleményez, nem ír fel az Instára semmit, csak eltöpreng azon, hogy mibe keveredtünk, és mi jöhet még ezek után? Hallgatni kellene végre, józannak maradni, békével kimenni az utcára, és nem gyűlölködve. Valahogy nem tudjuk kiirtani a lelkünkből a rosszat. Hagyjuk, hogy pusztítson. Ha nem változunk, még száz év múlva is pusztítani fog.
A Szikora János rendezésében nemrég leforgatott Hadik című történelmi kalandfilmben a Csallóközből indult kisnemest, később híres magyar hadvezért, az osztrák seregek fővezérét, Mária Terézia hadügyminiszterét, Hadik Andrást alakítja. Színészi öröme bizonyára magánemberi felelősséggel párosult a felvételek során.
Abszolút. Végtelenül élvezetes munka volt. Fontos, hogy legyen ilyen példaképünk. A budai várban lovas szobra van Hadik Andrásnak. Már fényesre simogatták a lovának a micsodáját. Én azt szeretném, ha arra is gondolnánk, hogy mekkora figura volt ez az ember. A semmiből építette fel magát. Volt hozzá esze is, lelke is, tehetsége is, bátorsága is. Ha harcba ment, mindig a környezetét akarta megmenteni. A katonáit is, akik imádták őt, mert soha nem golyófelfogónak használta őket.
Édesanyja hazakészülődését is nyilván a felelősségtudat motiválja.
Mert miért ne menne vissza, ugye? Az egész életét ott élte le. Nekünk, a gyerekeinek és az unokáinak akarja megőrizni, megmenteni azt, ami ott van, amit az élete során megteremtett. Végtelenül erős asszony. Sok mindent átélt már, megoldott, tud vigyázni magára, és az otthoniak felügyelete alatt lesz. Apám ott van eltemetve. Ez nem a dicsekvés vagy a nagyképűség időszaka. Nem erről van szó. Hazamegy és vigyáz a dolgainkra. Ott a múltunk, a jövőnk is, ami végtelenül sötét lesz. Ott, ahol agyonlőnek egy diplomatát az utcán, mert megvádolják azzal, hogy oroszbarát, nagy a baj. Hagyjanak bennünket együtt élni, mert mi eddig is jó viszonyban éltünk együtt. Zsidókkal, svábokkal, cigányokkal, ruszinokkal, ukránokkal, oroszokkal, románokkal. Csodálatos emberek vannak köztük is.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
