„Becsület Napja”? Felszabadulás? Magyar szempontból egyik sem, hanem egy szörnyű ostrom vége.
Budapest ostromának végén a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által összegyűjtött és kiadott civil naplókból közlünk néhány részletet.
Február 10.
Reggel 5 óra. A gyertya pislákoló fénye világítja be a kis helyiséget. Egyforma nyugodt pihegés jelzi, hogy még mindenki alszik. Kintről csak ritkán hallani lövéseket. Felkelek. Már régóta álmatlan fekszem, nyugtalan gondolataim az ivóvízért eltávozottakat keresik. – Látom, miként ereszkednek le a kert meredek útjain a nagy bombatölcsérek között. Vödreik zörrenése jelzi csupán, hogy keresik az utat a csúszós, fagyos rögökön. Sehol semmi fény, csak világító rakéták, s lövedékek villannak meg olykor-olykor, egy-egy pillanatra felderítve a járhatatlannak tűnő utat. (…)
Később még lejött Werner nagyon jó hangulatban, és megpróbált német sikerekről beszélni. Én oldalról ránéztem, hogy valóban teljesen hülyének néz, vagy nagyon elkeseredettnek tart, és meg akar vigasztalni. Amikor ezt észrevette, kezével leintette saját magát, és mély sóhajjal azt mondta:
– Igen, magának igazán nem lehet ilyen bolondságot beadni, ugye, assszonyka?
Február 11.
Riadóztatták a házunkban lakó katonákat. Reggel az ukrán sebesültek vánszorogtak el. A wehrmachtosok csomagolnak, égetik a papírjaikat: szétosztották maradék ennivalójukat. Elköszöntek, és indultak a Horváth-kert felé. Helmuth ment utolsónak. Páncélököl a kezében. „Kitörünk…” – mondta komoran. A pincelépcső utolsó fokán visszafordult. Holnap itt lesznek az oroszok!
Február 12.
Reggel kimerészkedtünk az utcára. Megsüketültem? Rázom a fejem. Nem, nem süketültem meg, csak csend van. A régóta áhított csend! Sehol senki. Minden irányba fordulok. A Krisztina tér, az Alagút felé, és akkor megláttam az első orosz katonát. Már fogta is a nyakába akasztott fegyverét, úgy jött a sarkon ácsorgó emberek felé. Mindenki örvendezve fogadta. Mosolygott, de csak az arca. Sohasem felejtem el. Kissé ferde, szúrós szemek, kiálló pofacsontok, kormos ábrázat. Összességében kegyetlennek láttam.
Február 17. („Ötödnap” a naplóban)
Szeretetre méltó lovaink! Életükben a katonákat szolgálták, halálukban minket mentettek az éhezéstől. Csontváz és fagyott belsőség maradt belőlük. Négyen állunk körül egy csontvázat. A vastag kötél egyik vége a csontváz stabilabb pontjaira erősítve, másik vége csomózott hurok a vállunkon. Menetirányba fordulva indulunk, bal-jobb-bal-jobb – vezényel segítőnk, egy idős férfi… Óvatosan húzzuk lefelé, főleg a lépcsőkön, a Vérmezőre, egy nagyobb kráterhez. Beledobják, mi meg újabbért megyünk a kioldott kötelekkel. […] Az Alagút bejáratíve foghíjas, jócskán lőtték, ezért a sok törmelék. Katonák emelik le az egymásra rakott terepjárókat, kétéltűeket. Alulról roncsokat húzgálnak. Minden vastagon kormos. A földön hever egy nagyobb kormos tárgy, olyanféle, mint a varrónők próbababája. Ez ember volt… szól mellettem egy öregember, és megemeli a kalapját.
Február 18..
Üzenetet kaptunk. Holnap délelőtt mise a templomban. Már nagyon vártuk. Verik a vascsöveket, ez most a harangszó! Megindul az emberáradat. Letisztogatott kabátok, átdörzsölt cipők. Lecsutakolt gyerekek. Rendbe rángatott frizurák. Zsúfolásig megtelt a tornyán, falán sérült, tisztára sepregetett Isten Háza. A kapuknál is jócskán állnak. Csengetnek… bejön a plébános úr két felnőtt ministránssal… de nem marad az oltárnál, rögtön indul… a szószékre megy… Biztos néhány szóval köszönt bennünket. Megszólal. Köszörüli a torkát: imádkozzunk a szerencsétlenül járt asszonyainkért és lányainkért! Pillanatnyi csend… majd egyszerre felsír a templom… Olyan erővel, hogy szinte a falak is beleremegnek. Hangosan zokognak az asszonyok… A férfiak arcán csorog a könny, az időseknek elcsuklik a hangja, a gyerekek riadtan bújnak a szüleikhez. A fájdalom zsoltára ez…
(Naplók az óvóhelyről. Budapest ostroma civil szemmel. Szerkesztette: Bank Barbara, Mihályi Balázs és Tóth Gábor., kiadja a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala, 2021. A bejegyzéseket különböző naplókból válogattam össze.)
Máthé Áron
történész, szociológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
